#emetullah

The consort

Emetullah Rabia Gülnüş matured into a beautiful young woman, making her perfectly suited to entertain the sultan. Emetullah is one of the few sultanas whose appearance is known in considerable detail. One of the ambassadors had the opportunity to see one of Emetullah's clothes and belts, on the basis of which he thought the Sultana was a taller-than-average but graceful. The same ambassador heard from his informant that the Sultana had fine skin and blue eyes. Other descriptions said she had black curly hair. Towards the end of her life, Emetullah was reportedly more plump than slender.

It is not known exactly when Mehmed started receiving concubines and when Emetullah became his favorite. Mehmed's first child, a girl, was born in 1660. According to circumstantial evidence, this girl, Hatice, was the first child of Emetullah Rabia Gülnüş. Based on this, we can assume that Emetullah became Mehmed’s partner in the late 1650s. However, their relationship had not really deepened at this point, as Mehmed spent the next period away from his harem, traveling a lot.

Shortly afterwards, the Sultan moved his entire court to Edirne, making it the de facto capital of the Empire. It was a perfect timing that his firstborn son, Mustafa, was born here in 1664. Mehmed was so happy for the birth of his son that he piled up the child’s mother, Emetullah Rabia Gülnüş, with amazing gifts and never left the woman alone from then on. He took her with him on his hunts and even on his campaigns. Together they had at least two more children, Ahmed (later Ahmed III) in 1673 and Fatma Emetullah in 1675. In addition to the four children mentioned above, Mehmed certainly had other children (Ayşe, Bayezid, Ümmügülsüm, Süleyman). The identity of their mother is unknown, it could have been Emetullah Rabia Gülnüş, but even other concubines.

As the Sultan’s favourit concubine, the mother of his children, Emetullah, was the second highest-ranking woman in the harem. Her relationship with the first woman of the harem is controversial. Some say Emetullah was an evil, violent woman who regularly confronted her mother-in-law, Mehmed’s mother, Turhan Hatice Valide Sultan. However, there is no evidence to that effect, in fact! Emetullah and Turhan certainly worked together periodically to achieve their political goals. In 1682, Grand Vizier Merzifonlu Kara Mustafa Pasha began to anger Turhan more and more, as he tried to make her political influence impossible. We don’t know what motivation Gülnüş was for, but she helped Turhan remove the pasha. Eventually, unfortunately, Turhan died before the pasha was deposed. Either way, this collaboration makes it unlikely that the relationship between Emetullah and Turhan would have been bad. In addition, Emetullah had a good relationship with Turhan’s eunuch, Yusuf Agha, which would also not have been possible if the two women did not like and respect each other.

Many blame Emetullah’s ambitions for the supposedly fragile relationship. Legend has it that Mehmed’s beloved, Emetullah Rabia Gülnüş, tried to persuade him to execute his half-brothers and make their own sons his heir instead. However, knowing the infinitely close relationship between Mehmed and his sons, we cannot rule out that Mehmed himself wanted to change the inheritance. Whoever was its inventor, no one supported the idea, not the people, not the pashas and not even Mehmed’s mother, Turhan. Turhan, to protect Prince Suleiman and Ahmed from death and his son from fall, always kept her two foster sons with her. If Turhan traveled, she took them with her so that Mehmed would not execute them in her absence.

Sultana on the campaigns

After the birth of Mustafa, the sultan did not want to go anywhere without Emetullah and his son. From then on, Emetullah accompanied her sweetheart everywhere, hence her nickname became, the "itinerant sultana". The first such campaign took place in 1672, when Mehmed took the whole harem of his, his mother, his Haseki, and his sisters to Polish territory. From this trip we are left with a description of an incident in which Emetullah’s silver carriage was stuck in the mud due to bad weather on the way to the Babadag camp. The sultan could not wait for hours for the carriage to be released, so Fazıl Ahmed Pasha, the Grand Vizier, was left with his men to help the Sultana. On August 28, 1672, Kamianets-Podilskyi fell and became the property of the Ottomans. Mosque were formed from all the churches in the city, one of which was named in honor of Gülnüş. With this she became the first and only Haseki Sultan to enjoy such a privilege.

They spent a few months near the front and then returned to Edirne. However, the agreement was crossed by the Polish, so in 1673 Mehmed was forced to return to the front and took his sweetheart with him again. This is particularly noteworthy and not just because the sultans had not taken their wives on the battlefield for centuries, but because Emetullah Rabia Gülnüş was already heavily pregnant with her second son. The baby was finally born during the campaign on 31 December 1673 at Hacıoglupazarı in present-day Bulgaria. This was the only time an Ottoman prince was born near the battlefield, away from the security of the capital or the provinces. The fact is, however, that this camp was also very far from the real war.

After the success of the Polish campaign, the Sultan retreated to Edirne, where in 1675 he organized a huge ceremony in which his two sons, Mustafa and Ahmed, were circumcised and his eldest daughter, Hatice, was married off. Mehmed's appearance was reported at the event, but many praised the princes and Emetullah Rabia Gülnüş, who attended the ceremony as well. According to one agha present, the Sultana was a beautiful woman with chesnut hair. It is questionable, of course, to what extent we can believe such descriptions, since her hair was certainly covered with a veil, even if she was present. Then in 1676 Mehmed embarked on another campaign - again, of course, with his sweetheart on his side - this time to match the Russians. The aim of the campaign was to rule over today's Ukrainian - then Polish - territories. Finally, in 1681, the campaign ended with an agreement.

The first woman in the harem and the fall

Whatever the relationship between Turhan and Emetullah was, with the death of Turhan in 1683, the road to the top of the harem opened up before Emetullah. Although her large-scale construction projects, as a Haseki, began during Turhan’s life, her political career could have really gained momentum only without Turhan. There is a known case, for example, in which one of Mustafa's teachers, Feyzullah Efendi, who was very close to Emetulla committed a mistake and was faced with severe punishment. Eventually, Emetullah intervened and saved the man's life.

However, Emetullah could not enjoy the control of the harem for long. The 1680s were about a series of tragedies. The enemies of the Ottoman Empire clashed in turn and squeezed the Ottomans more and more out of European territories. This caused general dissatisfaction, and then over time, chaos, executions, financial problems spread throughout the empire, more and more rebellions set in, and even natural disasters plagued the empire. Turhan's death was practically sealed the end of Mehmed IV also. He became increasingly unpopular, and suffered the final blow in 1687. After the tragic outcome of the second battle of Mohács, Mehmed was dethroned and his younger brother, Suleiman, was put to the throne, as Suleiman II. This meant Emetullah's move to the Old Palace.

Not only did Emetullah face the loss of her power and exile, but she was separated from her beloved. A member of Mehmed’s harem, the poet Afife Kadin, at this time composed one of her poems about Gülnüş. According to the verse, Gülnüş sobbed and shouted as long as her lungs could hold, while her loved one was torn away from her and locked up. While Mehmed sobbed quietly in the kafes, his beloved cried across the wall. In another verse of hers, Afife writes, "Tell Gülnüş to wear black / to suffer in pain / While Sultan Mehmed weeps in Şimşirlik" We do not know if Emetullah and Mehmed may have met until Mehmed's death in 1693.

Back to the top

Due to Süleyman II's ill condition, followed by the old Ahmed II, Emetullah did not have to linger in the Old Palace for long. In 1695, barely 8 years after her retirement, Emetullah was able to return as Valide Sultan. Ahmed II died in Edirne and Mustafa II took his place as Sultan. Emetullah was then in the Old Palace in Istanbul, so thats where she received the news. As part of a huge ceremony, Emetullah went from the Old Palace to Topkapi Palace and from there to Edirne. On the way to Edirne, several bridges had to be renovated before the Valide Sultan's arrival. The costs of the bridge-renovations  were recorded in the registers as Ahmed II's funeral expenses. Arriving in Edirne, her son welcomed the new Valide Sultan.

In the following years Edirne remained the de facto capital of the Empire. The sultan spent only a short period of time in Istanbul with his court, and then they were not resided in Topkapi Palace either, but preferred other palaces. Mustafa and Emetullah quickly gathered their trustworthy men around them and began to rule according to their own tastes. Thus, for example, the Feyzullah Efendi who had previously been rescued from execution by Emetullah, became the Seyhülislam. During Mustafa's reign, Emetullah built an unprecedented power for herself, her all-intertwined political influence was huge and also her son openly discussed state affairs with her. In addition, Emetullah regularly showed up among the people, leaving the harem, visiting her daughters or foundations. She lived a fairly free life. So much that at certain events she stood right next to her son, veiled but not hiding. At other times, she welcomed Seyhülislam, Grand Vizier, or other influential statesmen openly or were present at parades in Eyüb.

Emetullah’s tremendous influence over her son, the rampant corruption among statesmen, and the neglect of Istanbul all provoked the displeasure of the people. In 1703 a huge revolt broke out in the capital, but it quickly reached Edirne as well. Emetullah provided good advice to her son, trying to quickly replace any statesman who might have harmed them, but it was too late. During the rebellion Mustafa II was dethroned. The rebels refused to ascend Mustafa's younger brother, Ahmed, as he was also the son of Emetullah. They wanted to replace Mustafa II with the 11-years-old Şehzade Ibrahim, the son of Ahmed II and his Haseki, Rabia Sultan . The ulema, however, rejected this based on the boy's age, and as a polite gesture a letter was written to Emetullah asking for permission to dethrone Mustafa and replace him with Ahmed III. Although she had no real say, Emetullah responded in agreement:"All of you have requested in concord and unanimity that my majestic son Sultan Ahmed be seated on the imperial throne and that my other son Sultan Mustafa be deposed. Your petition has been complied with."

However, the dethronement of Mustafa was far from enough for the rebels. Gülnüş was demanded to leave Edirne or Topkapi Palace and retire to the Old Palace. Emetullah did indeed remain there until the circumstances calmed down enough for her to return. Perhaps she did not even regret her retreat, for Mustafa, her firstborn son, died in December 1703 of natural causes.

Shadow Valide

The pashas tried to keep Gülnüş away from her son and from state affairs because they feared a revenge from Emetullah on Mustafa's dethronement and subsequent death. They feared they would face a revenge campaign like the pashas who in 1648 dethroned and executed the son of Kösem Sultan, Ibrahim I. In the meantime, however, it turned out that Gülnüş did not even think of revenge. She learned from her previous mistakes and from the end of the Kösem Sultan, so she was much more careful and respectful with the pashas from then on than before. There were rewards for this.

One of Ahmed III’s first steps was to take the imperial court back to Istanbul, so Edirne ceased to be the de facto capital. To increase the sultan’s popularity among the people of Istanbul, plenty of public events were organized, such as archery competitions. Of course Gülnüş tried to help her second son, Ahmed III, but she did it all from the background. However, her participation in political life is by no means conditional. Several letters have survived, which she exchanged with the pashas during Ahmed III's reign. When one of the Grand Vizier tried to have a say in which eunuch Gülnüş would appoint to lead the harem, he quickly found himself without a position. So Emetullah Rabia Gülnüş did not give up politics at all, only she played it in a smarter and less spectacularly way.

Emetullah Rabia Gülnüş returned to the limelight once again. In 1709, during the war between the Russians and the Swedes, the Swedish king was captured and then found refuge in the Ottoman Empire. The king sought the help of the Ottomans to regain his throne. Emetullah, along with the second Vizier Damat Silahdar Ali Pasha, publicly stood by the king's request and tried to persuade Ahmed III to wage war against the Russians. The other members of the divan, such as the Grand Vizier, did not agree at all with Gülnüş's will, so a controversy ensued. Ahmed III finally, following the advice of his mother, went to war with the Russian Empire in 1711. The war ended with treaties.

Her death and legacy

Emetullah Rabia Gülnüş followed her son from Istanbul to Edirne in the summer of 1715 to welcome there the army of the Grand Vizier, who had successfully re-conquered Morea from the Venetians. Her health here deteriorated in a few months and whatever the best doctors of the empire tried Emetullah Rabia Gülnüş died on November 6, 1715, in Edirne. Funeral prayers were held in Edirne in the presence of the Sultan, Grand Vizier, Ulema, and all important statesmen, and then her body was taken back to Istanbul, where she was buried in her own tomb on November 9th. Her turbe is particularly interesting, as it is not covered like most dynastic tombs, but open to the sky. By the way, this was built according to Emetullah's own wishes. There are plenty of plants and water in the octagonal tomb, which was probably built like that to resemble the Garden of Eden.

During her life, Gülnüş managed several construction projects, during which mosques, soup kitchens, schools, fountains and a tomb were built. But she converted several former churches into mosques also, and others were named in his honor. She also had foundations in Üsküdar, Edirne, Chios, Mecca, Medina, Kastamonu and Menemen.

Emetullah Rabia Gülnüş was the last valide sultan during the period of the Sultanate of Women. Although there were still some Valide with exceptional influence after her, no one was able to gain an influence similar to her and her predecessors anymore. It was the death of Emetullah Rabia Gülnüş that eventually completely ended the period of the Sultanate of Women. True, she was not the last Haseki Sultan, because her brother-in-law Ahmed II had a Haseki, Rabia Sultan, but the woman had already died in 1712 before Emetullah. So with the death of Gülnüş, on November 6, 1715, the more than 180-years-long period of the Sultanate of Women ended. The Sultanate of Women was followed by the Tulip era, which was one of the most peaceful periods in the history of the empire, during which Westernization began.

Used sources: B. İ. Argıt - A Queen Mother and the Ottoman Imperial Harem: Rabia Gülnuş Emetullah Valide Sultan (1640-1715); M. Ç. Uluçay - Padişahların Kadınları ve Kızları, Y.Öztuna - Devletler ve Hanedanlar, N. Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; M. Özgüleş - The Women Who Built the Ottoman World: Female Patronage and the Architectural Legacy of Gülnuş Sultan; H. G. Majer - The Harem of Mustafa II (1695-1703); J. Dumas - Les perles de nacre du sultanat; A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; L. Peirce - The Imperial Harem: Women and Sovereignty in the Ottoman Empire; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire

*    *    *

Származása fiatalkora

Emetullah Rabia Gülnüş görög származású nő volt, akit minden bizonnyal a velencei-oszmán háború során fogtak el. A sors fintora, hogy a háború kirobbanása köthető volt IV. Mehmedhez, aki később Emetullah kedvese lett. I. Ibrahim 1645 nyarán hadat üzent Velencének és egy nagy török sereget küldött Krétára. A háború közvetlen oka az volt, hogy máltai kalózok fogtak el egy oszmán felségjelzésű hajót, mely több befolyásos személyt szállított. Köztük volt IV. Mehmed szoptatósdajkája és annak fia, akiket I. Ibrahim szultán nagyon szeretett. Olyannyira, hogy a szoptatósdajka fiával többet törődött, mint saját gyermekével, Mehmeddel. A háború évtizedeken keresztül zajlott, egészen 1669-ig, így pontosan nem meghatározható, hogy Emetullah mikor esett fogságba.

Emetullah egy bizonyos Deli Hüseyn Pasa ajándéka volt, aki a saját maga által ejtett krétai rabszolgákat vitte a szultáni palotába és a legjobbakat a szultán háremébe ajánlotta. Deli Hüseyn Pasa 1659-ben elhunyt, így Emetullah mindenképp ezen időpont előtt került a hárembe. Ez sajnos nem segít nekünk, ugyanis tekintve, hogy Emetullah 1660-ban már a szultán kedvence volt és ezt több éves oktatás kellett, hogy megelőzze, a legvalószínűbb, hogy 1654 előtt esett fogságba. Sokan adják meg az 1645-ös évet, mint fogságba esés, azonban ez szinte kizárt. Általában 5 év alatti gyerekeket nem fogtak el, velük több volt a baj, mint a haszon és nagy eséllyel haltak meg a hosszú és viszontagságos út során. Ha feltételezzük, hogy Emetullah nagyjából egy idős volt - vagy fiatalabb -, mint IV Mehmed (1642), legkorábban 1648-ban eshetett fogságba.

Az ágyas

Emetullah Rabia Gülnüş csodaszép fiatal nővé érett, így tökéletesen alkalmas lett a szultán szórakoztatására. Emetullah azon kevés szultána közé tartozik, akinek külsejét meglehetősen részletesen ismerjük. Az egyik követnek lehetősége volt látni Emetullah egyik ruháját és övét, mely alapján az átlagnál magasabb, de kecses nőnek gondolta a szultánát. Ugyanez a követ úgy hallotta informátorától, hogy a szultánának finom bőre és kék szeme van. Más leírások szerint fekete göndör haja volt. Élete vége felé Emetullah a beszámolók szerint inkább volt telt, mint karcsú.

Nem tudni pontosan, hogy Mehmed mikor kezdett ágyasokat fogadni és hogy Emetullah mikor vált a kedvencévé. Mehmed első gyermeke, egy kislány 1660-ban született. Közvetett bizonyítékok alapján ez a lány, Hatice, Emetullah Rabia Gülnüş első gyermeke volt. Ez alapján feltételezhetjük, hogy Emetullah a kései 1650-es években vált Mehmed partnerévé. Kapcsolatuk azonban ekkoriban még nem mélyült el igazán, hiszen Mehmed a következő időszakot a háremétől távol töltötte, sokat utazott.

A szultán nemsokkal később az egész udvartartását áthelyezte Edirnébe, ezzel gyakorlatilag mintegy de facto fővárossá tette meg az általa annyira kedvelt várost. Tökéletes időzítés volt, hogy elsőszülött fia, Musztafa itt látta meg a napvilágot 1664-ben. Mehmed annyira örült fia születésének, hogy elképesztő ajándékokkal halmozta el a gyermek anyját, Emetullah Rabia Gülnüşt és innentől kezdve sosem hagyta magára a nőt. Magával vitte a vadászataira, sőt hadjárataira is. Együtt még legalább két gyermekük született, Ahmed (későbbi III. Ahmed) 1673-ban és Fatma Emetullah 1675-ben. Mehmednek a fent említett négy gyermeken kívül bizonyosan voltak más gyermekei (Ayşe, Bayezid, Ümmügülsüm, Süleyman). Az ő anyjuk kiléte ismeretlen, lehetett Emetullah Rabia Gülnüş is, de akár más ágyasok is.

Mint a szultán kiemelt ágyasa, gyermekeinek anyja Emetullah a hárem második legmagasabb rangú asszonya volt. Viszonya a hárem első asszonyával ellentmondásos. Egyesek szerint Emetullah gonosz, erőszakos nő volt, aki rendszeresen szállt szembe anyósával, Mehmed édesanyjával, Turhan Hatice Valide szultánával. Azonban nincs erre utaló bizonyíték, sőt! Emetullah és Turhan időszakosan bizonyosan együttműködtek, hogy politikai céljaikat elérjék. 1682-ben Merzifonlu Kara Mustafa Pasa nagyvezír egyre jobban kezdte dühíteni Turhant, ugyanis próbálta ellehetetleníteni annak politikai befolyását. Azt nem tudjuk, hogy Gülnüş milyen motiváció miatt, de segített Turhannak a pasa eltávolításában. Végül sajnos Turhan előbb halt meg, minthogy a pasát lefokozták volna. Akárhogyan is, ez az együttműködés teszi valószínűtlenné, hogy Emetullah és Turhan közt rideg lett volna a kapcsolat. Mindemellett Emetullah jó viszonyt ápolt Turhan eunuchjával, Yusuf Agával, ami szintén nem lett volna lehetséges, ha a két nő nem kedveli és tiszteli egymást.

Sokan a feltételezett rideg kapcsolatért Emetullah ambícióit okolják. A legenda úgy tartja, hogy Mehmedet kedvese, Emetullah Rabia Gülnüş szultána igyekezett meggyőzni arról, hogy végeztesse ki elzárva tartott féltestvéreit és helyettük közös fiaikat tegye meg örökösének. Ismerve azonban a Mehmed és fiai közt fennálló végtelenül szoros viszonyt, nem zárhatjuk ki, hogy maga Mehmed kívánta megváltoztatni az öröklést. Akárki is volt a kifundálója, senki sem támogatta az ötletet, sem a nép, sem a pasák és Mehmed anyja, Turhan szultána sem. Turhan, hogy megóvja Szulejmán és Ahmed hercegeket a haláltól, fiát pedig a bukástól, mindig maga mellett tartotta két nevelt fiát. Ha Turhan utazott, magával vitte őket, nehogy távollétében Mehmed kivégeztesse őket.

Szultána a fronton

Musztafa születése után a szultán nem kívánt Emetullah és fia nélkül bárhová is menni. Innentől kezdve Emetullah mindenhová elkísérte kedvesét, innen ered beceneve, a "vándorló szultána" (itinerant sultan). Az első ilyen hadjáratra 1672-ben került sor, mikor Mehmed az egész háremét, anyját, Haszekijét, húgait is magával vitte a lengyel területekre. Erről az útról marad ránk egy esemény leírása, miszerint babadagi tábor felé vezető úton a rossz időjárási viszonyok miatt Emetullah ezüst fogata beragadt a sárba. A szultán nem várhatott órákat, amíg az elakadt kocsit kiszabadítják, így Fazıl Ahmed Pasa, a nagyvezír maradt hátra embereivel, hogy segítse a szultánát. 1672. augusztus 28-én Kamianets-Podilskyi elesett és az oszmánoké lett. A városban található összes templomból mecsetet alakítottak, melyek közül az egyiket Gülnüş tiszteletére nevetek el. Ezzel ő lett az első és egyetlen Haszeki szultána, aki ilyen kiváltságban részesülhetett.

Néhány hónapot töltöttek a front közelében, majd visszatértek Edirnébe. A megkötött egyezséget azonban a lengyelek keresztülhúzták, így 1673-ban Mehmed kénytelen volt visszatérni a frontra és magával vitte kedvesét is. Ez azért különösen említésre méltó, mert azontúl, hogy a szultánok évszázadok óta nem vitték harctérre asszonyaikat, Emetullah Rabia Gülnüş már előrehaladott terhes volt második fiával, akit végül a hadjáraton szült meg 1673. december 31-én Hacıoglupazarınál, a mai Bulgária területén. Ez a valaha volt egyetlen olyan eset, amikor egy oszmán herceg a hadszíntéren született meg, távol a főváros vagy a provinciák biztonságától. Tény azonban, hogy ez a tábor is igen távol volt a valódi fronttól.

A lengyel hadjárat sikere után a szultán Edirnébe vonult vissza, ahol 1675-ben hatalmas ünnepséget szervezett, melyen két fiát Musztafát és Ahmedet körülmetélték, legidősebb lányát Haticét pedig kiházasította. Az eseményen beszámoltak Mehmed külleméről, de sokan méltatták a herceget és Mehmed mellett az ünnepségen résztvevő Emetullah Rabia Gülnüşt is. Az egyik jelenlévő szerint a szultána gesztenyebarna hajú, gyönyörű nő volt. Kérdéses persze mennyire hihetünk az ilyen jellegű leírásoknak, hiszen haját egészen biztosan fátyol fedte, ha jelen volt is. 1676-ban aztán Mehmed újabb hadjáratra indult - természetesen ismét kedvesével az oldalán -, ezúttal az oroszokkal kívánt megmérkőzni. A hadjárat célja az mai ukrán - akkori lengyel - területek feletti uralom volt. Végül 1681-ben megállapodással zárult le a hadjárat.

A hárem első asszonya és a bukás

Bármilyen volt is Turhan és Emetullah kapcsolata, Turhan 1683-as halálával megnyílt Emetullah előtt az út a hárem csúcsára. Bár nagyszabású Haszekiként végzett építési projektjei még Turhan életében elkezdődtek, politikai karrierje ekkor lendülhetett meg igazán. Ismert például egy eset, mikor Musztafa egyik tanítója - aki igen közel állt Emetullahoz - Feyzullah Efendi hibát követett el és súlyos büntetés volt kilátásba helyeztve számára. Végül Emetullah közbelépett és megmentette a férfi életét.

Emetullah nem élvezhette azonban sokáig a hárem irányítását. Az 1680-as évek a sorozatos tragédiákról szóltak. Az Oszmán Birodalom ellenségei sorra fogtak össze egymással és szorították egyre kintebb az oszmánokat az európai területekről. Ez általános elégedetlenséget okozott, majd idővel káosz, kivégzések, anyagi problémák terjedtek el mindenhol a birodalomban, egyre több lázadás indult útjára és még természeti katasztrófák is sújtották a tragikus helyzetben lévő birodalmat. Gyakorlatilag már anyja halálával megpecsételődött Mehmed sorsa, egyre népszerűtlenebb lett, a végső csapást pedig 1687-ben szenvedte el. A második mohácsi csata tragikus kimenetele után Mehmedet trónfosztották és öccsét, Szulejmánt ültették trónra, aki így évtizedekig tartó elzárt élete után megkezdhette uralkodását II. Szulejmán néven. Ez egyet jelentett Emetullah Régi Palotába való költözésével.

Emetulláhnak nem csak a hatalma elvesztésével és száműzetéssel kellett szembenéznie, de elválasztották őt kedvesétől. Mehmed háremének egy tagja, a költő Afife Kadin ekkoriban komponálta egyik Emetullah Rabia Gülnüşről szóló versét. A vers szerint Gülnüş szultána addig zokogott és kiáltozott, mikor kedvesét a szultánt elszakították tőle és elzárták, amíg csak bírta a tüdeje. Mehmed pedig csendben zokogott a kafesben, míg szerelme a fal túloldalán sírt. Egy másik versében azt írja "Mondd Gülnüşnek, viseljen feketét / hogy abban szenvedje el fájdalmát / míg Mehmed szultán Şimşirlikben sír". Nem tudjuk, hogy Emetullah és Mehmed találkozhattak e még Mehmed 1693-as haláláig.

Vissza a csúcsra

II. Szulejmán szultán beteges állapota miatt, majd az őt követő II. Ahmed kora miatt nem kellett Emetullahnak sokáig a Régi Palotában senyvedni. 1695-ben, alig 8 év után Emetullah valide szultánaként térhetett vissza. II. Ahmed Edirnében hunyt el és a szintén jelenlévő II. Musztafa vette át a helyét szultánként. Emetullah ekkor Isztambulban a Régi Palotában volt, itt kapta meg a hírt. Emetullah hatalmas ünnepség keretei között a Régi Palotából a Topkapi Palotába ment, onnan pedig Edirnébe. Az Edirnébe való út során több hidat kellett megújítani a valide szultána előtt, melyek költségeit mind II. Ahmed temetési költségeiként vezettek fel a jegyzőkönyvekbe. Edirnébe érve fia üdvözölte az új valide szultánát.

A következő években is Edirne maradt a birodalom központja, csak rövidebb időszakot töltött az udvar Isztambulban és akkor sem a Topkapi Palotában voltak, hanem más palotákat részesítettek előnyben. Musztafa és Emetullah gyorsan maguk köré gyűjtötték megbízható embereiket és saját szájízük szerint kezdtek uralkodni. Így lett például Seyhülislam abból a Feyzullah Efendiből, akit korábban már egyszer Emetullah megmentett a kivégzéstől. Musztafa uralkodása alatt Emetullah sosem látott hatalmat épített magának, mindent átszőtt politikai befolyása de fia is nyíltan megvitatta vele az államügyeket. Emellett Emetullah rendszeresen mutatkozott az emberek közt, hagyta el a háremet, látogatta meg lányait vagy alapítványait. Meglehetősen szabad életet élt. Olyannyira, hogy bizonyos eseményeken egyenesen fia mellett állt elfátyolozva, de nem elbújva. Máskor a Seyhülislamot, nagyvezírt vagy más befolyásos államférfiakat fogadott nyíltan vagy parádékat tekintett meg Eyüb városrészben.

Emetullah hatalmas befolyása fiára, az államférfiak közt dívó korrupció és Isztambul elhanyagolása mind a nép nemtetszését váltották ki. 1703-ban hatalmas lázadás tört ki a fővárosban, de gyorsan elérte Edirnét is. Emetullah jó tanácsokkal látta el fiát, igyekeztek gyorsan leváltani minden államférfit, aki kárt okozhatott volna nekik, de már késő volt. A lázadás során II. Musztafát trónfosztották. A lázadók azt is elutasították, hogy Musztafa öccsét, Ahmedet emeljék trónra, hiszen ő is Emetullah fia volt, helyette II. Ahmed és Haseki Rabia szultána 11 éves fiát, Ibrahim herceget akarták a trónra ültetni. Az ulema azonban ezt elutasította a fiú korára való tekintettel és illedelmes gesztusként levelet írtak Emetullahnak, melyben engedélyét kérték Musztafa trónfosztásához. Bár nem volt valódi beleszólása, Emetullah beleegyezően válaszolt.

A lázadóknak azonban Musztafa trónfosztása távolról sem volt elég. Követelték, hogy Gülnüş hagyja el a Topkapi palotát és vonuljon vissza a Régi Palotába. Emetullah valóban ott maradt, amíg a körülmények nem nyugodtak meg eléggé visszatéréséhez. Talán nem is bánta az elvonult életet, ugyanis Musztafa, elsőszülött fia 1703 decemberében természetes okok következtében elhunyt.

Árnyék Valide

A pasák azért igyekeztek Gülnüşt távol tartani fiától és az államügyektől, mert attól tartottak bosszút állna rajtuk Musztafa trónfosztása és későbbi halála miatt. Féltek, hogy egy olyan bosszúhadjárattal találnák szembe magukat, mint azok a pasák, akik 1648-ban Köszem szultána fiát, Ibrahimot trónfosztották és kivégezték. Gülnüşről azonban időközben kiderült, hogy eszében sincs bosszút állni. Tanult az esetből és Köszem szultána halálából, így sokkal óvatosabban, tisztelettudóbban viselkedett a pasákkal, mint korábban. Ennek meg is lett az eredménye.

III. Ahmed egyik első lépése az volt, hogy a birodalmi udvartartást újra visszavitte Isztambulba, így Edirne megszűnt de facto fővárosnak lenni. Hogy a szultán népszerűsgét növeljék Isztambul népe között, rengeteg nyilvános eseményt szerveztek, például íjászati bemutatókat. Természetesen Gülnüş második fia, III. Ahmed uralkodása során is kényelemben élt és igyekezett segíteni fiát, de mindezt a háttérből tette. Részvétele a politikai életben azonban egyáltalán nem feltételes. Fennmaradt több levele is, melyet a pasákkal váltott III. Ahmed uralkodása során. Mindemellett, amikor az egyik nagyvezír megpróbált beleszólni abba, hogy Gülnüş melyik eunuchot nevezi ki a hárem élére gyorsan pozíció nélkül találta magát. Emetullah Rabia Gülnüş tehát egyáltalán nem hagyott fel a politikával, csak azt okosabban és kevésbé látványosan tette.

Emetullah Rabia Gülnüş még egyszer visszatért a rivaldafénybe. 1709-ben az oroszok és svédek közti háború során a svéd király fogságba esett, majd az Oszmán Birodalomban talált menedékre. A király az oszmánok segítségét kérte, hogy visszaszerezhesse trónját. Emetullah a második vezír Damat Silahdar Ali Pasával karöltve nyilvánosan álltak a király kérése mellé és igyekeztek rávenni III. Ahmedet, hogy vállaljon háborút az oroszokkal. A divan más tagjai, így a nagyvezír egyáltalán nem értettek egyet Gülnüş akaratával, így vita alakult ki. III. Ahmed végül az édesanyja tanácsát követve bocsátkozott 1711-ben háborúba az Orosz Birodalommal, mely egyezményekkel zárult.

Halála és hagyatéka

Emetullah Rabia Gülnüş 1715 nyarán követte fiát Isztambulból Edirnébe, hogy ott üdvözöljék a nagyvezír seregét, aki sikeresen hódította vissza Moreát a velenceiektől. Egészsége itt néhány hónap alatt leromlott és bármivel is próbálkoztak a birodalom legjobb orvosai Emetullah Rabia Gülnüş 1715. november 6-án, Edirnében meghalt. A temetési imákat Edirnében mondták a szultán, nagyvezír, ulema és minden fontos államférfi jelenlétében, majd testét visszavitték Isztambulba, ahol saját türbéjében temették el november 9-én. Türbéje kifejezetten érdekes, ugyanis nem fedett, mint a legtöbb dinaszitkus türbe, hanem az ég felé nyitott. Ez egyébként Emetullah saját kívánsága szerint épült így. Az oktagonális türbében rengeteg a növény és a víz, mely valószínűleg amiatt épült így, hogy hasonlítson az Édenkertre.

Élete során Gülnüş több építkezési projektet menedzselt, melynek során mecset, leveskonyha, iskola, kút, türbe épült. De több korábbi templomot építtetett át mecsetté, másokat pedig tiszteletére neveztek el. Emellett volt alapítványa Üsküdarban, Edirnében, Chiosban, Mekkában, Medinában, Kastamonuban és Menemenben.

Emetullah Rabia Gülnüş volt az utolsó valide szultána a Nők szultánátusának időszakában. Bár utána is akadt néhány kivételes befolyással bíró Valide, az övéhez és elődeihez hasonló befolyást senkinek sem sikerült többé szerezni. Emetullah Rabia Gülnüş halála volt az, amely végül teljesen lezárta a Nők szultánátusának időszakát is. Igaz, nem ő volt az utolsó Haszeki szultána, mert sógorának II. Ahmednek volt egy Haszekije, Rabia Sultan, a nő már Emetullah előtt, 1712-ben meghalt. Gülnüş halálával, 1715. november 6-n lezárult az a több, mint 180 éves időszak, mely során befolyásosabbnál befolyásosabb nők váltották egymást az Oszmán Birodalom előkelőségei között. A Nők szultánátusát a Tulipán éra követte, mely az egyik legbékésebb időszaka volt a birodalom történetének, és mely során elindult a nyugatosodás a birodalomban.

Her life with Ibrahim I

We do not know the order in which Ibrahim’s concubines were given to him, presumably the mothers of the three eldest children, Turhan Hatice, Hatice Muazzez, and Saliha Dilaşub became Ibrahim’s concubines roughly at the same time. However, Turhan was the first to become pregnant and give birth to a boy in January 1642. We would think that, as the mother of the heir to the throne, she received particularly great respect and special authority. However, none is true. The relationship between Ibrahim and Turhan soon deteriorated greatly. And in general Ibrahim's concubines could not really gain power for themselves because of their mother-in-law, Kösem Sultan. Turhan Hatice probably had another daughter shortly after Mehmed, Atike, but they probably had no more children together. This is not surprising, since there was an open conflict between Turhan and Ibrahim before or around 1645, after which both Turhan and her son were pushed into the background.

The wet-nurse of Prince Mehmed and her son were very much liked by the sultan, who constantly spent time with the nurse's son, Osman, considered him as his own son, while he pushed away Mehmed. Raising a slave’s son as his own caused a huge anomaly in the harem and triggered a lot of rumors. Turhan could not tolerate the humiliation of her son, the heir to the throne, so some said she directly questioned Ibrahim. Others say she sent the wet-nurse out of her service, who in turn complained about Turhan’s behavior to the sultan. Either way, Sultan Ibrahim became angry and his anger was directed at Mehmed. He staged a huge scene, then tore Prince Mehmed out of his mother's arms and threw him into a cistern. The child suffered severe head injuries but survived the incident without permanent damage after the servants rushed to his rescue immediately. For the rest of his life, Mehmed had a scar on his forehead due to this event.

The following years were about dread and humiliation, as Ibrahim became more and more insane, committed more and more inexplicable things, and married one of his young concubines, whom he raised above everyone else. Kösem Sultan and her followers at one point tried to dethrone the mad Sultan to replace him with his son, Mehmed, but to no avail. Lots of heads fell to dust after the rebellion, Kösem Sultan herself was exiled too. We don’t know how Turhan lived through this period, but given the events, she could probably have worried a lot about her son’s life. The relationship between Turhan and Mehmed was very close, perhaps one of the closest during the period of the Sultanate of women. This strong bond may have been formed in the period of common suffering from Ibrahim's madness.

The resurrected hope

In August 1648, Ibrahim was finally dethroned and locked up by the Janissaries and Kösem Sultan. Soon the statesmen flocked to the palace to take Prince Mehmed to the Janissary Mosque to be proclaimed Sultan there. Kösem Sultan did not allow this, did not hand over her grandson. She argued with the statesmen for hours before it was finally agreed that Prince Mehmed would be proclaimed sultan within the palace, as tradition requires. Turhan could finally know her son was safe, she might think everything would be fine, but it didn’t happen that way.

The statesmen asked Kösem Sultan to become a regent to Mehmed IV, as Mehmed’s own mother herself was too young for the role. The statesmen expected Kösem Sultan to prepare and educate Turhan and Mehmed for the task ahead of them, but Kösem Sultan thought otherwise. She wanted to lead the empire, like a monarch. The reason for this was presumably the execution of Ibrahim. The statesmen seem to have executed the former sultan without the consent and knowledge of Kösem Sultan. Kösem Sultan for that reason refused to work with the statesmen, and we can also deduce from the events that she may blamed Turhan also.

Kösem Sultan completely excluded Turhan from political life, but what was an even bigger problem that Mehmed was excluded too. In addition, she did not allow Turhan to act as a legitimate Valide Sultan either in the harem. Kösem Sultan, for example, did not allow Turhan to send away the mother of Ibrahim's other children (except Hümaşah, who herself also hated). With this, she further degraded Turhan's role as a Valide Sultan. She also did not give Turhan the salary of Valide Sultanas (3,000 aspers), she only received 2,000 aspers per day, while Kösem Sultan herself received 3,000 aspers per day as if she was the Valide Sultan. We can accept that the experienced Kösem Sultan did not want to let the inexperienced Turhan, whom she considered unfit, be near the political arena. However, it is undeniable that Turhan had the right to lead the harem, Kösem Sultan, however, refused to let her do so.

Turhan then began to stand up for herself and, with the support of Chief Eunuch Uzun Suleiman Agha, she created her own harem staff and began to control arbitrarily. At the same time, of course, Kösem Sultan did not leave the matter at that, and she also had a harem staff out of her own people. In the end, there was chaos in the harem, people didn’t know which leaders to listen to, to whom to obey. The harem thus split in two, some serving the "Great Valide," Kösem Sultan, while others served the "Little Valide," Turhan. There is no doubt that Turhan was in a better position in some aspects because the most influential eunuch, Suleiman, was on her side.

The rebel

There is a lot of legend and half-information about the year 1651. It is so certain that no one liked the monopoly of Kösem Sultan. Over time, all the statesmen turned against her and wanted to remove her from power. Kösem Sultan's only support was coming from some corps of Janissaries, who, whatever happened, supported her. Turhan took advantage on the fact that Kösem did not have any men in the divan. Turhan, with the help of Suleiman Agha, was able to contact the statesmen and immediately gained the support of some of them. Legend has it that Turhan herself directed the pashas against Kösem Sultan. In practice, however, we do not have sufficient evidence. Nor can we rule out that it was not Turhan who used the pashas against Kösem Sultan, but the pashas used Turhan. Either way, their common goal was to get rid of Kösem Sultan.

By then, Turhan was no longer just worried about Kösem Sultan humiliating her within the harem. The information came to light that Kösem Sultan wanted to dethrone Mehmed and replace him with Saliha Dilaşub's son, Suleiman. That would have meant Mehmed's confinement and death. After all, when Ibrahim I was executed, it was argued that if there was already a sultan (Mehmed), then the existence of the other sultan (Ibrahim) had become obsolete. Others say Kösem Sultan never wanted to do that, only the pashas made Turhan to believe it. Nor can we rule out that Turhan herself invented this excuse to legitimize the removal of Kösem Sultan.

Kösem Sultan was finally strangled during a coup in September 1651 and power passed to Turhan Hatice. Turhan’s role in the events to this day is questionable. I don’t want to go into the details because that alone is worth a post. So a post will be made soon where I will put together a bunch of information about the events around the assassination of Kösem Sultan. In any case, the Pashas and Turhan were able to twist the events so that the Janissaries who supported Kösem Sultan were used as scapegoats, and they were executed. Meanwhile, Turhan and the statemen quietly organized the funeral of Kösem Sultan.

The long-awaited role?

Given her son’s youth, Turhan Hatice became regent, at just 25 years old. She accompanied her son to every important meeting and followed the events behind curtains. More than once she spoke very wisely in the divan. Once Gürcü Mehmed Pasha refused to follow the proposals instructions of Mesud Efendi, appointed by Turhan. Gürcü Mehmed Pasha demanded that his words should be accepted because, as he said, his beard had also whitened in the service of the state so he knowns better. Turhan replied, "Really, pasha! White beards and black beards are not the issue. Sound policy comes not from age but from intelligence. Whatever [Mesud Efendi] says, do immediately; listen to him and discuss everything with him. I warn you, do nothing contrary to his views!" Turhan’s performance within the divan shows well that many did not take her seriously because of her youth, but she did her best to carry out her opinion.

Although she tried to look strong from the outside, Turhan never wanted to do everything by just herself, we know from her letters that before many important events she asked the opinion of the people she valued. From these requests for help, it becomes clear that Turhan was a very respectful woman who loved to keep the formalities as appropriate. In addition, it is clear from her letters that most of the time she was aware of exactly what she should do, she simply wanted confirmation before taking action. These little things suggest well that the image of a cruel and power-hungry woman painted by the world about Turhan may not be real.

Another case that well illustrated Turhan’s personality and political attitude was when the Crimean khan passed away. Turhan then wrote a letter to the Grand Vizier, “You’ve requested a sword and a robe of honor for his successor. From what I hear, it is customary rather for the Tatar Khan to send [gifts] to the sultan. It’s true I’ve never witnessed such a thing but that’s what I hear. Now you examine the kanunnames and act accordingly.” This case shows that Turhan was well acquainted with etiquette, yet she didn’t want to tell off pashas not knowing it. Instead, she asked for confirmation from an outside source so the pashas take her seriously. This also clearly shows the impression of a clever but conflict-avoiding person who, although in a higher position than anyone around her (except her son), did not act rude. In another case, the Grand Vizier did not buy enough wood for the Old Palace. Then Turhan wrote him that, "There is not enough firewood in the Old Palace to boil soup! What’s the reason for this? Is it not a royal palace?".

The greatest task of Turhan's regency was to find a suitable Grand Vizier. Due to the change in the geopolitical situation, the early 1650s were very chaotic, and the Grand Viziers were constantly dismissed because none of them were fit for the task. Many blame Turhan for the economic and political crisis, but this is not valid. Turhan tried to find the most suitable statesmen, but there were not too many suitable persons. Turhan finally resolved the crisis in 1656 at great risk. Köprülü Mehmed Pasha was an extremely unpopular pasha with few supporters but blessed with a genius mind and with a difficult nature. Turhan thought she would be able to break out of the chaos with the help of the pasha. However, Köprülü was well aware of how risky it was to take up the position of Grand Vezier, so he had a condition. He only took the position if he was given a relatively free hand. In practice, of course, this did not mean that he did not report or that he did whatever he wanted, but rather that he took over the regent duties from Turhan. He consulted with Turhan and Mehmed throughout and acted with their approval.

The beloved Valide Sultan

We don’t know what Turhan felt and what she thought with the end of her regency. However, events suggest that she preferred to perform the duties of the Valide Sultan over the duties of the Regent. She continued to support her son in everything, she paid special attention to his education and also consulted regularly with Köprülü, so contrary to popular belief, she did not completely withdraw from politics. In addition to administering politics and harem, she finally had time to embark on her philanthropy and her vast architectural projects. She did her first construction project back in 1652/3, but it was just a fountain in Beşiktaş. She began her first project of real significance in 1658 when she established two fortresses on the Dardanelles. These fortresses were very important from a military point of view, as it made it possible to defend the Bosphorus. This project has increased the popularity of both Turhan and Mehmed. This was soon followed by the construction of the deservedly famous New Mosque. The complex was started by Safiye Sultan in the late 1500s, but with the loss of Safiye's power, the project was halted, and then several fires destroyed its surroundings, so it was almost completely destroyed. So this is what Turhan Hatice started again. By 1665, the complex was completed, with a mosque, school, fountain, library, and market (now known as the Spice Bazaar or Egyptian Bazaar nowadays). After the complex, Turhan embarked on several smaller projects, one of which was the construction of a water network to help people on a pilgrimage to Mecca get water. In addition, the temples of several newly occupied/recaptured areas were converted into mosques and given the name Turhan Hatice.

With her constructions, charity, and because of the relatively peaceful period, Turhan became a favorite of the people. People loved and respected her and her son. Mehmed had grown up enough to rule for himself so far, but he continued to seek his mother’s opinion in everything and considered her an equal companion in both life and politics. Mehmed was not preoccupied with politics, he usually left it to the Grand Vizier and his mother. It is no coincidence that the people believed that the two pillars of the empire were none other than Köprülü and Turhan. The relationship between Turhan and Mehmed is considered one of the closest mother-son relationships in the history of the Ottoman Empire. Turhan never wanted to dominate her son, she never controlled him or interfered in his private life. Yet she would have had the opportunity to do so, as a rival soon appeared in Mehmed's life.

The combined presence of the Valide Sultan and an influential consort did not bring much good in previous decades, so one would expect that this was no different for Turhan. However, Turhan accepted her son’s chosen one, Emetullah Rabia Gülnüş, and tried to cultivate a respectful relationship with the woman. She never tried to limit Emetullah’s influence even in the political arena. And Emetullah thanked her mother-in-law this with similarly respectful behavior. Only one case is known is when Turhan confronted Emetullah Rabia Gülnüş. For the sake of Emetullah's sons, she wanted Mehmed to kill his half-brothers, who had lived in solitary confinement for years and tried to persuade the Sultan to do so. The sultan may have been inclined to do so himself, but Turhan's powerful action prevented the execution of Princes Suleiman and Ahmed.

Turhan also maintained a close relationship with her foster sons and never left them alone from then on. Fearing that Emetullah would eventually reach her aim, Turhan took the two princes with her everywhere when she left the capital. Turhan could also be similarly close to one of her foster daughters, Fatma. Since Fatma was buried in the Turhan complex, many believe that Fatma was the daughter of Turhan, however, this is unlikely. Fatma presumably orphaned and was then taken care of by Sultans Turhan and Atike. So when the girl died at the age of seventeen, Turhan arranged for her funeral as if she had her own daughter.

Turhan’s generosity is also mentioned infinitely many times by foreign sources. They were not persuaded to highlight how much she had done for the permanent abolition of the law of fratricide and that she had also stood up against her own son in favor of her foster sons. In addition, we are left with an event of much lesser significance that, regardless of its significance, gives us an insight into Turhan’s personality. The French ambassador reports that Turhan once went to Edirne with a huge escort, with her foster sons and part of the harem. When they reached a bridge, one of the ambassador's men was just there and saw that the door of Turhan's carriage was open. The man threw himself on the ground in fright, lest he be accused of trying to see the Valide Sultan. However, as he was throwing himself to the ground, his gaze collided with the eyes of the veiled Valide Sultan. Turhan then stopped the car and said to the man, "Don't be afraid, son," and gave him 160 aspers.

Last years

In 1681 Turhan's health gradually began to deteriorate. Ambassadors write as "her condition has greatly deteriorated and there is no hope of treatment." We don’t know exactly what Turhan’s illness was. She finally died in 1683 in her late 50s, in Edirne. Since Turhan had stipulated that she wanted to be buried in her own mosque complex, her body was transported to Istanbul. Along the way, the coffin was surrounded by ice day and night to protect the body. Alongside the caravan carrying the coffin of the Valide Sultan, the people cry out loud and the whole empire mourned. According to descriptions, people sobbed and said that the strongest pillar of the state had left the Empire. Turhan was eventually buried in her own complex. Her tomb is one of the largest and most classy of all, indicating that it was built in honor of a powerful Valide Sultan. Her son and several descendants were later buried here. With her death, she became the longest-serving Valide Sultan ever, with 34 years of reign.

Turhan is one of the most misunderstood characters in the Sultanate of Women. Most see her as a violent, willful, and power-hungry woman, blamed for the death of Kösem Sultan, even though Turhan was not like that. She was a mother who was forced to raise her son alongside a crazy, dangerous father; she was a woman who never received love and respect from her child’s father; still she became a powerful woman who always helped the fallen; the only one in the Sultanate of Women with whom her son shared his power equally and who, nevertheless, never tried to exaggerate or control her son. With the death of Turhan Mehmed IV's reign was also sealed. The sultan's reign and recognition were largely due to the character and presence of his mother. As Turhan was no more, Mehmed’s popularity declined, he made more and more bad political decisions. As a result, in 1687, after a rebellion, he handed over the throne to his half-brother, who could survive largely by the grace of Turhan.

Used sources: A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; L. Peirce - The Imperial Harem: Women and Sovereignty in the Ottoman Empire; N. Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; M. Ç. Uluçay - Padişahların Kadınları ve Kızları; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839; Howard - A History of the Ottoman Empire; Öztuna - Devletler ve Hanedanlar; F. Davis - The Palace of Topkapi in Istanbul; Y. Öztuna - Genç Osman ve IV. Murad; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; R. Dankoff - An Ottoman Mentality: The World of Evliya Çelebi; R. Murphey - ‘The Functioning of the Ottoman Army under Murad IV (1623–1639/1032–1049):Key to Understanding of the Relationship Between Center and Periphery; M. Özgüleş - The women who built the Ottoman Empire: Female Patronage and the Architectural Legacy of Gülnüş Sultan

*    *    *

Származása és neveltetése

Turhan Hatice orosz származású szláv nő volt, aki 1627 körül született. A tatárok ragadták el szülőföldjéről, az orosz sztyeppékről, így került gyermekként Isztambulba, az 1630-as évek második felében. Itt a sok rabszolga közül viszonylag szerencsés sors jutott neki, ugyanis egy született szultána, Burnaz Atike szolgálatába került. Valószínűleg egy pasa vásárolta meg a lányt rabszolgakereskedőktől és ő ajándékozta Atike szolgálatába. Turhan külsejéről annyi információnk van, hogy kék szeme volt, barna haja és az átlaghoz képest magas volt.

Atike szultána, aki I. Ahmed lánya volt, felfigyelt a lány szépségére és tehetségére, így kiemelt figyelmet fordított oktatására. Kettejük későbbi kapcsolata alapján sejthetjük, hogy Atike igen jól bánt a lánnyal és gyakorlatilag egy nagyon szoros, testvéries kapcsolat alakult ki a két nő között. Atike szultána szinte anyafigura volt Turhan gyermeke számára is, ami egyértelműsíti, hogy a két nő viszonya igen szoros maradt egész életükben. Turhant, magasrangú oktatása alkalmassá tette arra, hogy Atike egyenesen öccsének, az új szultánnak I. Ibrahimnak ajándékozza trónralépése után. Mások szerint Atike Köszem szultánának ajándékozta a lányt és végül ő mutatta be Ibrahimnak.

Élete Ibrahim mellett

Nem tudjuk, hogy Ibrahim ágyasai között milyen sorrendiség állt fenn, feltehetőleg a három legidősebb gyermek édesanyja, Turhan Hatice, Hatice Muazzez és Saliha Dilaşub nagyjából egyszerre lettek Ibrahim ágyasai. Turhan volt azonban az első, aki teherbe esett és fiúnak adott életet 1642 januárjában. Azt gondolnánk, hogy a trónörökös anyjaként különösen nagy tisztelet kapott és kiemelt hatalommal bírt. Azonban egyik sem igaz. Ibrahim és Turhan kapcsolata hamarosan nagyon megromlott. Hatalmat pedig Ibrahim ágyasai nem igazán tudtak szerezni maguknak, anyósuk, Köszem szultána miatt. Turhan Haticének valószínűleg Mehmed után nemsokkal született még egy lánya, Atike szultána, azonban valószínűleg nem volt több közös gyermekük. Ez nem is meglepő, hiszen 1645 előtt valamikor volt egy nyílt konfliktus Turhan és Ibrahim között, mely után Turhan és fia is háttérbe szorultak a háremben.

Mehmed herceg szoptatósdajkája és annak fia ugyanis nagyon megtetszettek a szultánnak, aki állandóan a dajka fiát, Oszmánt babusgatta, saját fiát, Mehmedet pedig csúnya kisbabának tartotta, eltaszította magától. Az, hogy egy rabszolga fiát sajátjaként neveli hatalmas anomáliát okozott a háremben és rengeteg pletykát indított útjára. Turhan nem tűrhette fia, a trónörökös megalázását ezért egyesek szerint kérdőrevonta Ibrahimot. Mások szerint a szoptatósdajkát küldte el szolgálatából, aki pedig elpanaszolta Turhan viselkedését a szultánnak. Akárhogyan is, Ibrahim szultán éktelen haragra gerjedt és dühét Mehmeden vezette le. Hatalmas jelenetet rendezett, majd kitépte Mehmed herceget édesanyja karjából és egy ciszternába hajította. A gyermek súlyos fejsérüléseket szenvedett, de maradandó károsodás nélkül túlélte az esetet, miután a körülöttük lévő szolgálók azonnal megmentésére siettek. Mehmed homlokán élete végéig ott volt az ekkor szerzett sebhely.

A következő évek a rettegésről és megalázásról szóltak, hiszen Ibrahim egyre őrültebb lett, egyre többször követett el megmagyarázhatatlan dolgokat, ráadásul feleségül vette egyik fiatal ágyasát, akit ezzel mindenki fölé emelt. Köszem szultána és követői egy ponton megpróbálták trónfosztani az őrült szultánt, hogy helyére fiát, Mehmedet ültessék, azonban nem jártak sikerrel. Rengeteg fej hullott porba, Köszemet magát is száműzték. Nem tudjuk, Turhan hogyan élte meg ezt az időszakot, de figyelembe véve az eseményeket, valószínűleg rengeteget aggódhatott fia életéért. Turhan és Mehmed között nagyon szoros volt a kapcsolat, talán az egyik legszorosabb a Nők szultánátusának időszakából. Ez az erős kapocs is talán a közös szenvedésben és hányattatott időszakban formálódott.

A feltámadó remény

1648 augusztusában végül a janicsárok és Köszem szultána trónfosztották Ibrahimot és elzárták. Hamarosan az államférfiak a palotához sereglettek, hogy elvigyék Mehmed herceget a janicsár mecsetbe, hogy ott szultánjukká kiáltsák ki. Köszem szultána ezt nem engedte, nem adta át unokáját. Órákon át vitatkozott az államférfiakkal, mielőtt végül megegyeztek volna, hogy Mehmed herceget a palotán belül kiáltják ki szultánná, ahogy ezt a hagyományok is megkövetelik. Turhan végre biztonságban tudhatta fiát, azt gondolhatta, minden rendben lesz, ám nem így történt.

Az államférfiak felkérték Köszem szultánát, hogy legyen ő a régens IV. Mehmed mellett, mert úgy gondolták, Mehmed édesanyja maga még túl fiatal ehhez a szerephez. Az államférfiak azt várták Köszemtől, hogy felkészíti Turhant és Mehmedet a rájuk váró feladatra, Köszem azonban máshogy gondolta. Maga kívánta vezetni a birodalmat, egyeduralkodóként. Ennek oka feltételezhetően Ibrahim kivégzése volt. Az államférfiak ugyanis úgy tűnik, Köszem beleegyezése és tudta nélkül végeztették ki a volt szultánt. Köszem ezért pedig nem volt hajlandó együtt dolgozni az államférfiakkal és az eseményekből arra is következtethetünk, hogy Turhant is hibáztatta.

Köszem Turhant teljesen kizárta a politikai életből, ám ami még nagyobb probléma volt, hogy Mehmedet is. Emellett a háremben sem hagyta, hogy Turhan jogos Valide szultána szerepében tevékenykedhessen. Köszem például nem engedte, hogy Ibrahim többi gyermekének anyját elküldjék a palotából - kivéve Telli Hümaşaht -, amivel Turhan szerepét tovább degradálta. Emellett nem adta meg Turhannak a Valide szultánák 3000 asperes fizetését, csupán 2000 aspert kapott naponta, míg Köszem maga napi 3000 aspert kapott, mintha ő lenne a valide szultána. Azt elfogadhatjuk, hogy a tapasztalt Köszem nem akarta a tapasztalatlan, általa alkalmatlannak ítélt Turhant a politika színterének közelébe engedni, azonban az tagadhatatlan, hogy Turhannak joga volt a hárem irányításához. Köszem azonban ezt megtagadta tőle.

Turhan ekkor elkezdett kiállni magáért és a főeunuch Uzun Szulejmán Aga támogatásával létrehozta saját háremszemélyzetét és önkényesen elkezdett irányítani. Ugyanakkor természetesen Köszem sem hagyta annyiban a dolgot és saját embereiből ő is rendelkezett háremszemélyzettel. A harc vége az lett, hogy a háremben káosz uralkodott, az emberek nem tudták, hogy mely vezetők szavára hallgassanak, kinek engedelmeskedjenek. A hárem így ketté szakadt, egyesek a "nagy valide szultánát", Köszemet szolgálták, míg másik a "kis valide szultánát", Turhant. Kétségtelen, hogy Turhan bizonyos szempontból előnyösebb helyzetben volt, mert a legbefolyásosabb eunuch, Szulejmán az ő oldalán állt.

A lázadó

Sok a legenda és félinformáció az 1651-es évről. Annyi bizonyos, hogy Köszem egyeduralma senkinek sem tetszett. Idővel az összes államférfi Köszem ellen fordult és el akarták őt távolítani a hatalom közeléből. Köszem egyetlen támasza a janicsárok néhány hadteste volt, akiknek bármi történt is, élvezhette a támogatását. Köszemnek nem lévén embere a divánban, Turhan előnybe került. Turhan ugyanis Szulejmán Aga segítségével kapcsolatba kerülhetett az államférfiakkal és néhányuk támogatását azonnal megszerezte. A legendák úgy tartják, hogy Turhan maga fogta közre a Köszem ellen lévő pasákat és őket irányítva kelt fel Köszem ellen. Gyakorlatilag azonban nem áll rendelekzésünkre kellő bizonyíték erre. Azt sem zárhatjuk ki, hogy nem Turhan használta a pasákat Köszem ellen, hanem a pasák használták Turhant. Akárhogy is, közös volt a céljuk, megszabadulni Köszemtől.

Turhannak ekkor már nem csak az volt a gondja Köszemmel, hogy a háremen belül megalázta. Olyan információk keltek szárnyra, melyek szerint Köszem szultána trónfosztani kívánta Mehmedet és helyére Saliha Dilaşub fiát, Szulejmánt akarta ültetni. Ez egyet jelentett volna Mehmed elzárásával és halálával. Hiszen Ibrahim kivégzésekor is arra hivatkoztak, hogy ha már van egy szultán (Mehmed), akkor a másik szultán (Ibrahim) léte okafogyottá vált. Mások szerint Köszem sosem akart ilyet tenni, csak a pasák hiteték el Turhannal. Azt sem zárhatjuk ki, hogy maga Turhan találta ki ezt, hogy legitimizálja Köszem eltávolítását.

Köszem szultánát végül egy puccs során 1651 szeptemberében megfojtották és a hatalom Turhan Haticére szállt. Turhan szerepe az eseményekben a mai napig kérdéses. Nem kívánok részletesen belemenni az eseményekbe, mert ez önmagában megér egykülön posztot. Hamarosan készül tehát egy poszt, ahol a Köszem meggyilkolása körüli eseményekről tudott információkat egy csokorba fogom fűzni. Mindenesetre a pasák és Turhan képesek voltak úgy csűrni-csavarni az eseményeket, hogy a Köszemet támogató janicsárok legyenek bűnbaknak kiáltva, ők pedig csendben megszervezték Köszem temetését.

A régóta várt szerep?

Fia ifjúkorára való tekintettel Turhan Hatice lett a régens, mindössze 25 évesen. Minden fontos gyűlésre elkísérte fiát és függöny mögül követte az eseményeket. Nem egyszer igen bölcsen fel is szólalt, melyekről leírás is fennmaradt. Egyszer Gürcü Mehmed Pasa elutasította, hogy kövesse a Turhan által kinevezett Mesud Efendi javaslatait. Gürcü Mehmed Pasa követelte, hogy az ő szavait fogadják el, hiszen mint mondta, szakálla is az állam szolgálatában fehéredett meg. Turhan erre úgy válaszolt, hogy: "Igazán Pasám? Fehér szakáll vagy fekete szakáll, nem ez a lényeg. Az igazság és a jó megoldás nem kor vagy szakáll-szín függvénye, hanem intelligenciáé. Bármit is mond Mesud Efendi, tégy annak megfelelően, hallgass rá és mindent beszélj meg vele. Figyelmeztetek, semmit ne tegyél Mesud Efendi szavai ellen." Turhan divanon belüli fellépése jól mutatja, hogy fiatalkora miatt sokan nem vették komolyan, ő viszont mindent megtett, hogy foganatosítsa szavait.

Bár kifelé igyekezett erős lenni, Turhan azonban sosem akart mindent maga intézni, leveleiből tudjuk, hogy sok fontos esemény előtt kérteki az általa nagyra tartott személyek véleményét arról, hogy hogyan kellene eljárjon. Ezekből a segítségkérésekből egyértelművé válik, hogy Turhan igen hagyománytisztelő nő volt, aki szerette, ha megmaradnak a formalitások, ahogy az illendő. Emellett az is kitűnik leveleiből, hogy legtöbbször pontosan tisztában volt azzal, hogy mit kellene tennie, egyszerűen csak megerősítésre vágyott, mielőtt lépéseket tett volna. Ezek az apróságok jól sejtetik, hogy a világ által Turhanról festett kegyetlen és hataloméhes nő képe talán nem valós.

Másik eset, amely jól mutajta Turhan személyiségét és politikai hozzállását az volt, mikor a Krími kán elhunyt. Turhan ekkor levelet írt a nagyvezírnek: “Egy kardot és ruhát kértél tőlem az új kán tiszteletére. Azonban abból, amit hallottam úgy tűnik, hogy inkább az a szokás, hogy a tatár kán küld ajándékot a szultánnak, miután elfoglalja a trónt. Igaz, személyesen sosem tapasztaltam ilyesmit, mégis ezt hallottam. Ezért beszélj a megfelelő tudósokkal, kérd ki a véleményüket és tégy javaslatuk szerint." Ez az eset iválóan mutatja, hogy Turhan jól ismerte az etikettet, mégsem akarta erre alapozva megmondani, hogy mit tegyenek az államférfiak. Inkább rávezette őket, hogy talán nincs igazuk és egy külső forrásból szerzett megerősítést saját szavainak. Ez alapján Turhan okos de konfliktuskerülő személy benyomását kelti, aki bár magasabb pozícióban volt, mint bárki más körülötte (kivéve fiát), mégsem utasított, hanem kért. Ismert persze olyan eset is, mikor hatalmát kihasználva szidott le egy nagyvezírt, miután az hibát követett el. A vezír nem intézett kellő mennyiségű fát a Régi Palota számára. Ekkor ezt írta Turhan: "Nincs annyi fa sem a Régi Palotában, hogy levest tudjanak főzni! Mi erre a magyarázat pasám? Az talán nem egy birodalmi palota?". Turhan tehát egyáltalán nem volt muja, ha szükséges volt hangot adott elégedetlenségének és vasszigorral is képes volt rendben tartani a pasákat, ha arra volt szükség.

Turhan régensségének legnagyobb feladata az alkalmas nagyvezír megtalálása volt. A geopolitikai helyzet változása miatt az 1650-es évek eleje nagyon kaotikus volt, a nagyvezírek pedig egymást váltották, mert egyikük sem volt alkalmas a feladatra. Sokan Turhant hibáztatják a gazdasági és politikai bizonytalanság miatt, azonban ez nem igaz. Turhan igyekezett a legalkalmasabb államférfiakat megtalálni, ám nem volt túl bőséges a választék megfelelő személyekből. Turhan végül 1656-ban hatalmas kockázatot vállalva oldotta meg a krízist. Köprülü Mehmed Pasa rendkívül népszerűtlen, kevés támogatóval rendelkező, de zseniális elmével megáldott pasa volt, nehéz természettel. Turhan úgy gondolta, hogy a pasa segítségével képesek lesznek kitörni a káoszból. Köprülü is jól tudta azonban, hogy mennyire kockázatos a pozíció elvállalása, ezért volt egy kikötése. Csak akkor vállalta el a pozíciót ha relatíve szabadkezet kap és senki nem szól bele döntéseibe. A gyakorlatban ez természetesen nem azt jelentette, hogy nem számol be arról, hogy mit fog csinálni, hanem inkább azt jelentette, hogy átveszi a régensi feladatokat. Turhannal és az egyre idősödő Mehmeddel végig konzultált és jóváhagyásukkal cselekedett.

A nagytiszteletű valide szultána

Nem tudjuk, hogy Turhan mit érzett és mit gondolt a régensség végével. Az események azonban arra utalnak, hogy szívesebben végezte a valide szultána feladatait, mint a régensi feladatokat. Fiát továbbra is mindenben támogatta, különös figyelmet fordított oktatására és Köprülüvel is rendszeresen egyeztetett, tehát a közhiedelemmel ellentétben, nem vonult vissza teljesen a politikától. A politika és a hárem igazgatása mellett végre volt ideje, hogy belekezdjen jótékonykodásába és hatalmas építészeti projektjeibe. Első építkezési projektjét még 1652/3-ban csinálta, ám ez csupán egy kút volt Beşiktaş-ban. Első valódi jelentőséggel bíró projektjét 1658-ban kezdte meg, ekkor a Dardanellákon létesített két erődöt. Ez az erőd igen fontos volt katonai szempontból, hiszen általa védhetővé vált a szoros. Mind Turhan mind Mehmed népszerűségét megnövelte ez a projekt. Ezt hamarosan a méltán híres Új Mecset építtetése követte. A komplexumot még Safiye szultána kezdte el építeni az 1500-as évek végén, azonban hatalma elvesztésével a projekt félbemaradt, aztán több tűzvész is pusztított a környezetében, így szinte teljesen megsemmisült. Ezt kezdte tehát Turhan Hatice újra. 1665-re a komplexum elkészült, mecset, iskola, kút, könyvtár és piac (ma Fűszerbazárként ismerjük) is találhatóak voltak benne. A komplexum után Turhan több kisebb projektbe is belefogott, egyik volt például egy vízhálózat kiépítése, mely segítette a Mekkába zarándokoló emberek vízhez jutását. Emellett több újonnan elfoglalt/visszafoglalt terület templomait is mecsetté alakították és Turhan Hatice nevét adták nekik.

Építkezéseivel, jótékonykodásával és a relatíve békés időszakkal Turhan a nép kedvencévé vált. Az emberek szerették és tisztelték őt, akárcsak fia. Mehmed eddigre felnőtt annyira, hogy maga kezdhessen uralkodni, ám továbbra is mindenben kikérte anyja véleményét és egyenlő társának tekintette mind az életben, mind az uralkodásban. Mehmedet nem foglalkoztatta a politika, ezt általában inkább a nagyevezírre és édesanyjára hagyta. Nem véletlenül vélte úgy a nép, hogy a birodalom két oszlopa nem más, mint Köprülü és Turhan. Turhan és Mehmed kapcsolatát mai napig az egyik legszorosabb anya-fiú viszonynak tekintik az Oszmán Birodalom történetében. Turhan sosem akarta túlragyogni fiát, sosem irányította vagy szólt bele a magánéletébe. Pedig lett volna rá lehetősége, hiszen Mehmed életében hamarosan felbukkant egy rivális.

A valide szultána és egy befolyásos ágyas együttes jelenléte nem hozott sok jót a korábbi évtizedekben, így azt várhatnánk, hogy nem volt ez másként Turhan esetében sem. Turhan azonban elfogadta fia választottját, Emetullah Rabia Gülnüşt és igyekezett tiszteletteljes kapcsolatot ápolni a nővel. Sosem próbálta korlátozni Emetullah befolyását még a politikai színtéren sem. Emetullah pedig ezt hasonlóan tiszteletteljes viselkedéssel hálálta meg anyósának. Egyetlen eset ismert, mikor Turhan szembeszállt Emetullah Rabia Gülnüşsel. Emetullah fiai érdekében szerette volna, hogy Mehmed megölesse féltestvéreit, akik már évek óta elzárva éltek és igyekezett erre rábeszélni a szultánt. A szultán talán maga is hajlott erre, azonban Turhan erőteljes fellépése megakadályozta Szulejmán és Ahmed hercegek kivégzését.

Turhan nevelt fiaival is szoros kapcsolatot ápolt és innentől kezdve sosem hagyta őket magukra. Tartva attól, hogy Emetullah végül célt ér, Turhan mindenhová magával vitte a két herceget, ha elhagyta a fővárost. Turhan emellett hasonlóan közel állhatott egyik nevelt lányához, Fatmához. Mivel Fatmát Turhan komplexumában temették el, sokan úgy vélik, hogy Fatma Turhan lánya volt, azonban ez nem valószínű. Fatma feltehetőleg elárvult és ezekután Turhan és Atike szultána viselte gondját. Így amikor a lány tizenhét évesen elhunyt, Turhan úgy gondoskodott a temetéséről, mintha a saját lánya lett volna.

Turhan nagylelkűségét a külföldi források is végtelen sokszor emlegetik. Nem győzték kiemelni, hogy mennyit tett a testvérgyilkosság törvényének végleges eltörléséért, és, hogy saját fiával szemben is kiállt nevelt fiai mellett. Emellett egy sokkal kisebb jelentőségű esemény is ránk maradt, amely jelentőségétől függetlenül betekintést enged Turhan személyiségébe. A francia követ számol be arról, hogy Turhan egyszer Edirnébe tartott hatalmas kísérettel, nevelt fiaival és a hárem egy részével. Amikor egy hídhoz értek a követ egyik embere épp ott volt és ijedten látta, hogy Turhan kocsijának ajtaja nyitva van. A férfi ijedten vetette a földre magát, nehogy azzal vádolják, hogy megpróbálta meglesni a Valide szultánát. Lehasalása közben azonban tekintete összeakadt a Valide szultána elfátyolozott arcából kilátszódó szemeivel. Turhan ekkor megállíttatta a kocsit és kiszól a férfinak: "Ne félj fiam" és 160 aspert adott neki.

Utolsó évei

Turhan egészsége 1681-ben fokozatosan romlásnak indult. Követek úgy írnak róla, hogy "állapota nagyon leromlott és nincs remény kezelésre". Nem tudjuk, hogy pontosan mi volt Turhan betegsége. Végül 1683-ban hunyt el Edirnében. Mivel Turhan kikötötte, hogy saját mecsetkompelxumában akarja, hogy eltemessék, testét Isztambulba szállították. Az út során a koporsót jéggel vették körbe éjjel, nappal, hogy óvják a testét. A valide szultána koporsóját szállító karaván mellett a nép lerótta tiszteletét, és halálakor az egész birodalom gyászba borult. Leírások alapján az emberek zokogtak és azt mondogatták, hogy az állam legerősebb pillére távozott az élők sorából. Turhant végül saját komplexumában temették el. Türbéje az egyik legnagyobb és legnívósabb mind közül, jelezve, hogy egy nagyhatalmú valide tiszteletére épült. Később fiát és több leszármazottját is ide temették el. Halálával ő lett a valaha volt leghosszabb ideig uralkodó valide szultána, 34 évnyi valideséggel.

Turhan az egyik legfélreismertebb karaktere a Nők szultánátusának. A legtöbben erőszakos, akaratos és hataloméhes nőt látnak benne, őt hibáztatják Köszem szultána haláláért, pedig Turhan nem ilyen volt. Egy anya volt, aki kénytelen volt fiát egy őrült, veszélyes apa mellett nevelni; egy nő volt, aki sosem kapott szeretetet és megbecsülést gyermekének apjától; egy nagyhatalmú asszony lett, aki mindig segített az elesetteken; az egyetlen a Nők szultánátusában, akivel fia egyenlően osztotta meg hatalmát és aki ettől függetlenül sosem próbálta meg túlragyogni vagy irányítani fiát. Turhan halálával IV. Mehmed uralkodása is megpecsételődött. A szultán uralkodását és elismertségét nagyrészt édesanyja jellemének és jelenlétének köszönhette. Amint Turhan nem volt többé, Mehmed népszerűsége csökkent, egyre több rossz politikai döntést hozott meg. Ennek eredményeképp 1687-ben egy lázadás követően átadta a trónr féltestvérének, aki nagyrészt Turhan kegyéből maradhatott életben.

The child sultan

In August 1648, Ibrahim was finally dethroned and locked up by the Janissaries and Kösem Sultan. Soon the statesmen flocked to the palace to take Prince Mehmed to the Janissary Mosque to be proclaimed Sultan there. Kösem Sultan did not allow this, did not hand over her grandson. She argued with the statesmen for hours, eventually agreeing that Prince Mehmed would be proclaimed sultan within the palace, as tradition requires. The statesmen did not ask Mehmed's young mother, but Kösem Sultan, to perform the duties of regent beside Mehmed IV. The statesmen expected Kösem to prepare Turhan and Mehmed for the task ahead of them and to work together with the divan, but Kösem thought otherwise. She wanted to lead the empire herself, as a monarch.

Mehmed was only eight years old when, on October 21, 1649, he and his two younger brothers, Suleiman (later Suleiman II) and Ahmed (later Ahmed II), were circumcised in a ceremony of great splendor. As a child, Mehmed tried to grow up to the tasks he was facing, attending divan meetings regularly with his grandmother. Over time, however, the relationship between the divan members and Kösem Sultan deteriorated and Mehmed was used several times as a tool in the arguments. This made Mehmed's mother more and more worried, so she finally allied with the pashas who were against Kösem.

Relief

There is a lot of legend and half-information about the year 1651. It is so certain that no one liked the monopoly of Kösem Sultan. Over time, all the statesmen turned against her and wanted to remove her from power. Kösem Sultan's only support was coming from some corps of Janissaries, who, whatever happened, supported her. Turhan took advantage on the fact that Kösem did not have any men in the divan. Turhan, with the help of Suleiman Agha, was able to contact the statesmen and immediately gained the support of some of them. The information came to light that Kösem Sultan wanted to dethrone Mehmed and replace him with Saliha Dilaşub's son, Suleiman. That would have meant Mehmed's confinement and death. After all, when Ibrahim I was executed, it was argued that if there was already a sultan (Mehmed), then the existence of the other sultan (Ibrahim) had become obsolete. Others say Kösem Sultan never wanted to do that, only the pashas made Turhan to believe it. Nor can we rule out that Turhan herself invented this excuse to legitimize the removal of Kösem Sultan.

Kösem Sultan was finally strangled during a coup in September 1651 and power passed to Turhan. With this, Mehmed was freed from his grandmother's tyranny and could finally feel safe. His half-brothers, Suleiman and Ahmed, were locked up so they could no longer pose a threat to Mehmed. His mother and chief eunuch Suleiman agha did everything they could to ensure that Mehmed was properly educated so one day he would become a good sultan of the empire. From then on, Mehmed was accompanied to the divan meetings by Turhan, who spoke openly many times. Mehmed relied heavily on his mother's words in the divan. Once, when the pashas informed Mehmed that Egypt had not been able to pay its annual tax, the young sultan turned to his mother and was shocked to ask her that what he was hearing was true. As Mehmed grew older and knew more and more, Turhan attended divan meetings less and less often. But this was not only due to Mehmed's age.

The rebellion

The execution of Kösem Sultan was smoothed by Turhan and her advisers, the Janissaries who were supporting Kösem were accused of her death, and they were executed. Later, however, Turhan and her allies were not so fortunate and in 1656 they had to face a real rebellion. The main reasons for this were the weak Grand Veziers, the resurgent Celali rebellion, and the war with the Venetians. Due to the war people of the capital did not get enough grain, the soldiers were not properly paid, but ordinary people were also increasingly dissatisfied, especially angered by the extreme wealth of those close to the Sultan. Eventually, under the leadership of the Janissaries and Spahis, the people revolted on the fourth of March 1656.

During the rebellion, several of those close to the sultan were brutally executed, the whole capital was ravaged. Eventually, after a few days, the barely 15-year-old sultan met with the leaders of the rebellion. Based on the descriptions, Mehmed trembled in fear, but eventually took strength and asked the rebels what they wanted from him. They handed over a list containing the names of 31 people and demanded their resignation and even execution. Mehmed first tried to evade this by publicly forgiving the 31 people for trying to influence him by taking advantage of his youth. For the soldiers, however, this was not enough, Mehmed was forced to succumb to blackmail.

The mob hung all 31 people on trees next to the Blue Mosque. Among them was Meleki Hatun, whom the sultan especially loved. The soldiers, by the way, did not blame Mehmed, in fact, praised him for finally being mature enough and take control of the empire from his mother and the eunuchs.

Although the capital has been shaken by riots in the past, such a rebellion has never happened before. Not only did the soldiers revolt, but the people also stood by the soldiers as one. Everyone closed their shops, a general strike took place during the rebellion.

After the events, it was clear that the empire needed a strong leader, so eventually, the Turhan Sultan made the very unpopular but violent Köprülü Mehmed Pasha of a Grand Vizier. Köprülü did indeed soon restore order to the empire. Mehmed was traumatized for a lifetime by the event, his next years were about trying to prove his suitability and trying to stay away from Istanbul. Certainly, due to his bad memories of the rebellion, Mehmed spent almost all of his time in Edirne or on a campaign or hunting on the Balkan.

The young sultan

Mehmed was not really interested in politics. This may have something to do with the fact that, on the advice of Mehmed’s teacher, he moved to Edirne with his mother and their entire court after the rebellions. Edirne was safer, had better supplies, and it was also politically advisable to remove the luxurious dynasty from the capital for a short time. Thus, however, the reign also faded into the background of Mehmed's life, as Köprülü arranged everything, discussed only the most necessary things with the sultan, but even those he mostly discussed with Mehmed's mother. The young sultan was then able to discover his own interests, such as hunting, travel, and arts. The young sultan spent a lot of money on artists, he loved all forms of the arts. For example, he employed a large number of non-Muslim musicians in his court.

As events began to calm down and as the empire began to stabilize, it was time to make Mehmed popular. To do this, Mehmed was forced to leave Edirne for a while. Moving to Edirne revived old traditions, as Edirne was also the imperial capital for a period. Therefore, in June 1659, Mehmed and his court traveled to the third imperial capital, Bursa, with great splendor to show themselves. The rather successful tour ended in September when the Sultan visited two forts built by the Turhan Sultan in Çanakkale. Turhan, of course, did not go with her son but remained in the city of Gelibolu, and the sultan was accompanied by Köprülü Mehmed Pasha and the chief black eunuch to the forts. After viewing and inaugurating the fort, Mehmed returned to his mother. Thanks to the tour, Mehmed became very popular, so he was able to leave behind the 1656 wave of hatred.

Then in 1660, another tragedy shook the capital. A huge fire devastated, more powerful than any of the fires ever. Eventually, in restoring the capital, Turhan Hatice worked a lot. She had a huge mosque complex built on the destroyed area and sought to help Muslims who lost everything in the fire. The Jews in the area were less fortunate.

The next break in Mehmed’s life and reign occurred in 1661 when Köprülü Mehmed Pasha died. The pasha was a great master of the ruling, successfully restoring the reputation of the dynasty. Mehmed IV was by his side while he was dying. He was warned by Köprülü, that he should not trust women and follow their advice in politics. Köprülü's anti-feminism is particularly interesting, as he himself could never have become a Grand Vizier without Turhan, but not even an esteemed pasha. Mehmed ultimately did not listen to the words of the dying pasha, as after his death his main support became his mother, Turhan, and his sweetheart, Emetullah Rabia Gülnüş. Köprülü Mehmed was replaced by his eldest son, Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasa.

The father

As Mehmed grew older, his mother began to send him concubines. That's how Emetullah Rabia Gülnüş became his favorite, eventually became Haseki. Their first child - and presumably Mehmed’s first child - was born in 1660 and was named Hatice, presumably in honor of Turhan Hatice. Soon after, Mehmed moved his entire court to Edirne, making it practically the second most powerful city. It was perfect timing that his firstborn son, Mustafa, was born there in 1664. Mehmed was so pleased with the birth of his son that he gave the child’s mother, Emetullah Rabia Gülnüş, amazing gifts and from then on the sultan never left the woman alone, taking her with him on his hunts and even on his campaigns. Together they had at least two more children, Ahmed (later Ahmed III) in 1673 and Fatma Emetullah in 1675. In addition to the four children mentioned above, Mehmed certainly had other children (Ayşe, Bayezid, Ümmügülsüm, Süleyman). The identity of their mother is unknown, it could have been Emetullah Rabia Gülnüş, but even other concubines.

Mehmed is one of the few sultans who has developed a fairly close relationship with his children, especially his eldest son, Mustafa. Most pashas and contemporaries have explicitly condemned and despised the Sultan for spending too much time with his son and not treating him with enough distance as one would expect from a dignity. Mehmed regularly took his sons, especially Mustafa, with him on hunts and campaigns, but he also kept them with him at ceremonies and personally taught them several things, such as riding. And the fact that the sultan ate, drank, and amused with his son was especially repulsive in the eyes of the pashas, as this was considered indecent behavior.

His extremely close relationship with his sons also had an impact on the issue of inheritance. Legend has it that Mehmed’s beloved, Emetullah Rabia Gülnüş, tried to persuade him to execute his half-brothers and make their sons his heirs instead. However, knowing the infinitely close relationship between Mehmed and his sons, we cannot rule out that Mehmed himself wanted to change the inheritance. Whoever was the inventor, no one supported the idea, not the people, not the pashas and not even Mehmed’s mother, Turhan Sultan. Turhan, to protect Prince Suleiman and Ahmed from death and her own son, Mehmed from hate, she always kept her two foster sons with her. If Turhan traveled, she took them with her so that Mehmed would not execute them in her absence.

Again on the battlefield

The Sultans since Murad III (in fact, almost since Selim II) have not really taken part in the campaigns, which the soldiers have received with dissatisfaction. It was a huge refreshment from this disappointing situation when Murad IV waged glorious campaigns by himself. It was clear that they could increase Mehmed’s popularity if he also took part in campaigns. Unlike Mehmed's predecessors, he did not follow his soldiers to the battlefield, but stayed behind them, waiting for the news in a safe place. But at least he left the capital and was close to his army. He also regularly took his favorite concubine, Emetullah Rabia Gülnüş, with him on these campaigns.

The first such campaign took place in 1672 when Mehmed took the whole harem, his mother, Hasheki, and his sisters with him to Polish territories. They spent a few months near the front and then returned to Edirne. However, the agreement was crossed by the Polish, so in 1673 Mehmed was forced to return to the front. Again he took his sweetheart with him. This is particularly noteworthy because the Sultans had not taken their wives to the battlefield for centuries, and Emetullah Rabia Gülnüş was already advanced with her pregnancy. She gave birth to her second son on the campaign. This was the only case ever when an Ottoman prince was born on the battlefield, away from the security of the capital or the provinces.

In the life of Mehmed, the war with the Polish was the most successful. With their victory, the Ottoman Empire reached the largest geographical extent ever. After the success of the Polish campaign, the Sultan retreated to Edirne, where in 1675 he organized a huge ceremony in which his two sons, Mustafa and Ahmed were circumcised and his eldest daughter, Hatice, was married off. The huge festival was worshiped by the people. From this event, there is a fairly accurate and authentic description of how the sultan looked like. According to the description of one aga, the sultan, who was in his early thirties at the time, was a man of medium stature, strong build, with a sparse beard and fair skin that turned sunburned due to constant outdoor activities.

Then, in 1676, Mehmed embarked on another campaign — again, of course, with his sweetheart by his side — this time against the Russians. The aim of the campaign was to rule over today's Ukrainian - then Polish - territories. Finally, in 1681, the campaign ended with an agreement.

Alone

In 1681 the health of Mehmed's mother, Turhan Sultan, gradually began to deteriorate. Ambassadors write of him as "her condition has greatly deteriorated and there is no hope of treatment." We don’t know exactly what Turhan’s illness was, but her son was certainly devastated. Mehmed, when he was not away from the courtyard, paid homage to his mother every day and discussed all political issues with her. Because of their close relationship, it is almost certain that Turhan's death in 1683 shook her son deeply. In addition to personal loss, Turhan's death also foreshadowed enormous political failures and this was unfortunately foreseeable as early as 1683. At the death of Turhan, the people and pashas all unanimously believed that with the death of the Valide Sultan, the empire had lost its last strong, fundamental pillar. Everyone thought Mehmed alone was unfit to rule.

After the Polish victory, Mehmed thought that he had to complete a mission that Suleiman I himself could not do. Mehmed's goal became Vienna. Vienna which could not be taken in hundred years before, with a much stronger army, and Vienna, which has strengthened a lot in the last hundred years or so. It is not surprising, then, that in 1683 the Ottomans failed miserably in their attempt to conquer Vienna. After the defeat, the sultan tried his best to blame the current Grand Vizier, Merzifonlu Kara Mustafa Pasha, who was the brother-in-law of the previous Grand-Vezier, Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasha who died soon before due to his alcoholism. This was Mehmed's first very serious political mistake after his mother's death.

The following years were about a series of tragedies. The enemies of the Ottoman Empire allied in turn and squeezed the Ottomans more and more out of European territories. This caused general dissatisfaction, and then over time, chaos, executions, financial problems spread throughout the empire, more and more rebellions set in, and even natural disasters plagued the tragic empire.

The beginning of the end

Mehmed's fate was practically sealed by the death of his mother as he became increasingly unpopular. He suffered his final blow in 1687. During the second battle of Mohács, the Ottoman corps practically disintegrated due to the unsuitable Grand Vezier. The Grand Vizier escaped the front immediately. After that, the various military corps left the battlefield without an order and retreated to Istanbul. Mehmed tried to save the situation by appointing a new Grand Vizier, Köprülü Fazıl Mustafa Pasha. Köprülü Fazıl Mustafa Pasha was the younger brother of Köprülü Fazıl Ahmed Pasha and the youngest son of the great Köprülü Mehmed Pasha. The new Grand Vizier began negotiations with the leaders of the corps returning to Istanbul for the sake of the empire. Eventually, after lengthy negotiations, they agreed that the sultan should be replaced. Some say that Mehmed believed his son Mustafa would be put in his place, so he voluntarily stood aside. But the pashas and soldiers eventually seated Mehmed's younger brother, Suleiman, who was thus able to begin his reign as Süleyman II after his decades-long closed life.

Mehmed initially lived in Topkapi Palace in isolation, separated from his family, but over time, seeing that he posed no threat to the new ruler, he was allowed to stay in Edirne as well. Mehmed was the first sane sultan to be dethroned but not executed. Previously, only the mentally ill Mustafa I was spared after his dethronement. In addition, unlike Mehmed's predecessor, he did not have to live his remaining years in complete isolation, he enjoyed quite a lot of freedom. He was even able to retain this freedom after 1691 when it was revealed that some were cooperating against Suleiman to put Mehmed IV back on the throne. Mehmed finally died in 1693 in Edirne. His body was transported to Istanbul to be buried in his mother's complex, next to Turhan Hatice Sultan.

Used sources: A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; L. Peirce - The Imperial Harem: Women and Sovereignty in the Ottoman Empire; N. Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; M. Ç. Uluçay - Padişahların Kadınları ve Kızları; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839; Howard - A History of the Ottoman Empire; Öztuna - Devletler ve Hanedanlar; F. Davis - The Palace of Topkapi in Istanbul; Y. Öztuna - Genç Osman ve IV. Murad; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; R. Dankoff - An Ottoman Mentality: The World of Evliya Çelebi; R. Murphey - ‘The Functioning of the Ottoman Army under Murad IV (1623–1639/1032–1049):Key to Understanding of the Relationship Between Center and Periphery; M. Özgüleş - The women who built the Ottoman Empire: Female Patronage and the Architectural Legacy of Gülnüş Sultan

*    *    *

Születése és gyermekkora

Mehmed 1642 januárjában látta meg a napvilágot I. Ibrahim szultán és ágyasa, Turhan Hatice első gyermekeként. Korai évei egyáltalán nem voltak felhőtlenek, ugyanis Mehmed herceg szoptatósdajkája és annak fia nagyon megtetszettek a szultánnak, aki állandóan a dajka fiát, Oszmánt babusgatta. Saját fiát, Mehmedet csúnya kisbabának tartotta, eltaszította magától. Az, hogy egy rabszolga fiát sajátjaként neveli hatalmas anomáliát okozott a háremben és rengeteg pletykát indított útjára. Turhan nem tűrhette fia, a trónörökös megalázását ezért egyesek szerint kérdőrevonta Ibrahimot. Mások szerint a szoptatósdajkát küldte el szolgálatából, aki pedig elpanaszolta Turhan viselkedését a szultánnak. Akárhogyan is, Ibrahim szultán éktelen haragra gerjedt és dühét Mehmeden vezette le. Hatalmas jelenetet rendezett, majd kitépte Mehmed herceget édesanyja karjából és egy ciszternába hajította. A gyermek súlyos fejsérüléseket szenvedett, de szerencsére a körülöttük lévő szolgálók azonnal megmentésére siettek. Mehmed homlokán élete végéig ott volt az ekkor szerzett sebhely. Bár minden oka meg lett volna, nem biztos, hogy Mehmed hibáztatta apját az eset miatt. Későbbi megnyilvánulásaiból úgy tűnik, inkább szánta apját mentális állapota miatt és azért, amilyen véget ért.

A következő évek a rettegésről és megalázásról szóltak, hiszen Ibrahim egyre őrültebb lett, egyre többször követett el megmagyarázhatatlan dolgokat. Köszem szultána, Ibrahim anyja, követői segítségével egy ponton megpróbálták trónfosztani az őrült szultánt, hogy helyére fiát, Mehmedet ültessék, azonban nem jártak sikerrel. Rengeteg fej hullott porba, Köszemet magát is száműzték. Nem tudjuk, Mehmed mennyit értett az ekkori eseményekből és mennyire voltak hatással későbbi életére. Azonban a tény, hogy gyűlölte a fővárost utalhat arra, hogy Mehmednek nem volt ínyére ez a sok intrika, amely megrontotta a fővárost. Mehmed és édesanyja között nagyon szoros volt a kapcsolat, talán az egyik legszorosabb a Nők szultánátusának időszakából. Ez az erős kapocs is talán a közös szenvedésben és hányattatott időszakban formálódott.

A gyermek szultán

1648 augusztusában végül a janicsárok és Köszem szultána trónfosztották Ibrahimot és elzárták. Hamarosan az államférfiak a palotához sereglettek, hogy elvigyék Mehmed herceget a janicsár mecsetbe, hogy ott szultánjukká kiáltsák ki. Köszem szultána ezt nem engedte, nem adta át unokáját. Órákon át vitatkozott az államférfiakkal, mielőtt végül megegyeztek volna, hogy Mehmed herceget a palotán belül kiáltják ki szultánná, ahogy ezt a hagyományok is megkövetelik. Az államférfiak nem Mehmed fiatal anyját, hanem Köszem szultánát kérték fel, hogy ellássa a régensi feladatokat IV. Mehmed mellett. Az államférfiak azt várták Köszemtől, hogy felkészíti Turhant és Mehmedet a rájuk váró feladatra, Köszem azonban máshogy gondolta. Maga kívánta vezetni a birodalmat, egyeduralkodóként.

Mehmed mindössze nyolc éves volt, mikor  1649. október 21-én két öccsével, Szulejmánnal (későbbi II. Szulejmán) és Ahmeddel (későbbi II. Ahmed) együtt hatalmas pompa övezte szertartás során körülmetélték. Mehmed gyermekként igyekezett helyt állni a rá nehezedő feladatok elvégzésében, rendszeresen vett részt a divan üléseken nagyanyjával. Idővel azonban egyre jobban elmérgesedett a viszony a divan tagok és Köszem között és Mehmedet is többször eszközként használták ezen viták során. Ez egyre jobban aggasztotta Mehmed édesanyját is, így végül a pasákkal kezdett szövetkezni Köszem ellen.

Fellélgezés

Sok a legenda és félinformáció az 1651-es évről. Annyi bizonyos, hogy Köszem egyeduralma senkinek sem tetszett. Idővel az összes államférfi Köszem ellen fordult és el akarták őt távolítani a hatalom közeléből. Köszem egyetlen támasza a janicsárok néhány hadteste volt, akiknek bármi történt is, élvezhette a támogatását. Köszemnek nem lévén embere a divánban, Turhan előnybe került. Turhan ugyanis Szulejmán Aga, a főeunuch, segítségével kapcsolatba kerülhetett az államférfiakkal és néhányuk támogatását azonnal megszerezte. Olyan információk keltek szárnyra, melyek szerint Köszem szultána trónfosztani kívánta Mehmedet és helyére Szulejmán herceget akarta ültetni. Ez egyet jelentett volna Mehmed elzárásával és halálával. Hiszen Ibrahim kivégzésekor is arra hivatkoztak, hogy ha már van egy szultán (Mehmed), akkor a másik szultán (Ibrahim) léte okafogyottá vált. Mások szerint Köszem sosem akart ilyet tenni, csak a pasák hiteték el Turhannal. Azt sem zárhatjuk ki, hogy maga Turhan találta ki ezt, hogy legitimizálja Köszem eltávolítását.

Köszem szultánát végül egy puccs során 1651 szeptemberében megfojtották és a hatalom Turhan Haticére szállt. Ezzel Mehmed felszabadult nagyanyja zsarnoksága alól és végre biztonságban érezhette magát. Féltestvéreit, Szulejmánt és Ahmedet elzárták, így nem jelenthettek veszélyt többé Mehmedre. Édesanyja és a fő eunuch Szulejmán aga mindent megtettek, hogy Mehmed megfelelő oktatásban részesüljön és egy nap jó szultánja legyen a birodalomnak. Innentől kezdve Mehmedet Turhan kísérte a diván ülésekre, aki sokszor nyíltan felszólalt. Mehmed nagyban támaszkodott édesanyja szavaira a divánban. Egyszer, mikor a pasák arról tájékoztatták Mehmedet, hogy Egyiptom nem volt képes befizetni az éves adóját, a fiatal szultán anyjához fordult és döbbenten kérdezte anyját, hogy igaz e amit hall. Ahogy Mehmed idősödött és egyre többet tudott, Turhan mind ritkábban vett részt a divan ülésein. Ám ennek nem Mehmed kora volt az egyetlen oka.

A lázadás

Köszem szultána kivégzését Turhan és tanácsadói könnyedén elsimították, a Köszemet támogató janicsárokat tették felelőssé az események miatt, és őket végezték ki. Később viszont nem voltak ilyen szerencsések és 1656-ben valódi lázadással kellett szembenézniük. Ennek legnagyobb oka a gyenge nagyvezírek, az újjáéledő Celeli lázadás és a velenceiekkel vívott háború voltak. A körülmények miatt nem jutott elég gabona a fővárosba, a katonák nem kaptak rendesen fizetést, de az egyszerű emberek is egyre elégedetlenebbek voltak, különösen dühítette őket a szultánhoz közelállók extrém gazdagsága. Végül a janicsárok és szpáhik vezetésével a nép fellázadt 1656 március negyedikén.

A lázadás során a szultánhoz közelállók közül többeket brutálisan kivégeztek, az egész fővárost feldúlták. Végül néhány nap után a lázadó elérték, hogy az alig 15 éves szultán találkozzon velük. A leírások alapján Mehmed reszketett félelmében, de végül erőt vett magán és megkérdezte a lázadókat, hogy mit akarnak tőle. Erre azok átnyújtottak egy 31 ember nevét tartamazó listát, és lemondásukat, sőt kivégzésüket követelték. Mehmed először úgy próbált kibújni ez alól, hogy nyilvánosan megbocsátotta a 31 embernek, amiért ifjú korát kihasználva befolyásolni próbálták. A katonáknak viszont ez nem volt elég, Mehmed kénytelen volt engedni a zsarolásnak.

A csőcselék mind a 31 embert a Kék Mecset mellett felakasztotta egy egy fára. Köztük volt Meleki Hatun is, akit a szultán különösen szeretett. A katonák egyébként Mehmedet nem hibáztatták, sőt méltatták, amiért végre elég érett és átveheti a birodalom irányítását anyjától és az eunuchoktól.

Bár korábban is rázták meg lázadások a fővárost, ehhez fogható még sosem történt. Nem csak a katonák lázadtak fel, a nép is egy emberként állt ki a katonák mellett és állt be mögéjük. Mindenki bezárta boltjait, általános sztrájk lépett érvénybe a lázadás idejére.

Az események után egyértelmű volt, hogy egy erőskezű vezetőre van szüksége a birodalomnak, így végül Turhan szultána megtette az igen népszerűtlen, de erőskezű Köprülü Mehmed Pasát nagyvezírnek. Köprülü valóban hamarosan rendbeszedte a birodalmat. Mehmedet egy életre traumatizálta az esemény, következő évei arról szóltak, hogy igyekezett bizonyítani alkalmasságát és igyekezett távol maradni Isztambultól. Minden bizonnyal a lázadás okozta rossz emlékei miatt töltötte Mehmed szinte minden idejét Edirnében, hadjáraton vagy a Balkánon vadászatokkal.

A fiatal szultán

Mehmedet nem igazán érdekelte a politika. Ennek alighanem köze lehet ahhoz, hogy Mehmed tanítójának tanácsára a lázadások után Mehmed édesanyjával és egész udvartartásukkal együtt Edirnébe költözött. Edirne biztonságosabb volt, jobb volt az ellátás, és politikai szempontból is tanácsos volt kis időre eltávolítani a fényűző dinasztiát a fővárosból. Így viszont az uralkodás is háttérbeszorult Mehmed életében, hiszen Köprülü intézett mindent, csak a legszükségesebb dolgokat vitatta meg a szultánnal, de még ezeket is inkább annak anyjával tárgyalta. A fiatal szultán ekkor fedezhette fel saját érdeklődési területeit, így a vadászatot, utazást és művészeteket. Az ifjú szultán rengeteget költött művészekre, imádta a művészetek minden formáját. Nagy számban alkalmazott például udvarában nem muszlim zenészeket is.

Ahogy az események kezdtek nyugalmasabbá válni és ahogy a birodalom kezdett stabilizálódni, ideje volt Mehmedet megkedveltetni a néppel. Ehhez pedig Mehmed egy időre kénytelen volt elhagyni Edirnét. Az Edirnébe költözés felélesztette a régi hagyományokat, ugyanis Edirne is volt egy ideig a birodalmi főváros. Ezért 1659 júniusában a harmadik birodalmi fővárosba, Bursába is elutaztak hatalmas pompával, hogy megmutassák magukat. A meglehetősen sikeres körút szeptemberben zárult, amikor a Turhan szultána által Çanakkaleban építtetett két erődöt tekintette meg a szultán. Turhan természetesen nem tartott fiával, hanem Gelibolu városában maradt, a szultánt pedig kísérete mellett Köprülü Mehmed Pasa és a fő fekete eunuch kísérte az erődhöz. Az erőd megtekintése és felavatása után Mehmed visszatért anyjához. A körútnak köszönhetően Mehmed igen népszerű lett, így maga mögött hagyhatta az 1656-os gyűlölethullámot.

1660-ban aztán újabb tragédia rázta meg a fővárost. Hatalmas tűzvész pusztított, hatalmasabb, mint az addigi tüzek bármelyike. Végül sikerült helyreállítani a fővárost, Turhan Hatice hatalmas mecsetkomplexumot építtetett az elpusztult területen és igyekeztek megsegíteni a tűzvészben mindenüket elveszítő muszlimokat. A területen élő zsidók kevésbé voltak szerencsések.

Mehmed életében és uralkodásában a következő törés 1661-ben következett be, mikor meghalt Köprülü Mehmed Pasa. A pasa remekül irányította a birdalmat, sikerrel állította vissza a dinasztia hírnevét. Halálos ágyánál is mellette volt IV. Mehmed, akit Köüprülü figyelmeztetett, hogy nem szabad a nőkben bíznia és az ő tanácsaikat követni a politikában. Köprülü nőellenessége különösen érdekes, hiszen ő maga Turhan nélkül sohasem válhatott volna nagyvezírré, de még csak megbecsült pasává sem. Mehmed végül nem hallgatott a haldokló pasa szavaira, hiszen halála után fő támasza édesanyja, Turhan és kedvese, Emetullah Rabia Gülnüş lettek. Köprülü Mehmed helyére pedig annak idősebb fiát, Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasát nevezte ki.

A családapa

Mehmed, ahogy egyre idősebb lett édesanyja elkezdett hozzá ágyasokat küldeni, így került hozzá Emetullah Rabia Gülnüş is, aki végül Mehmed Haszekije és kedvence lett. Első gyermekük - és feltehetőleg Mehmed első gyermeke is - 1660-ban jött világra és a Hatice nevet kapta, vélhetően Turhan Hatice tiszteletére. Mehmed nemsokkal később az egész udvartartását áthelyezte Edirnébe, ezzel gyakorlatilag mintegy második fővárossá tette meg az általa annyira kedvelt várost. Tökéletes időzítés volt, hogy elsőszülött fia, Musztafa itt látta meg a napvilágot 1664-ben. Mehmed annyira örült fia születésének, hogy elképesztő ajándékokkal halmozta el a gyermek anyját, Emetullah Rabia Gülnüşt és innentől kezdve a szultán sosem hagyta magára a nőt, magával vitte a vadászataira, sőt hadjárataira is. Együtt még legalább két gyermekük született, Ahmed (későbbi III. Ahmed) 1673-ban és Fatma Emetullah 1675-ben. Mehmednek a fent említett négy gyermeken kívül bizonyosan voltak más gyermekei (Ayşe, Bayezid, Ümmügülsüm, Süleyman). Az ő anyjuk kiléte ismeretlen, lehetett Emetullah Rabia Gülnüş is, de akár más ágyasok is.

Mehmed azon kevés szultánok közé tartozik, aki meglehetősen szoros kapcsolatot alakított ki gyermekeivel, különösen lgidősebb fiával, Musztafával. A legtöbb pasa és kortárs kifejezetten elítélte és lenézte a szultánt, amiért az túl sok időt tölt fiával és nem viselkedik vele elég távolságtartón, ahogy egy méltóságosságtól elvárható lenne. Mehmed rendszeresen vitte magával fiait - különösen Musztáfát - vadászataira, hadjárataira, de a ceremóniákon is maga mellett tartotta és több dologra személyesen ő tanította meg őket, így például lovagolni is. Az pedig, hogy a szultán együtt evett, ivott és mulatott fiával kifejezetten taszító volt a pasák szemében, hiszen ezt illetlen viselkedésnek tartották.

Extrém szoros viszonya fiaival a trónöröklés kérdésére is hatással volt. A legenda úgy tartja, hogy Mehmedet kedvese, Emetullah Rabia Gülnüş szultána igyekezett meggyőzni arról, hogy végeztesse ki elzárva tartott féltestvéreit és helyettük fiaikat tegye meg örökösének. Ismerve azonban a Mehmed és fiai közt fennálló végtelenül szoros viszonyt, nem zárhatjuk ki, hogy maga Mehmed kívánta megváltoztatni az öröklést. Akárki is volt a kifundálója, senki sem támogatta az ötletet, sem a nép, sem a pasák és Mehmed anyja, Turhan szultána sem. Turhan, hogy megóvja Szulejmán és Ahmed hercegeket a haláltól, fiát pedig a bukástól, mindig maga mellett tartotta két nevelt fiát. Ha Turhan utazott, magával vitte őket, nehogy távollétében Mehmed kivégeztesse őket.

Újra a harctéren

A szultánok III. Murad óta (sőt igazából szinte II. Szelim óta) nem igazán vettek részt a hadjáratokon, amit a katonák elégedetlenül fogadtak. Hatalmas felüdülést jelentett ebből a kiábrándító helyzetből IV. Murad uralma, aki dicső hadjáratokat folytatott. Egyértelmű volt tehát, hogy növelni tudnák Mehmed népszerűségét, ha ő is részt vesz a hadjáratokon. Mehmed elődeivel ellentétben nem követte katonáit a harctérre, hanem tőlük hátramaradva, egy biztonságos helyen várta a híreket. Ezekre a hadjáratokra rendszeresen magával vitte kedvenc ágyasát, Emetullah Rabia Gülnüşt is.

Az első ilyen hadjáratra 1672-ben került sor, mikor Mehmed az egész háremét, anyját, Haszekijét, testvéreit is magával vitte a lengyel területekre. Néhány hónapot töltöttek a front közelében, majd visszatértek Edirnébe. A megkötött egyezséget azonban a lengyelek keresztülhúzták, így 1673-ban Mehmed kénytelen volt visszatérni a frontra és magával vitte kedvesét is. Ez azért különösen említésre méltó, mert azontúl, hogy a szultánok évszázadok óta nem vitték harctérre asszonyaikat, Emetullah Rabia Gülnüş már előrehaladott terhes volt második fiával, akit végül a hadjáraton szült meg. Ez a valaha volt egyetlen olyan eset, amikor egy oszmán herceg a hadszíntéren született meg, távol a főváros vagy a provinciák biztonságától.

Mehmed életében a lengyelekkel vívott háború volt a legsikeresebb, győzelmükkel az Oszmán Birodalom elérte valaha volt legnagyobb földrajzi kiterjedését. A lengyel hadjárat sikere után a szultán Edirnébe vonult vissza, ahol 1675-ben hatalmas ünnepséget szervezett, melyen két fiát Musztafát és Ahmedet körülmetélték, legidősebb lányát Haticét pedig kiházasította. A hatalmas fesztivált imádták az emberek és innen maradt ránk egy meglehetősen pontos és hiteles leírás arról, hogy maga a szultán hogyan nézett ki. Az egyik aga leírása alapján a szultán - aki ekkor harmincas éveinek elején járt - közepes termetű, erős testalkatú férfi volt, ritkás szakállal és világos bőrrel, mely az állandó szabadtéri tevékenységek miatt napbarnítottba fordult.

1676-ban aztán Mehmed újabb hadjáratra indult - természetesen ismét kedvesével az oldalán -, ezúttal az oroszokkal kívánt megmérkőzni. A hadjárat célja az mai ukrán - akkori lengyel - területek feletti uralom volt. Végül 1681-ben megállapodással zárult le a hadjárat.

Egyedül

Mehmed édesanyjának, Turhan szultánának egészsége 1681-ben fokozatosan romlásnak indult. Követek úgy írnak róla, hogy "állapota nagyon leromlott és nincs remény kezelésre". Nem tudjuk, hogy pontosan mi volt Turhan betegsége, de fiát minden bizonnyal megviselte a helyzet. Mehmed, amikor nem volt távol az udvartól, minden nap tiszteletét tette anyjánál és megvitatott vele minden politikai témát. Szoros viszonyuk miatt, szinte biztosra vehető, hogy Turhan 1683-as halála mélyen megrázta fiát. A személyes veszteségen túl hatalmas politikai kudarcokat is előrevetített Turhan halála és ez sajnos már 1683-ban előre látható volt. Turhan halálakor a nép és pasák mind egyöntetűen úgy gondolták, hogy a valide szultána halálával a birodalom elvesztette utolsó erős, alappillérét. Mindenki úgy gondolta, Mehmed egyedül alkalmatlan az uralkodásra.

Mehmed a lengyel győzelem után úgy gondolta, hogy be kell teljesíteni azt a küldetést, amit maga I. Szulejmán sem tudott megtenni. Mehmed célja Bécs lett. Az a Bécs, amit bő száz évvel korábban sem tudtak bevenni, jóval erősebb hadsereggel és az a Bécs, amely az elmúlt mintegy száz évben rengeteget erősödött. Nem meglepő hát, hogy 1683-ban az oszmánok csúfosan belebuktak a Bécs meghódítására tett kísérletükbe. A vereség után a szultán mindent igyekezett az aktuális nagyvezírre, Merzifonlu Kara Mustafa Pasára kenni, aki az alkoholizmusa miatt nem sokkal előbb meghalt Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasa sógora volt. Ez volt Mehmed első igen súlyos politikai hibája anyja halála után.

A következő évek a sorozatos tragédiákról szóltak. Az Oszmán Birodalom ellenségei sorra fogtak össze egymással és szorították egyre kintebb az oszmánokat az európai területekről. Ez általános elégedetlenséget okozott, majd idővel káosz, kivégzések, anyagi problémák terjedtek el mindenhol a birodalomban, egyre több lázadás indult útjára és még természeti katasztrófák is sújtották a tragikus helyzetben lévő birodalmat.

A vég kezdete

Gyakorlatilag már anyja halálával megpecsételődött Mehmed sorsa, egyre népszerűtlenebb lett, a végső csapást pedig 1687-ben szenvedte el. A második mohácsi csata során gyakorlatilag szétesett az oszmán hadtest az alkalmatlan nagyevzír miatt, aki azonnal menekülőre fogta. Ezekután a különböző katonai hadtestek saját elhatározásukkal ott hagyták a csatateret és visszavonultak Isztambulba. Mehmed azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy új nagyvezírt nevezett ki, Köprülü Fazıl Mustafa Pasát. Köprülü Fazıl Mustafa Pasa, Köprülü Fazıl Ahmed Pasának volt az öccse és a nagy Köprülü Mehmed Pasa legkisebb fia. Az új nagyvezír a birodalom érdekében tárgyalása kezdett az Isztambulba visszaérkező hadtestek vezetőivel. Végül hosszas tárgyalások után arra jutottak, hogy a szultánt le kell váltani. Mehmed egyesek szerint úgy hitte, helyére fiát, Musztafát fogják ültetni, ezért önként félreállt. Ám a pasák és katonák végül Mehmed öccsét, Szulejmánt ültették trónra, aki így évtizedekig tartó elzárt élete után megkezdhette uralkodását II. Szulejmán néven.

Mehmed eleinte a Topkapi Palotában élt elzárva, családjától elválasztva, idővel azonban - látva, hogy nem jelent veszélyt az új uralkodóra - engedélyt kapott, hogy Edirnében is időzzön. Mehmed volt az első épelméjű szultán, akit trónjától megfosztottak ám nem végeztettek ki. Korábban csak a mentálisan beteg I. Musztafa életét kímélték meg trónfosztása után. Emellett Mehmed elődjével ellentétben nem kellett, hogy teljes elzárásban élje le hátralévő éveit, meglehetősen nagy szabadságot élvezett. Még úgy is megtarthatta ezt a szabadságot, hogy 1691-ben kiderült, hogy néhányan szövetkeztek II. Szulejmán ellen, hogy újra IV. Mehmedet ültessék trónra. Mehmed végül 1693-ban hunyt el, Edirnében. Testét onnan Isztambulba szállították, hogy édesanyja komplexumában temessék el, Turhan szultána mellé.

Fatma Emetullah Sultan

Certainly she was born after 1675, because the ambassador report written in 1675 does not list her among Mehmed's children. Usually 1675 is given as her date of birth for this reason, but considering that she was married in 1695, it seems to be early in 1675, her date of birth may be closer to 1680. The identity of her mother is likely Emetullah Rabia Gülnüş, based on her name.

Her first husband was Tırnakçı Çerkez İbrahim Pasha, whom she married in September 1695. Their first child, Rukiye Hanimsultan was born in 1696. Rukiye Hanimsultan reached adulthood and died around 1720.  About her daughters we know that: in 1708, Rukiye Hanimsultan married Sirke Osman Paşa (d. 1724), who had been called from Bosnia; after Rukiye Hanimsultan died, Sirke Osman Paşa married Emetullah Sultan, one of the daughters of Mustafa II.

Fatma Emetullah's first husband was executed in 1697, and then the widow sultana remarried in 1698. This time Topal Yusuf Pasha was the designated husband from whom a daughter was born in 1700, Safiye Hanimsultan, who died young, presumably in 1711. Fatma Emetullah is believed to have died in December 1700 of birth-complications due to the birth of Safiye Hanimsultan. Other sources suggests she died of plague, another suggests she died of tuberculosis. Her funeral procession started from her mansion in Bayezit, with the Chief of Black Eunuchs Nezir Agha and her husband Yusuf Pasha leading it, passed in front of the Alay köşkü, and terminated at the Valide Mosque, where she was laid to rest next to her father Mehmed IV.

Ümmügülsüm / Ümmi Sultan

She was born around 1680 but the identity of her mother is unknown. One of her first mentioning is from a harem register of 1691, when her uncle Suleiman II moved the harem to Edirne. She is the only niece to show up on the list, which raises interesting questions. Her sister, Fatma Emetullah, was also not yet married at the time, yet she is not mentioned in the list. This is because Fatma Emetullah certainly spent her time in the Old Palace next to her mother, Emetullah Rabia Gülnüş. The fact that Ümmügülsüm was not in the Old Palace may indicate that she may not have been the child of Emetullah Rabia Gülnüş Sultan or Afife Hatun living there. Her mother could have been someone else who might have already died, so the little princess could stay at Topkapi Palace.

Ümmügülsüm was very close to her uncle Ahmed II. She was the one who married her off in December 1693 to his close servant, Silahdar Çerkes Osman Pasha. They settled in a luxurious palace with the Pasha and had at least two children together. Their daughters were Hatice Hanimsultan and Fatma Hanimsultan, of whom Fatma probably reached adulthood and died around 1730. We know nothing more about the children of Ümmügülsüm. Ümmügülsüm and the pasha were very influential, living a magnificent life. In April 1694, for example, they held a huge party in their palace, for which the sultan, his Haseki - the last Haseki - Rabia, and several political leaders attended. Ümmügülsüm Sultan died before her fortieth birthday in 1720. Some say smallpox caused her death. She was buried in the mosque complex of Turhan Hatice.

Beside these daughters, Mehmed IV's had other daughters as well. One of them is Ayşe, who was born around 1673/4, and died young. Her mother was certainly Emetullah Rabia Gülnüş, the Haseki Sultan of Mehmed. All we know is that the princess was promised to Kara Mustafa Pasha around 1675/6, but the wedding could never take place because the princess did not reach adulthood.

Two anonymous sultanas are also known, who are listed as daughters of Mehmed. All we know is one of them married Kasım Mustafa Pasha in 1687, who was Edirne's beylerbey. The other girl is said to have been the daughter of Gülbeyaz. Beside them, some also mention a girl named Gevher or Gevherhan, who may have been Mehmed IV’s sister rather than her daughter and they consider her as her daughter just because of a mistake.

Used sources: J. Dumas - Les perles de nacre du sultanat; N. Sakaoglu - Bu Mülkün Kadin Sultanlari; M. C. Uluçay - Padişahlarin Kadinlri ve Kizlari; A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; L. Peirce - The Imperial Harem: Women and Sovereignty in the Ottoman Empire; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; M. Özgüleş - The women who built the Ottoman Empire: Female Patronage and the Architectural Legacy of Gülnüş Sultan

*    *    *

Hatice Sultan

Hatice volt IV. Mehmed legidősebb lánya, 1660-ban (vagy korábban) született. Édesanyja valószínűleg a szultán Haszekije, Emetullah Rabia Gülnüş volt. Esküvőjére 1675-ben került sor, miután apja hazatért a lengyel hadjáratból és a győzelmet megkoronázván hatalmas ünnepségsorozatot rendezett. Ekkor került sor Hatice két öccsének, Musztafának (későbbi II. Musztafa) és Ahmednek (későbbi III. Ahmed) a körülmetélésére. Hatice Sultan férje Musahip Sarıkçı Mustafa Pasa lett, akivel a következő évben megszületett első közös gyermekük, Sultanzade Mehmed Bey. 1677-ben született még egy fiuk, Hasan Bey.

Hatice 1686 októberében megözvegyült, fiai innentől a palotába kerültek, hogy ott oktassák őket. Egy ideig özvegyen élte életét, de 1691-ben újraházasították. Ezúttal Moralı Hasan Pasa lett a férje, aki a nagyvezíri rangig emelkedett. 1695 után Hatice Sultan életet adott egy kislánynak, Ayşénak. Ezt onnan tudjuk, mert feljegyezték, hogy a szülés után a valide szultána, Emetullah Rabia Gülnüş meglátogatta lányát annak palotájában. A kislány valószínűleg 1717-ben hunyt el.

A magas rangot, befolyásos életet hamarosan kegyvesztettség követte és Hatice férjét 1704-ben Izmitbe száműzték. Hatice engedélyt kért a szultántól, hogy férjével tarthasson, melyet megkapott, így ő is Izmitbe utazott. 1707-ben aztán a pasának megbocstottak és Rakka kormányzójává tették meg. Hatice oda már nem követte a pasát, hanem visszatért Isztambulba. A pasa 1713 decemberében elhunyt, Hatice pedig megözvegyült. Hatice sosem házasodott újra. 

Özvegységének éveit arra használta, hogy porcelánt gyűjtött, és ünnepélyes esteket szervezett. Az egyik ilyen este épp egybeesett az 1730-as lázadással. Egyesek szerint Hatice maga is felelős volt az eseményekért, ugyanis nem engedte a nagyvezírnek - aki jelen volt az estélyen -, hogy távozzon és a lázadással törődjön. Lehet, hogy Hatice ezt szánt szándékkal tette, mert a lázadókkal volt titkon, de az is lehet, hogy egyszerűen végzetes hibát vétett. Akárhogyan is, a lázadás során Hatice öccsét, III. Ahmedet trónfosztották. 

Hosszú életet élt, összesen hat szultán uralkodását látta: apjáét IV. Mehmedét; nagybátyjaiét II. Szulejmánét és II. Ahmedét; öccseiét II. Musztafáét és III. Ahmedét; de még unokaöccse I. Mahmud uralkodása alatt is életben volt. 1743 július 5-én hunyt el és nagyanyja, Turhan Hatice komplexumában temették el.

Fatma Emetullah Sultan

Minden bizonnyal 1675 után született, mert az 1675-ben írt követi jelentés nem listázza IV. Mehmed gyermekei között. Általában 1675-t adják meg emiatt születési idejének, de figyelembe véve, hogy 1695-ben házasították ki, az 1675 korainak tűnik, inkább lehet születési ideje közelebb az 1680-hoz. Édesanyja kiléte neve alapján valószínűsíthető, így Emetullah Rabia Gülnüş szultána lányaként tekintenek Fatma Emetullahra.

Első férje Tırnakçı Çerkez İbrahim Pasa volt, akivel 1695 szeptemberében házasodtak össze. Egy gyermekük született, Rukiye Hanimsultan 1696-ban. Rukiye Hanimsultan megérte a felnőttkor és 1720 környékén hunyt el. Fatma Emetullah első férjét 1697-ben végezték ki, majd az özvegy szultána 1698-ban újra férjhez ment. Ezúttal Topal Yusuf Pasa volt a kijelölt férj, akitől 1700-ban egy lánya született, Safiye Hanimsultan, aki fiatalon elhunyt, vélhetően 1711-ben. Fatma Emetullah vélhetőleg A Safiye Hanimsultan születése során fellépő szülési komplikációk miatt halt meg 1700 decemberében.

Ümmügülsüm/Ümmi Sultan

1680 között született, édesanyja kiléte nem ismert. Egyik első említése egy 1691-ből származó háremjegyzék, mikor nagybátyja II. Szulejmán a háremet Edirnébe kölöztette. Ő az egyetlen unokahúg, aki a jegyzékben feltűnik, ami érdekes kérdéseket vet fel. Nővére, Fatma Emetullah ekkor szintén nem volt még kiházasítva, őt mégsem említi a jegyzék. Ennek oka, hogy Fatma Emetullah minden bizonnyal a Régi Palotában töltötte idejét édesanyja, Emetullah Rabia Gülnüş mellett. Az, hogy Ümmügülsüm nem a Régi Palotában volt arra utalhat, hogy talán nem az ott élő Emetullah Rabia Gülnüş Sultan vagy Afife Hatun gyermeke volt. Édesanyja valaki más lehetett, aki talán már elhalálozott, így a kishercegnő a Topkapi Palotában maradhatott.

Ümmügülsüm igen közel állt nagybátyjához II. Ahmedhez. Ő volt az, aki kiházasította  szultánát 1693 decemberében Silahdar Çerkes Osman Pasához. A Pasával fényűző plotában telepedtek le és legalább két gyermekük született. Lányaik, Hatice Hanimsultan és Fatma Hanimsultan voltak, akik közül Fatma valószínűleg megérte a felnőttkort és 1730 körül hunyt el. Nem tudunk mást Ümmügülsüm gyermekeiről. Ümmügülsüm és a pasa igen befolyásosak voltak, pezsgő életet éltek. 1694 áprilisában például hatalmas ünnepélyt rendeztek palotájukban, melyre hivatalos volt a szultán, annak haszekije - az utolsó Haszeki - Rabia és több politikai vezető is. Ümmügülsüm Sultan negyvenedik születésnapja előtt hunyt el, 1720-ban. Egyesek szerint himlő okozta a halálát. Turhan Hatice mecsetkomplexumában temették el.

Mehmednek a fentebb leírt lányok mellett voltak további lányai is. Egyikük, egy Ayşe nevű kislány volt, aki 1673/4 környékén született és korán meghalt. Édesanyja minden bizonnyal Emetullah, Rabia Gülnüş, a szultán Haszekije volt. Annyit tudunk, hogy a hercegnőt 1675/6 környékén odaígérték Kara Mustafa Pasához, ám az esküvő sosem jöhetett létre, mert a hercegnő nem érte meg a felnőtt kort.

Két névtelen szultána is ismert, akiket Mehmed lányaiként jegyeznek. Egyikükről annyit tudunk, hogy Kasım Mustafa Pasához ment nőül 1687-ben, aki Edirne helytartója volt. A másik lány a legendák szerint Gülbeyaz lánya volt. Mellettük néhányan egy Gevher vagy Gevherhan nevű lányt is szoktak említeni, aki lehet, hogy inkább volt Mehmed testvére, mint lánya és csupán keveredés miatt tekintik néhányan az ő lányaként.