#foci

Ez még két hete, jóval a válogatott kiesése előtt történt, de talán ez a kép és a története mutatja be a legjobban, hogy mi a baj a magyar focival.

Dragon Age Headcanon (Inquisitor Lavellan - Mage):

Dagna designed and built the Inquisitor’s prosthetic. She already had plenty of insight into the Inquisitor’s biology, unique magical signature and the Anchor from her earlier studies in the Inquisition. As an arcanist, with expertise in lyrium and enchantments, there was no one more suited to this task than her. (Well, maybe Sandal but who knows where he is.) 

Solas’s ancient elven magic is incredibly powerful. His foci (the orb) was to be the tool that would allow him to enter the Fade and tear it down. The Anchor, which was created as a result of the Inquisitor wielding that foci - allowed the Inquisitor to open and close Fade rifts - a mark powered by Solas' magic. Mages already can tap into the Fade to use magic, I reason that opening and closing Fade rifts for as long as she did, with ancient elven power coursing through her, allowed her to also absorb the energies of the Fade itself through the Anchor. For almost three years, the Anchor was part of the Inquisitor, becoming intertwined with their very biology. Even though Solas stabilized it and eventually removed it, it is highly plausible that traces of his power also remained in the Inquisitor’s body. 

The key to this prosthetic was lyrium. Lyrium bridges the gap between the Fade and the world - Solas also crafted his body from lyrium so his power is lyrium aligned. I think Dagna used lyrium in such a way that it created a prosthetic that could channel Fade energy even more intensely and even enhance the Inquisitor’s magic. 

I like to think that Dagna embedded enchantments that mimicked some of the Anchor’s lost abilities, such as sealing rifts or dispelling magic. The prosthetic is now the Inquisitor’s staff – they no longer need to carry one around.  

And this prosthetic stays in place because of those energies.  I imagine Dagna found a way to align the lyrium in the prosthetic to resonate with the residual magic left by Solas, creating something like an ethereal signature or a magical magnetic field. If lyrium has a song (vibration), then Solas' magic has its own vibration (song) and Dagna aligned those vibrations to sync.

If the prosthetic is somehow dislodged, it snaps back into place like a magnet returning to its field, keeping the prosthetic in sync with the Inquisitor’s body. 

And because Dagna is Dagna, she made some enhancements along the way, carving glyphs and adding runes to keep the prosthetic stabilized, powerful and aligned with the Inquisitor’s biology, magical energy and the effect of Solas' magic. 

This is why Inquisitor Lavellan is equipped to enter the Fade with Solas during his atonement. The energies of the Fade already exists within her (because of Solas).

I imagine Solas being fascinated by this design, studying it in the Fade, asking Lavellan questions around it.

I love Dagna. I want a DLC now with Cole, Sandal AND Dagna. Throw in Sera for good measure.

A futball a huszadik század egyik legnagyobb civilizációs mítoszává vált. Kevés olyan jelenség létezik, amely ennyire képes mozgósítani az emberi érzelmeket, és ugyanakkor ennyire képes elrejteni a saját ürességét. A pálya, a labda, a színek, a zászlók mind a kollektív azonosulás szimbólumaivá váltak — olyan jelekké, amelyek mögött már régen nem sport, hanem identitáspótló rituálé húzódik meg.

A futballban a modern ember nem önmagát éli, hanem egy gyárilag előállított hamis identitást. A „mi csapatunk” és „az ellenfél” ellentéte mesterséges törzsi határokat teremt, amelyekbe az egyén biztonsággal kapaszkodhat, ha már elveszítette a valódi önazonosságát. A szurkoló nem az életében, hanem a pályán keres magának értelmet. Nem ő cselekszik, hanem helyette cselekszenek. Nem ő győz, hanem győznek „helyette” — és mégis úgy érzi, hogy a siker az övé. Ez a modern kor egyik legfinomabb önámítása.

Carl Gustav Jung talán ezt nevezte volna negatív transzcendenciának: amikor a közösség nem önmagát haladja meg, hanem a tudattalan árnyékait vetíti ki, és azokat imádja. A futballstadion a kortárs ember katedrálisa, ahol az istenek már nem az égben laknak, hanem mezben futnak, szponzormatricákkal a mellkasukon. A szurkolás az új liturgia: a transz, az üvöltés, a düh és a katarzis mesterséges szentélye.

A futball kollektív rítusa közben az egyén feloldódik. A gondolkodás helyét átveszi az együtt ordítás, az erkölcs helyét a „győzelem bármi áron” mottója. A tömegben mindenki egyforma, és ez a hasonlóság az, ami biztonságérzetet ad — mert az ember fél a saját szabadságától. A foci tehát nemcsak játék, hanem pszichológiai menedék is: egy hely, ahol nem kell önmagunknak lenni.

Ezt a hamis közösségi élményt a gazdasági és politikai hatalom is rég felismerte. A futball ma már nem sport, hanem ipar: érzéseket, lojalitást és álidentitásokat termel. Klubok, országok és márkák építenek rá, hogy az emberi vágy a tartozásra kiszolgáltatott, és hogy a „mi győzelmünk” kábulata mindig erősebb, mint a gondolkodás fáradtsága.

A foci tehát nem pusztán kártékony sportág, hanem kulturális tünet. Tünete annak, hogy a modern ember már nem önmagában, hanem a kollektív zajban keresi a jelentést. A futball az emberiség tükre — de ez a tükör nem mutat vissza semmit, csak a reflektorok fényében elmosódó arcokat.

Aki túl sokáig nézi, lassan elfelejti, hogy ki is ő valójában.

Öcsém: - Mit akartok nézni lányok?

4 éves unokahúgom és a barátnője kórusban: - A mancs őrjáratot.

Öcsém apósa: - Mikor kezdődik a meccs?

Öcsém: - Úgy látom már a kocsmában kint ülnek a kivetítő előtt.

Öcsém apósa: - Lányok utánna megnézzük a fogócskát? Arról szól hogy akinél a labda van, annak el kell szaladni, a másik csapatnak meg el kell venni a labdát.