#evs20

Az elmúlt... hónapban kimaradt sok minden, ellenben rengeteg élményt szereztem. 

Visszatekintve már most igaza van Rékának. “Hidd el, te sokkal többet fogsz változni, mint az otthoniak. Ott minden ugyan az marad.” És valóban. De most hogy itt vagyok, mint ha megint érezném ugyan azt, mit mielőtt elmentem, de már nem vagyok benne. Olyan furcsán távoli. Örülök hogy nem vagyok már az a szomorkás srác, viszont... kényes kimondani, de mint ha hiányozna. De nem. Így jobb. És ezt tudom. 

Réka elment. Véget ért a projektje. Ő sokat segített abban, hogy oldódjak, nyissak. Élmények?? :’D Neki köszönhetem most azokat a dolgokat, amiket ide nem írok le mert gáz lenne ha körbe menne. Épp ez benne a jó. És ott vannak Pabloék, akikkel most már olyan.. közelebbi kapcsolatba kerültem, amit nem gondoltam volna mikor megérkeztem. 

Hiányoztak az itthoniak. Különös, mint ha két világ között lépkednék. Szeretem a kint létet, élvezem a munkám, és kedvelem az embereket, de néha fáj a távolság, hogy barátok, szerettek, szeretők érinthetetlenek.

Áh.. Nyálasan lírai lett. khm..

A jam kezdi kiforrni magát. A karácsonyi vásáron még az alpogi is énekelt. Ez nekem nagyon sokat jelentett. Bár azon a hétvégén a lábam lefagyott, de megérte, mert szerintem közelebb hozott másokhoz. 

A kari az olyasmi amire számítottam. Az idő ezen a téren se változtatott semmin. De talán nem is bánom. Ami jó az még jobb lett, ami meg     nem, ház az meg... most mit kezdjek vele. 

Uh és úúúú. Annyira király lenne megtanulni cellozni Aaaaaa. :DDDDDD

 Visszanézni is rossz, milyen rég írtam. Pedig szeretem, de nem tudtam rávenni magam az utóbbi pár hétben. Ami tudom hogy már kimaradt, az a homoródalmási barlangtúra, miről videókat is készítettem, de nem.. nem volt lelkierőm vágni, szerkeszteni. Viszont, ha majd jönnek hozzám látogatóba páran, mindenképp elviszem őket oda,mert nekem nagyon nagy élmény volt, kúszni mászni egy barlangban, vaksötétben, úgy, hogy csak mi voltunk ott és nem lehetett tudni mit találunk. Macit vagy ilyesmit... Izgiiii :D

  Átéltem a legszomorúbb reggelemet, mikor is Melody és Kristóf hazamentek. Az egész napomra rányomta a bélyegét. Nagyon megkedveltem őket, ezért nehéz volt bele gondolni is, és most megélni, hogy már hazamentek. El se akarom képzelni, milyen lesz ha mondjuk Réka hazamegy. Tök sokat szoktunk hülyülni, ő szokta összehozni a bulikákat, “Ha mi csináljuk a bulikát, az olyan lesz.. az olyan lesz...” és még nem érzem úgy hogy mindent megértek és tudok kommunikálni a többiekkel kellőképp angolul. Habár fejlődök, most már a szavak kellenek, meg kifejezések. De úgy érzem sokat fejlődök a tanárnőnek és a környezetnek is köszönhetően. 

 Szerdán már korán reggel elmentünk a Lengyel Kvzóba Pábloval, hogy berendezzük a termet. Nehéz volt ötletelni, hogy mi hogy legyen, de megoldottuk, kicseréltük a nagy asztalokat kicsikre, és áthúztuk a zongorát. Jött egy férfi, aki segített összerakni a hangtechnikát. Minden készen állt estére, így visszajöttünk, és én írogattam tovább a cikkeket.

 Este kicsivel korábban mentünk oda, hogy a gitárokat be tudjuk állítani. Hamar megtelt a tér emberekkel. Miután megnyitottuk az eseményt, Blito beatboxolt egy jót, és az elején kicsit döcögősen, de egyre többen kedvet kaptak a zenéléshez. Én megvilágosodtam, az énekes pálya nem nekem való. Legalábbis a Bájolót semmiképp nem fogom olyanoknak elénekelni, akiket kedvelek. :D Volt egy nagyon jó kis csapat, akiken hallható volt, régóta együtt zenélnek. Nagyon szuperek voltak. A végére odáig jutottunk, hogy magyar számokat énekeltünk sorra, én és egy másik srác gitároztunk, egy másik zongorázott, és volt egy hapsi aki énekelt. Na jó, néha én is belekornyikáltam a mikrofonba. Sőt, még egy bácsi is odaült egy harmonikával, ő is kísérte a dalokat. Nagyon jó érzés volt látni, hogy a zene hogy összehozza az embereket. Remélem szervezünk még ilyet a jövőben Pabloval.

 Az elmúlt egy hetet Magyarországon töltöttem, ezért is nem írtam, mert minden pillanatot ki akartam élvezni. Ahogy haza indultam, egyedül jelentkeztem ki a szállodából, és vitettem el magam a vonatállomásra. Ja szóval hogy angolul kellet mindezt, mert nem nagyon tudnak Sibiuban magyarul. A vonatút nagyon hosszú volt, 10 órán keresztül utaztam. Még az elején felszállt egy csávó, aki random végig sétált a vagonba, és minden asztalra - aminél ültek - kipakolt “kacatokat”. Szó nélkül rakta oda hozzám is, Én csak néztem rá, de ő semmit sem reagált. Egy 5 perc múlva jött, és visszapakolta. Nem teljesen értettem, hogy árulta azokat, vagy mit szeretett volna. 

 A Keletibe érve Rékus várt rám, nagyon örültem, hogy viszont láthattam. Az estét Bp-en töltöttük, majd másnap este felé jöttünk Kecskemétre, úgyszint vonattal. Mindig fülkés vagonokba ülök, mert az olyan “Harry Potter” feeling. Beszállt hozzánk egy arab srác is. MIkor Kecskemétre értünk, felkaptam minden cuccom, és kiindultam, hogy leszálljak, ekkor jött utánam a srác, kezében a kis tatyómmal, amibe lényegében az életem benne van. Nagyon hálás voltam neki, és khm... emberek, ennyit az előítéletekről...

 Az állomáson ott várt Ádám - aki am ugyan azzal a vonattal jött mint mi -, János és Máté. Nagyon megörültem nekik. El is mentünk iszogatni, dumálni és ettünk Elbándit.Hmmmm...

 Megpróbáltam kihasználni az időt, de nehéz, mert néha olyan erőltetett elsőre a találkozás. Aztán persze belemelegszünk, csak hogy tudatában annak, ez most egy olyan találkozás, amire sokáig nem lesz lehetőségünk.. nehéz.

 Találkoztam Rebekával is, az egykori üzletvezetőmmel, na meg a tesójával is. Hasonlóak nagyon. :D Érdekes hallgatni, kinek hogyan alakul az élete. Gondolok itt arra, hogy ha közel járunk ahhoz, amit szeretnénk, ha megvan az a biztonság, és nyugalom az életünkben amire vágytunk, akkor utána ezt olyan semmisnek érezhetjük. Hiányosnak. Szóval szerintem rossz taktika, hogy egy konkrét dolog legyen a cél. Inkább a fejlődés. 

 Voltam otthon is, anyuval nagyon jó volt beszélni, apum... asszem nem is köszönt, de ez már a megszokott. Akkor lepődnék meg, ha nem így lenne. Ez tudom furán hangzik, de ha majd akar velem beszélni, majd fog, vagy ha végre elfogadja, miért nem akartam azt, amit ő.

 Este elmentünk a temetőbe, és oda, ahol Szabi balesete történt. Rengeteg mécses égett ott érte...

  A haverokkal elmentünk a Valentinoba is, megnézni milyen lett. Tetszettek a falak, ahol a régi megsárgult újságpapírok között ismerős festett arcok néztek le rám, az asztalok, a szőnyegek. Persze megkóstoltuk a söröket is, valóban más ízélményt nyújtanak, mint a megszokott hazaiak. Azonban én nem éreztem oda valónak magam. Az egyedi hangulata ellenére számomra elveszítette azt a fiatalos varázsát. Szóval ha egy 35ös ismerősöm kérdezné, tudok e neki egy jó helyet ajánlani, bizalommal javasolnám neki, hogy próbálja ki a Valentinot, de nem mondanám ugyan ezt egy korombelinek.

 Az elmúlt pár nap izgalmasan telt, de már lassan megszokássá válik, hogy elnyúlnak az éjszakák, és így nincs időm, gyorsan frissen leírni az élményeimet. Deeeee...

 Pénteken meccsnézés közben játszottunk egy nagyon cool játékot, kvízes, és mindenki tudja a saját mobilját használni. Kahoot!

 Miután valaki nyert, s valaki veszített, - ... igen, nem köt le annyira a foci :D - elmentünk páran a 90′s-be. Volt egy kis balhé, de ez top secret, szóval csak azért van itt, hogy majd egyszer ha én olvasom vissza nyuggerként a dolgaimat, akkor valami emlékeztessen.

 De ami a lényeg, hogy a hétvége további része számomra egyre növő gyomorgörccsel folytatódott. Az járt a fejemben, hogy baszki, én itt el leszek veszve, ott lesek a sok külföldivel, és pfuh, beégek, és ÁÁÁÁÁÁáááááááááááááááá..... Hiába tanulom a szavakat, egy hétvége nem elég erre, két hét se lenne. Láttam két csoportra vagyunk osztva, 4en magyarok párosával a csoportokban. Megnyugodtam, mert így ha valami nagy gáz van, tudnak segíteni, így megnyugtattam magam.

Éééés elindultunk. Mivel Én is utaztam, nem lehetett anomália nélkül megúszni, Kristóf elvitt minket Segesvárra kocsival, majd elvileg a vonat egész Sibiuig hozott volna, de neeem, ez nem ilyen egyszerű. Mert egy részen gyorsvonatpályát építenek, így csak Meggyesig utaztunk vonattal, aminek az ablakán alig lehetett kilátni, annyira teli volt graffitizve, de persze tök laza hogy a románok ilyen formában támogatják a modern művészeteket. Csak nincs pénz lemosni, deeee nézzük a jó oldalát. 

 Buszra szálltunk, ami persze annyira tömve volt, hogy a sofőr alig fért fel...

 És a valami ki tudja hol van településen megint vonatra szálltunk. Megfigyelhettünk egy román sajátosságot, hogy a vonatot nem érdekli ha nyitva minden ajtó, elindul..

 Mielőtt bárki azt gondolná, ezeket bármi féle negatív hangzattal írom, nem. Nincs bennem előítélet, persze érzem, hogy mikor nem szabad magyarul megszólalnom, de... még pár napja láttam egy pulcsit, amit meg lehet rendelni, mind ezt fbon. Egy fa volt, aminek a gyökere magyar zászló színeivel volt festve, a föld feletti része pedig -, a törzse s lombja, - a román zászló színeit mutatta. És angolul az volt ráírva, hogy “Román vagyok, magyar gyökerekkel.” Na ez az, ami h sok emberből. Annyira hihetetlenül megtetszett, hogy... szerintem ezt nem is kell magyarázni. Szóval bárki gondolta ki, óriási LIKE!!

 Megérkeztünk Sibiuba, fura módon a taxis minket 17, a másik kört 13 leiért hozta el, de ez mellékes. Nekem viszont valamikor vennem kellene vonatjegyet... 

 Vacsikor láttuk először egymást a többi önkéntessel. Vannak mindenhonnan. És nagyon sokszínűek. Kaja után körbementünk, bemutatkoztunk, majd felmentünk sörözni, az egyik nagy szobába. Olyan jó érzés volt akkor, és ma is végig angolt hallgatni. Annyira meglepődtem magamon, hogy szeretem hallgatni, válaszolni még mindig nehezen tudok, de a szavakat már tanulom. Most érzem azt, hogy nem, nincs még késő elkezdeni semmit. Szóval akár angolt tanulni, persze jobb lett volna, ha kisebb koromban kiharcolom, hogy márpedig én angolt akarok tanulni, de visszamenni nem lehet, itt viszont most van lehetőségem bepótolni.

 Most csak attól félek, hogy el fogok hízni, mert jóformán napi 5 étkezés van, és pfuh... Nem azt mondom, tök jó fini kajákat enni, s anyum is látni fogja, hogy nem tartanak itt annyira rosszul, de azért öh.

 Annyira segítőkészek, és látszik, hogy ez a generáció, aki jön és csak jön, és nem lát olyan elfogult nacionalista példát a szüleitől, vagy akár közvetetten a vezetéstől, az mind elfogadja a másikat, és örül a másiknak. Persze ez a felszín, de alatta sincs az a fajta úúúúú török, biztos bevándorló, meg terrorista... És ezt én nagyon pozitívan élem meg. 

 A környékben van egy jótékony hatású, keringést javító, ártás-rontás mentesítő, pénzenergia forrás, ez a sóskút. Szerdán délután nagyon szép volt az idő, és felvetettem, nem lenne e valakinek eljönni velem, aki már volt ott. 4en mentünk, tényleg szuper hely, a víz kicsit fura... de azt mondták tényleg egészséges. Mellette nem sokkal van egy szellemház, próbáltam képeket csinálni, de mind zajos lett, nem látni rajtuk semmit. Na jó nem, valójában a többiek csináltak, én csak nézelődtem, fénykorában tényleg nagyon hangulatos lehetett. Az a környék egyébként egy kicsit olyan, mint Kecskeméten a Homokbánya, több elhagyott épület is van.

 Mivel 20-án volt Melody születésnapja, úgy gondoltuk, mi leszünk az elsők, akik felköszöntik, ezért éjfél után pár perccel berontottunk hozzá sörökkel és egy mini tortával. Ezután meghallgattuk minden itt lakó nemzet himnuszát mert... miért ne. És elkezdtünk bulizni. Játszottunk egy nagyon jó ivós játékot, igazából csak kártya kell hozzá. Komplex, de ötletes. Olyan 5 körül dőltem be az ágyba, de másnap már 10..11...12 körül már fent is voltam. 

 Csütörtökön volt az utolsó sulis nap, és mint megtudtam.. elmondták, szóval az egyik tanárnő, aki segített nekünk az elején elmondta, hogy kedvelnek minket a diákok, és ez nagyon jó érzés volt hallani. Hiába mondják, hogy egy jó arc tanárnak nincs tekintélye, - mind a mellett, hogy mi nem vagyunk tanárok - szerintem ez nem így van. Ha egy diák érzi azt hogy te a számára értékes dolgot akarsz átadni, nem kell annyit küzdened a figyelméért. Nem akarok most belemenni ebbe túlságosan, mert ebbe nagyon sok minden van, a lényeg nagyon jó volt megtapasztalni, milyen is lenne tanárnak lenni. Tetszik, de persze nem matekot. És kicsit beleláttam az itteni oktatási rendszerbe. Például akinek a továbbtanulásában fontos szerepet játszik a nyelv, ám a természettudományi tantárgyak nem, azokat nem terhelik vele. És még Romániára mondják, hogy elmaradott.. persze vannak itt is hátulütők, de ez egy pozitív nap.

 Estefelé elmentünk Gabival egy humorista estre, Felméri Péter és a Szomszédnéni Produkciós Iroda tartott egy közös estet, már 4. alkalommal turnéznak Erdélyben. 

 Még elmentünk ezt követően a Lengyel Kávézóba, igazán hangulatos hely, csak nem olyan sokan vannak. Pablo itt is élen járt az ivós játékokban. Mire visszaértünk, megérkeztek Melody ismerősei. Dumálgattunk még keveset, kiderült, hogy valóban olyan nehéznek tartják a külföldiek a magyart, mint a kínait.