animációs film, PG

Rendező: Pete Docter, Ronnie Del Carmen

2015-ben a Pixar eddig nem látott óriási ötlettel állt elő, ami talán mindannyiunknak megkönnyíti a személyiség működésének megértését. Személyiségünket ugyebár nem csak a neveltetésünk, képzettségünk, vagy környezetünk befolyásolja, hanem a megannyi bennünk levő érzelem, emlék, benyomás, vagy hajlam is. A legtitokzatosabb mégis a tudatalattink, ami leginkább fekete lyukra emlékeztet minket, és amiről eddig nem sokan készítettek filmet. Ezzel próbálkozik az Agymanók.

A film egy kamasz kislány fejében játszódik, akinek az érzelmei szó szerint életre kelnek. A történet Riley születésével kezdődik, egy hagyományos kis körű, egyetértő, szerető családban cseperedik fel, a szülők imádják őt, minden a legnagyobb rendben halad, amíg Riley kamaszkorba nem lép. A kislány 11 éves lesz és a család hirtelen Minnesotából San Francisco-ba költözik, hátrahagyva a barátokat, iskolát, hokicsapatot. Ezzel az óriási változással együtt Riley-nál az érzelmek zűrzavara is beköszönt. Ezt az érzelmek egy ideig próbálják kézben tartani, amíg kettő közülük ki nem röppen a hosszútávú memóriába.

Az öt főhős tehát: Derű, aki mindig pozitív (színes), Bánat, a szomorúság megtestesítője (kék), Majré (lila), Harag (piros) és Undor (zöld). Ezek mind aranyos, édes, vicces szimbolikus figurák, akik Riley pillanatnyi lelkiállapotát és a külvilággal való kapcsolatát kontrollálják. Egymást félrelökve veszik át az irányítást a vezérlőpult (és Riley) felett, de szerencsére nagyrészt Derű diktálja a menetrendet. Egyedül Bánatról nem tudni, hogy miért is van ott, mi szükség van rá, egészen a történet végéig. Egy üvegfalú vezérlőteremből irányítanak folyamatosan, de az emberi jellem más részeit is szemmel tartják. Ilyenek például a „személyiség-szigetek”, amelyek egyedien tervezett városok; a hosszútávú memória, ahol egekig magasló polcokon állnak a memóriák, és ahonnan agymunkások porszívóval szippantják ki a már elszürkült, nem szükséges telefonszámokat, vagy póni neveket. Ezek a mély sötétségbe kerülnek, ahol megsemmisülnek, ide tehát nem túl jó beesni.

A filmet nézhetnénk simán egy aranyos animációs kalandfilmként, ahol a két bajba került érzelem, az elfelejtett képzeletbeli barát, Ding-Dong (a rózsaszín vattacukor elefánt-delfin-cica figura, aki karamellacukorkákat könnyezik) segítségével próbálja megtalálni a visszautat a irányítótoronyba, hogy együtt helyrehozzák a magából kifordult, dacos Rileyt, akinek szó szerint összeomlik a személyisége. Derű és Bánat át kell vágjon a kislány minden agytekervényén, ami mindannyiunknak érdekes és kalandos utazás, hiszen megismerjük, hogy mi az Elvont Gondolatok Alaguta, mi rejtőzik Riley tudatalattijában, amelynek ajtaját őrök védik, milyen az Álomstúdió, hogyan működik a memória. Rengeteg apróság dobja fel mindezt, például, amikor Ding-Dong véletlenül felborít két ládát, majd válogatás nélkül visszaönt és összekever mindent, hozzáfűzve, hogy az ilyesmi gyakran megesik. Az egyik láda volt a Tények, a másik a Vélemények.

Az Agymanókat azonban nézhetjük egy másik síkon is, Riley érzelmi és gyermeki énjének összeesése és „felnőtté válása” szempontjából. Ez történik ugyebár tinédzser korban is, itt viszont nem lehetett éveken keresztül tartó történetet bemutatni, ezért Riley hamar „lerendezi” a dolgot, néhány nap alatt. A film meglepően drámai és felnőttes, ami után nem épp vidáman jövünk ki a moziból, ahogyan azt eddig megszokhattuk a rajzfilmeknél. Happy end ugyan, de mégsem az a felhőtlen vidámság tölti be a légkört. A felszínen minden rendben, de valójában mégiscsak egy gyermeki lélek működése van itt felboncolva, tizenegy éves kislány énje összeomlik, hogy a film végére egy teljesen új épülhessen fel, felnőtt vonásokkal és bonyolultabb struktúrákkal.

Amint látjuk, Freudnak sok nyoma fellelhető a mese menetében, viszont analízisről, meditációról, álomfejtésről szó sincs (bár megjelenik az Álomgyár, ami Hollywoodot remekül parodizálja; valamint az a rész is érdekes, amikor a tudatalattiból előhozzák a bohócot, és az ő segítségével ébresztik fel Riley-t). A mese inkább szórakozva tanít meg minket a pszichológia alapjaira, és segít rájönni, hogy hogyan is működik az ember. A kedvenc részem például Riley első napja az iskolában, ahol a stresszhelyzetben minden érzelem megbolondul, és óriási érzelmi kavargás megy végbe. Ez nagyon ismerős lehet mindenikünk számára, és őszintén szólva, miután láttam a filmet, erősen elgondolkoztam, hogy mi is megy végbe az én agyamban. 

Ezért is érdekes tehát ez a film, elgondolkodtat, segít megérteni és tudatosítani lelkünk folyamatait. Nem feltétlenül vidám film, de megértjük, hogy mind folyamatosan változunk, és nem feltétlenül jó irányba. A szomorú emlékek épp úgy alakítanak bennünket, mint a vidámak. Végre egy animációs film, amely felnőtteknek is épp olyan érdekes, mint a gyerekeknek! 

(U.i.: Azért 8 éven aluliakkal nem nézetném meg...)

Értékelés: 9,5/10

Hey there lovely!

I am by no means an expert, but to me this sounds very much like dissociation. Specifically depersonalisation or derealisation. I answered an ask on this a while ago which I think summed up and highlighted what dissociation is and I would like to show you an extract from that as I think the information and sources are really useful.

Dissociation tends to be where we ‘lose control’ of ourselves. I occasionally dissociate, mostly in times of stress/anxiety and it feels like I am no longer in control of myself, like I have taken a passenger seat and I am just watching what is happening through my eyes but I can’t actually control what it is that I am doing, I just watch. Derealisation is a form of dissociation and it tends to be where you don’t feel real, feel like things are a dream or that you or other people/other things don’t exist. Depersonalisation is another form, where you feel that your body isn’t real or that it doesn’t feel right. It can also be when you see yourself differently- like you are watching yourself like an out of body experience.

This is an excerpt from the mind.org.uk website about dissociation, I would really recommend you visit the website [source] to read even more about types of dissociation and what it means.

“There are five types of dissociation:

AmnesiaThis is when you can’t remember incidents or experiences that happened at a particular time, or when you can’t remember important personal information.

DepersonalisationA feeling that your body is unreal, changing or dissolving. It also includes out-of-body experiences, such as seeing yourself as if watching a movie.

DerealisationThe world around you seems unreal. You may see objects changing in shape, size or colour, or you may feel that other people are robots.

Identity confusionFeeling uncertain about who you are. You may feel as if there is a struggle within to define yourself.

Identity alterationThis is when there is a shift in your role or identity that changes your behaviour in ways that others could notice. For instance, you may be very different at work from when you are at home.

Dissociation can affect your perception, thinking, feeling, behaviour, body and memory. If you experience a dissociative disorder you may have to cope with many challenges in life. The impact of dissociation varies from person to person and may change over time. How well a person appears to be coping is not a good way of telling how severely affected they are.

The effects of dissociative disorder may include:

- gaps in your memory- finding yourself in a strange place without knowing how you got there- out-of-body experiences- loss of feeling in parts of your body- distorted views of your body- forgetting important personal information- being unable to recognise your image in a mirror- a sense of detachment from your emotions- the impression of watching a movie of yourself- feelings of being unreal- internal voices and dialogue- feeling detached from the world- forgetting appointments- feeling that a customary environment is unfamiliar- a sense that what is happening is unreal- forgetting a talent or learned skill- a sense that people you know are strangers- a perception of objects changing shape, colour or size- feeling you don’t know who you are- acting like different people, including child-like behaviour- being unsure of the boundaries between yourself and others- feeling like a stranger to yourself- being confused about your sexuality or gender- feeling like there are different people inside you- referring to yourself as ‘we’- being told by others that you have behaved out of character- finding items in your possession that you don’t remember buying or receiving- writing in different handwriting- having knowledge of a subject you don’t recall studying.”

I would really recommend having a read through the rest of the booklet on that website because it is really informative and has so many experiences and information including self help tips. I would also really recommend you take a look at our page on grounding techniques because those techniques are super super helpful when trying to control dissociation. They are really effective and can help to ‘bring you back’ when you don’t feel in control.

Dissociation can stand alone as a disorder, but it is rare and dissociation is much more frequently a symptom of another disorder, or a part of another disorder. Like I mentioned in the extract, I sometimes dissociate when I am anxious, so it could be that dissociating links in with something else. I would recommend seeing a doctor and telling them what you are experiencing, they will be able to begin a treatment plan with you which involves treating your dissociative symptoms as well as anything else.

I hope this can help you, we are always here!Adrienne

(Judgment in Hungary), írta: G. Emőke

Rendező és forgatókönyvíró: Hajdú Eszter

Rövid összefoglaló:

Magyarországon a kétezres évek végén heves vita alakult ki a magyarság és a romák között, ami egészen vérengzésig fajult. Néhány férfi, aki úgy érezte, hogy neki kell kezébe venni Magyarország sorsát, és rendet tenni az országban, sorra támadott meg a roma családokat, gyilkolt le véletlenszerűen kiválasztott férfiakat és gyerekeket is. 

A történtek a médiában is nagy hangot kaptak, ezért Hajdú Eszter (elmondása szerint) kötelességének érezte dokumentálni a sorozatgyilkosságot tárgyaló per minden napját, és az áldozatok emlékére egy dokumentumfilmbe fűzni a 167 napos, majdnem 3 évet átfogó tárgyalás-sorozatot. A forgatás első napja a tárgyalás legelső napja volt, 2011. március 25.-e, és 2013. augusztus 6-án, az ítélet kihírdetésével ért véget. Hajdú Eszter stábja volt az egyetlen, amely a négy gyanusított perének minden napját dokumentálta. 

Az 'Ítélet Magyarországon' magyar állami támogatás nélkül, teljesen független dokumentumfilmként készült el magyar-német-portugál koprodukcióban. 

A filmet a Filmtettfeszt alkalmával Kolozsváron is vetítették, itt volt rá módom nekem is megnézni a filmet, majd a film után közönségtalálkozót tartottak, ahol a rendező személyesen is mesélt a forgatásról, a filmről és a felmerülő kihívásokról. 

A rendezőnő bevallása szerint nehéz forgatás volt, sokszor, főleg az első év folyamán egyedül kellett forgatnia, míg nem kaptak semmi féle támogatást. Ez okból a filmben kevés szögből látjuk a történteket, és ugyanazok a plánok, ugyanaz a világítás jellemző elég hosszan. Ettől kissé amatőr feeling-je van az egésznek, viszont a bíró személyisége, és a kérdések, valamint a “beugró szereplők” (avagy a tanúk/hozzátartozók) elég erősen viszik előre a történetet. Az elején még nagyon zavart, hogy olyan amatőrnek tűnik az egész film, sok hibát észleltem benne, sokszor nem értettem, hogy miért hagytak benne (szerintem) teljesen fölösleges részeket. Később azonban azt vettem észre magamon, hogy a film 100%-ban leköti a figyelmem, beleélem magam, érdeklődéssel bámulom, hogy hogyan működik egy bíróság úgy istenigazából. Élveztem a bíró beszólásait, a szarkasztikus kiabálását, a vicces pofákat, amiket vágott. A kihallgatottakkal együtt én is “féltem” tőle, elképzeltem, hogy én is pont olyan béna lennék és nem emlékeznék semmire amikor valaki óriási hangon üvölt rám és a hátamnál feltételes sorozatgyilkosok ülnek. Néha felháborított, hogy olyan csúnyán beszél az emberekkel, máskor teljesen egyet értettem vele és jött, hogy szájba vágjak egy-egy embert, hogy mondja már ki, amit akar. Rájöttem, hogy bár sokáig szerettem volna bíró lenni, életem legjobb döntését hoztam meg, amikor mégis más pályát választottam, ugyanis én még idegbetegebb lennék mint a dokumentumfilm “főszereplője”. 

Főszereplőnek hívnám én a bírót, hiszen ő adja meg a film alaphangját. A négy vádlott perét látjuk, az általuk “létrehozott történet” (a gyilkosságok) a film alapja, de nem ez a négy ember válik a film középpontjává. Szerintem sokkal inkább arról szól, hogy egy ember mennyire fel kell húzza magát, ordítson, szenvedjen, idegbeteggé váljon, hogy valamit véghezvigyen itt, a mi térségünkben. Ebben a filmben benne van a magyar mentalitás, a hatóságok és nagyobb szervek semmittevése, a magyar-roma ellentét, és maga a magyarok sorsa. Hiszen bárminek nekifognánk, éppen olyan visszahúzó dolgokba ütközünk, mint a bíró. Mintha mindenki összefogna ellene, az állam és a mentősök is, akiktől aztán tényleg azt várnánk, hogy ne hazudozzanak össze-vissza és a munkájukat végezzék, hiszen mi szó szerint rájuk bízzuk az életünket.

Összefoglalva: a filmben vannak hibák, vannak idegesítően nem oda illő vagy kihagyható jelenetek, viszont ugyanakkor erősen sodor magával, leköti a figyelmünket és érdekes megvilágítást ad a bíróságról és a nemzetről.