#meleki

The child sultan

In August 1648, Ibrahim was finally dethroned and locked up by the Janissaries and Kösem Sultan. Soon the statesmen flocked to the palace to take Prince Mehmed to the Janissary Mosque to be proclaimed Sultan there. Kösem Sultan did not allow this, did not hand over her grandson. She argued with the statesmen for hours, eventually agreeing that Prince Mehmed would be proclaimed sultan within the palace, as tradition requires. The statesmen did not ask Mehmed's young mother, but Kösem Sultan, to perform the duties of regent beside Mehmed IV. The statesmen expected Kösem to prepare Turhan and Mehmed for the task ahead of them and to work together with the divan, but Kösem thought otherwise. She wanted to lead the empire herself, as a monarch.

Mehmed was only eight years old when, on October 21, 1649, he and his two younger brothers, Suleiman (later Suleiman II) and Ahmed (later Ahmed II), were circumcised in a ceremony of great splendor. As a child, Mehmed tried to grow up to the tasks he was facing, attending divan meetings regularly with his grandmother. Over time, however, the relationship between the divan members and Kösem Sultan deteriorated and Mehmed was used several times as a tool in the arguments. This made Mehmed's mother more and more worried, so she finally allied with the pashas who were against Kösem.

Relief

There is a lot of legend and half-information about the year 1651. It is so certain that no one liked the monopoly of Kösem Sultan. Over time, all the statesmen turned against her and wanted to remove her from power. Kösem Sultan's only support was coming from some corps of Janissaries, who, whatever happened, supported her. Turhan took advantage on the fact that Kösem did not have any men in the divan. Turhan, with the help of Suleiman Agha, was able to contact the statesmen and immediately gained the support of some of them. The information came to light that Kösem Sultan wanted to dethrone Mehmed and replace him with Saliha Dilaşub's son, Suleiman. That would have meant Mehmed's confinement and death. After all, when Ibrahim I was executed, it was argued that if there was already a sultan (Mehmed), then the existence of the other sultan (Ibrahim) had become obsolete. Others say Kösem Sultan never wanted to do that, only the pashas made Turhan to believe it. Nor can we rule out that Turhan herself invented this excuse to legitimize the removal of Kösem Sultan.

Kösem Sultan was finally strangled during a coup in September 1651 and power passed to Turhan. With this, Mehmed was freed from his grandmother's tyranny and could finally feel safe. His half-brothers, Suleiman and Ahmed, were locked up so they could no longer pose a threat to Mehmed. His mother and chief eunuch Suleiman agha did everything they could to ensure that Mehmed was properly educated so one day he would become a good sultan of the empire. From then on, Mehmed was accompanied to the divan meetings by Turhan, who spoke openly many times. Mehmed relied heavily on his mother's words in the divan. Once, when the pashas informed Mehmed that Egypt had not been able to pay its annual tax, the young sultan turned to his mother and was shocked to ask her that what he was hearing was true. As Mehmed grew older and knew more and more, Turhan attended divan meetings less and less often. But this was not only due to Mehmed's age.

The rebellion

The execution of Kösem Sultan was smoothed by Turhan and her advisers, the Janissaries who were supporting Kösem were accused of her death, and they were executed. Later, however, Turhan and her allies were not so fortunate and in 1656 they had to face a real rebellion. The main reasons for this were the weak Grand Veziers, the resurgent Celali rebellion, and the war with the Venetians. Due to the war people of the capital did not get enough grain, the soldiers were not properly paid, but ordinary people were also increasingly dissatisfied, especially angered by the extreme wealth of those close to the Sultan. Eventually, under the leadership of the Janissaries and Spahis, the people revolted on the fourth of March 1656.

During the rebellion, several of those close to the sultan were brutally executed, the whole capital was ravaged. Eventually, after a few days, the barely 15-year-old sultan met with the leaders of the rebellion. Based on the descriptions, Mehmed trembled in fear, but eventually took strength and asked the rebels what they wanted from him. They handed over a list containing the names of 31 people and demanded their resignation and even execution. Mehmed first tried to evade this by publicly forgiving the 31 people for trying to influence him by taking advantage of his youth. For the soldiers, however, this was not enough, Mehmed was forced to succumb to blackmail.

The mob hung all 31 people on trees next to the Blue Mosque. Among them was Meleki Hatun, whom the sultan especially loved. The soldiers, by the way, did not blame Mehmed, in fact, praised him for finally being mature enough and take control of the empire from his mother and the eunuchs.

Although the capital has been shaken by riots in the past, such a rebellion has never happened before. Not only did the soldiers revolt, but the people also stood by the soldiers as one. Everyone closed their shops, a general strike took place during the rebellion.

After the events, it was clear that the empire needed a strong leader, so eventually, the Turhan Sultan made the very unpopular but violent Köprülü Mehmed Pasha of a Grand Vizier. Köprülü did indeed soon restore order to the empire. Mehmed was traumatized for a lifetime by the event, his next years were about trying to prove his suitability and trying to stay away from Istanbul. Certainly, due to his bad memories of the rebellion, Mehmed spent almost all of his time in Edirne or on a campaign or hunting on the Balkan.

The young sultan

Mehmed was not really interested in politics. This may have something to do with the fact that, on the advice of Mehmed’s teacher, he moved to Edirne with his mother and their entire court after the rebellions. Edirne was safer, had better supplies, and it was also politically advisable to remove the luxurious dynasty from the capital for a short time. Thus, however, the reign also faded into the background of Mehmed's life, as Köprülü arranged everything, discussed only the most necessary things with the sultan, but even those he mostly discussed with Mehmed's mother. The young sultan was then able to discover his own interests, such as hunting, travel, and arts. The young sultan spent a lot of money on artists, he loved all forms of the arts. For example, he employed a large number of non-Muslim musicians in his court.

As events began to calm down and as the empire began to stabilize, it was time to make Mehmed popular. To do this, Mehmed was forced to leave Edirne for a while. Moving to Edirne revived old traditions, as Edirne was also the imperial capital for a period. Therefore, in June 1659, Mehmed and his court traveled to the third imperial capital, Bursa, with great splendor to show themselves. The rather successful tour ended in September when the Sultan visited two forts built by the Turhan Sultan in Çanakkale. Turhan, of course, did not go with her son but remained in the city of Gelibolu, and the sultan was accompanied by Köprülü Mehmed Pasha and the chief black eunuch to the forts. After viewing and inaugurating the fort, Mehmed returned to his mother. Thanks to the tour, Mehmed became very popular, so he was able to leave behind the 1656 wave of hatred.

Then in 1660, another tragedy shook the capital. A huge fire devastated, more powerful than any of the fires ever. Eventually, in restoring the capital, Turhan Hatice worked a lot. She had a huge mosque complex built on the destroyed area and sought to help Muslims who lost everything in the fire. The Jews in the area were less fortunate.

The next break in Mehmed’s life and reign occurred in 1661 when Köprülü Mehmed Pasha died. The pasha was a great master of the ruling, successfully restoring the reputation of the dynasty. Mehmed IV was by his side while he was dying. He was warned by Köprülü, that he should not trust women and follow their advice in politics. Köprülü's anti-feminism is particularly interesting, as he himself could never have become a Grand Vizier without Turhan, but not even an esteemed pasha. Mehmed ultimately did not listen to the words of the dying pasha, as after his death his main support became his mother, Turhan, and his sweetheart, Emetullah Rabia Gülnüş. Köprülü Mehmed was replaced by his eldest son, Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasa.

The father

As Mehmed grew older, his mother began to send him concubines. That's how Emetullah Rabia Gülnüş became his favorite, eventually became Haseki. Their first child - and presumably Mehmed’s first child - was born in 1660 and was named Hatice, presumably in honor of Turhan Hatice. Soon after, Mehmed moved his entire court to Edirne, making it practically the second most powerful city. It was perfect timing that his firstborn son, Mustafa, was born there in 1664. Mehmed was so pleased with the birth of his son that he gave the child’s mother, Emetullah Rabia Gülnüş, amazing gifts and from then on the sultan never left the woman alone, taking her with him on his hunts and even on his campaigns. Together they had at least two more children, Ahmed (later Ahmed III) in 1673 and Fatma Emetullah in 1675. In addition to the four children mentioned above, Mehmed certainly had other children (Ayşe, Bayezid, Ümmügülsüm, Süleyman). The identity of their mother is unknown, it could have been Emetullah Rabia Gülnüş, but even other concubines.

Mehmed is one of the few sultans who has developed a fairly close relationship with his children, especially his eldest son, Mustafa. Most pashas and contemporaries have explicitly condemned and despised the Sultan for spending too much time with his son and not treating him with enough distance as one would expect from a dignity. Mehmed regularly took his sons, especially Mustafa, with him on hunts and campaigns, but he also kept them with him at ceremonies and personally taught them several things, such as riding. And the fact that the sultan ate, drank, and amused with his son was especially repulsive in the eyes of the pashas, as this was considered indecent behavior.

His extremely close relationship with his sons also had an impact on the issue of inheritance. Legend has it that Mehmed’s beloved, Emetullah Rabia Gülnüş, tried to persuade him to execute his half-brothers and make their sons his heirs instead. However, knowing the infinitely close relationship between Mehmed and his sons, we cannot rule out that Mehmed himself wanted to change the inheritance. Whoever was the inventor, no one supported the idea, not the people, not the pashas and not even Mehmed’s mother, Turhan Sultan. Turhan, to protect Prince Suleiman and Ahmed from death and her own son, Mehmed from hate, she always kept her two foster sons with her. If Turhan traveled, she took them with her so that Mehmed would not execute them in her absence.

Again on the battlefield

The Sultans since Murad III (in fact, almost since Selim II) have not really taken part in the campaigns, which the soldiers have received with dissatisfaction. It was a huge refreshment from this disappointing situation when Murad IV waged glorious campaigns by himself. It was clear that they could increase Mehmed’s popularity if he also took part in campaigns. Unlike Mehmed's predecessors, he did not follow his soldiers to the battlefield, but stayed behind them, waiting for the news in a safe place. But at least he left the capital and was close to his army. He also regularly took his favorite concubine, Emetullah Rabia Gülnüş, with him on these campaigns.

The first such campaign took place in 1672 when Mehmed took the whole harem, his mother, Hasheki, and his sisters with him to Polish territories. They spent a few months near the front and then returned to Edirne. However, the agreement was crossed by the Polish, so in 1673 Mehmed was forced to return to the front. Again he took his sweetheart with him. This is particularly noteworthy because the Sultans had not taken their wives to the battlefield for centuries, and Emetullah Rabia Gülnüş was already advanced with her pregnancy. She gave birth to her second son on the campaign. This was the only case ever when an Ottoman prince was born on the battlefield, away from the security of the capital or the provinces.

In the life of Mehmed, the war with the Polish was the most successful. With their victory, the Ottoman Empire reached the largest geographical extent ever. After the success of the Polish campaign, the Sultan retreated to Edirne, where in 1675 he organized a huge ceremony in which his two sons, Mustafa and Ahmed were circumcised and his eldest daughter, Hatice, was married off. The huge festival was worshiped by the people. From this event, there is a fairly accurate and authentic description of how the sultan looked like. According to the description of one aga, the sultan, who was in his early thirties at the time, was a man of medium stature, strong build, with a sparse beard and fair skin that turned sunburned due to constant outdoor activities.

Then, in 1676, Mehmed embarked on another campaign — again, of course, with his sweetheart by his side — this time against the Russians. The aim of the campaign was to rule over today's Ukrainian - then Polish - territories. Finally, in 1681, the campaign ended with an agreement.

Alone

In 1681 the health of Mehmed's mother, Turhan Sultan, gradually began to deteriorate. Ambassadors write of him as "her condition has greatly deteriorated and there is no hope of treatment." We don’t know exactly what Turhan’s illness was, but her son was certainly devastated. Mehmed, when he was not away from the courtyard, paid homage to his mother every day and discussed all political issues with her. Because of their close relationship, it is almost certain that Turhan's death in 1683 shook her son deeply. In addition to personal loss, Turhan's death also foreshadowed enormous political failures and this was unfortunately foreseeable as early as 1683. At the death of Turhan, the people and pashas all unanimously believed that with the death of the Valide Sultan, the empire had lost its last strong, fundamental pillar. Everyone thought Mehmed alone was unfit to rule.

After the Polish victory, Mehmed thought that he had to complete a mission that Suleiman I himself could not do. Mehmed's goal became Vienna. Vienna which could not be taken in hundred years before, with a much stronger army, and Vienna, which has strengthened a lot in the last hundred years or so. It is not surprising, then, that in 1683 the Ottomans failed miserably in their attempt to conquer Vienna. After the defeat, the sultan tried his best to blame the current Grand Vizier, Merzifonlu Kara Mustafa Pasha, who was the brother-in-law of the previous Grand-Vezier, Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasha who died soon before due to his alcoholism. This was Mehmed's first very serious political mistake after his mother's death.

The following years were about a series of tragedies. The enemies of the Ottoman Empire allied in turn and squeezed the Ottomans more and more out of European territories. This caused general dissatisfaction, and then over time, chaos, executions, financial problems spread throughout the empire, more and more rebellions set in, and even natural disasters plagued the tragic empire.

The beginning of the end

Mehmed's fate was practically sealed by the death of his mother as he became increasingly unpopular. He suffered his final blow in 1687. During the second battle of Mohács, the Ottoman corps practically disintegrated due to the unsuitable Grand Vezier. The Grand Vizier escaped the front immediately. After that, the various military corps left the battlefield without an order and retreated to Istanbul. Mehmed tried to save the situation by appointing a new Grand Vizier, Köprülü Fazıl Mustafa Pasha. Köprülü Fazıl Mustafa Pasha was the younger brother of Köprülü Fazıl Ahmed Pasha and the youngest son of the great Köprülü Mehmed Pasha. The new Grand Vizier began negotiations with the leaders of the corps returning to Istanbul for the sake of the empire. Eventually, after lengthy negotiations, they agreed that the sultan should be replaced. Some say that Mehmed believed his son Mustafa would be put in his place, so he voluntarily stood aside. But the pashas and soldiers eventually seated Mehmed's younger brother, Suleiman, who was thus able to begin his reign as Süleyman II after his decades-long closed life.

Mehmed initially lived in Topkapi Palace in isolation, separated from his family, but over time, seeing that he posed no threat to the new ruler, he was allowed to stay in Edirne as well. Mehmed was the first sane sultan to be dethroned but not executed. Previously, only the mentally ill Mustafa I was spared after his dethronement. In addition, unlike Mehmed's predecessor, he did not have to live his remaining years in complete isolation, he enjoyed quite a lot of freedom. He was even able to retain this freedom after 1691 when it was revealed that some were cooperating against Suleiman to put Mehmed IV back on the throne. Mehmed finally died in 1693 in Edirne. His body was transported to Istanbul to be buried in his mother's complex, next to Turhan Hatice Sultan.

Used sources: A. D. Alderson - The Structure of the Ottoman Dynasty; L. Peirce - The Imperial Harem: Women and Sovereignty in the Ottoman Empire; N. Sakaoğlu - Bu Mülkün Kadın Sultanları; M. Ç. Uluçay - Padişahların Kadınları ve Kızları; C. Finkel - Osman's Dream: The Story of the Ottoman Empire; G. Börekçi - Factions and favourites at the courts of Sultan Ahmed I (r. 1603-17) and his immediate predecessors; S. Faroqhi - The Ottoman Empire and the World; C. Imber - The Ottoman Empire 1300-1650; G. Piterberg - An Ottoman Tragedy, History and Historiography at Play; F. Suraiya - The Cambridge History of Turkey, The Later Ottoman Empire, 1603–1839; Howard - A History of the Ottoman Empire; Öztuna - Devletler ve Hanedanlar; F. Davis - The Palace of Topkapi in Istanbul; Y. Öztuna - Genç Osman ve IV. Murad; G. Junne - The black eunuchs of the Ottoman Empire; R. Dankoff - An Ottoman Mentality: The World of Evliya Çelebi; R. Murphey - ‘The Functioning of the Ottoman Army under Murad IV (1623–1639/1032–1049):Key to Understanding of the Relationship Between Center and Periphery; M. Özgüleş - The women who built the Ottoman Empire: Female Patronage and the Architectural Legacy of Gülnüş Sultan

*    *    *

Születése és gyermekkora

Mehmed 1642 januárjában látta meg a napvilágot I. Ibrahim szultán és ágyasa, Turhan Hatice első gyermekeként. Korai évei egyáltalán nem voltak felhőtlenek, ugyanis Mehmed herceg szoptatósdajkája és annak fia nagyon megtetszettek a szultánnak, aki állandóan a dajka fiát, Oszmánt babusgatta. Saját fiát, Mehmedet csúnya kisbabának tartotta, eltaszította magától. Az, hogy egy rabszolga fiát sajátjaként neveli hatalmas anomáliát okozott a háremben és rengeteg pletykát indított útjára. Turhan nem tűrhette fia, a trónörökös megalázását ezért egyesek szerint kérdőrevonta Ibrahimot. Mások szerint a szoptatósdajkát küldte el szolgálatából, aki pedig elpanaszolta Turhan viselkedését a szultánnak. Akárhogyan is, Ibrahim szultán éktelen haragra gerjedt és dühét Mehmeden vezette le. Hatalmas jelenetet rendezett, majd kitépte Mehmed herceget édesanyja karjából és egy ciszternába hajította. A gyermek súlyos fejsérüléseket szenvedett, de szerencsére a körülöttük lévő szolgálók azonnal megmentésére siettek. Mehmed homlokán élete végéig ott volt az ekkor szerzett sebhely. Bár minden oka meg lett volna, nem biztos, hogy Mehmed hibáztatta apját az eset miatt. Későbbi megnyilvánulásaiból úgy tűnik, inkább szánta apját mentális állapota miatt és azért, amilyen véget ért.

A következő évek a rettegésről és megalázásról szóltak, hiszen Ibrahim egyre őrültebb lett, egyre többször követett el megmagyarázhatatlan dolgokat. Köszem szultána, Ibrahim anyja, követői segítségével egy ponton megpróbálták trónfosztani az őrült szultánt, hogy helyére fiát, Mehmedet ültessék, azonban nem jártak sikerrel. Rengeteg fej hullott porba, Köszemet magát is száműzték. Nem tudjuk, Mehmed mennyit értett az ekkori eseményekből és mennyire voltak hatással későbbi életére. Azonban a tény, hogy gyűlölte a fővárost utalhat arra, hogy Mehmednek nem volt ínyére ez a sok intrika, amely megrontotta a fővárost. Mehmed és édesanyja között nagyon szoros volt a kapcsolat, talán az egyik legszorosabb a Nők szultánátusának időszakából. Ez az erős kapocs is talán a közös szenvedésben és hányattatott időszakban formálódott.

A gyermek szultán

1648 augusztusában végül a janicsárok és Köszem szultána trónfosztották Ibrahimot és elzárták. Hamarosan az államférfiak a palotához sereglettek, hogy elvigyék Mehmed herceget a janicsár mecsetbe, hogy ott szultánjukká kiáltsák ki. Köszem szultána ezt nem engedte, nem adta át unokáját. Órákon át vitatkozott az államférfiakkal, mielőtt végül megegyeztek volna, hogy Mehmed herceget a palotán belül kiáltják ki szultánná, ahogy ezt a hagyományok is megkövetelik. Az államférfiak nem Mehmed fiatal anyját, hanem Köszem szultánát kérték fel, hogy ellássa a régensi feladatokat IV. Mehmed mellett. Az államférfiak azt várták Köszemtől, hogy felkészíti Turhant és Mehmedet a rájuk váró feladatra, Köszem azonban máshogy gondolta. Maga kívánta vezetni a birodalmat, egyeduralkodóként.

Mehmed mindössze nyolc éves volt, mikor  1649. október 21-én két öccsével, Szulejmánnal (későbbi II. Szulejmán) és Ahmeddel (későbbi II. Ahmed) együtt hatalmas pompa övezte szertartás során körülmetélték. Mehmed gyermekként igyekezett helyt állni a rá nehezedő feladatok elvégzésében, rendszeresen vett részt a divan üléseken nagyanyjával. Idővel azonban egyre jobban elmérgesedett a viszony a divan tagok és Köszem között és Mehmedet is többször eszközként használták ezen viták során. Ez egyre jobban aggasztotta Mehmed édesanyját is, így végül a pasákkal kezdett szövetkezni Köszem ellen.

Fellélgezés

Sok a legenda és félinformáció az 1651-es évről. Annyi bizonyos, hogy Köszem egyeduralma senkinek sem tetszett. Idővel az összes államférfi Köszem ellen fordult és el akarták őt távolítani a hatalom közeléből. Köszem egyetlen támasza a janicsárok néhány hadteste volt, akiknek bármi történt is, élvezhette a támogatását. Köszemnek nem lévén embere a divánban, Turhan előnybe került. Turhan ugyanis Szulejmán Aga, a főeunuch, segítségével kapcsolatba kerülhetett az államférfiakkal és néhányuk támogatását azonnal megszerezte. Olyan információk keltek szárnyra, melyek szerint Köszem szultána trónfosztani kívánta Mehmedet és helyére Szulejmán herceget akarta ültetni. Ez egyet jelentett volna Mehmed elzárásával és halálával. Hiszen Ibrahim kivégzésekor is arra hivatkoztak, hogy ha már van egy szultán (Mehmed), akkor a másik szultán (Ibrahim) léte okafogyottá vált. Mások szerint Köszem sosem akart ilyet tenni, csak a pasák hiteték el Turhannal. Azt sem zárhatjuk ki, hogy maga Turhan találta ki ezt, hogy legitimizálja Köszem eltávolítását.

Köszem szultánát végül egy puccs során 1651 szeptemberében megfojtották és a hatalom Turhan Haticére szállt. Ezzel Mehmed felszabadult nagyanyja zsarnoksága alól és végre biztonságban érezhette magát. Féltestvéreit, Szulejmánt és Ahmedet elzárták, így nem jelenthettek veszélyt többé Mehmedre. Édesanyja és a fő eunuch Szulejmán aga mindent megtettek, hogy Mehmed megfelelő oktatásban részesüljön és egy nap jó szultánja legyen a birodalomnak. Innentől kezdve Mehmedet Turhan kísérte a diván ülésekre, aki sokszor nyíltan felszólalt. Mehmed nagyban támaszkodott édesanyja szavaira a divánban. Egyszer, mikor a pasák arról tájékoztatták Mehmedet, hogy Egyiptom nem volt képes befizetni az éves adóját, a fiatal szultán anyjához fordult és döbbenten kérdezte anyját, hogy igaz e amit hall. Ahogy Mehmed idősödött és egyre többet tudott, Turhan mind ritkábban vett részt a divan ülésein. Ám ennek nem Mehmed kora volt az egyetlen oka.

A lázadás

Köszem szultána kivégzését Turhan és tanácsadói könnyedén elsimították, a Köszemet támogató janicsárokat tették felelőssé az események miatt, és őket végezték ki. Később viszont nem voltak ilyen szerencsések és 1656-ben valódi lázadással kellett szembenézniük. Ennek legnagyobb oka a gyenge nagyvezírek, az újjáéledő Celeli lázadás és a velenceiekkel vívott háború voltak. A körülmények miatt nem jutott elég gabona a fővárosba, a katonák nem kaptak rendesen fizetést, de az egyszerű emberek is egyre elégedetlenebbek voltak, különösen dühítette őket a szultánhoz közelállók extrém gazdagsága. Végül a janicsárok és szpáhik vezetésével a nép fellázadt 1656 március negyedikén.

A lázadás során a szultánhoz közelállók közül többeket brutálisan kivégeztek, az egész fővárost feldúlták. Végül néhány nap után a lázadó elérték, hogy az alig 15 éves szultán találkozzon velük. A leírások alapján Mehmed reszketett félelmében, de végül erőt vett magán és megkérdezte a lázadókat, hogy mit akarnak tőle. Erre azok átnyújtottak egy 31 ember nevét tartamazó listát, és lemondásukat, sőt kivégzésüket követelték. Mehmed először úgy próbált kibújni ez alól, hogy nyilvánosan megbocsátotta a 31 embernek, amiért ifjú korát kihasználva befolyásolni próbálták. A katonáknak viszont ez nem volt elég, Mehmed kénytelen volt engedni a zsarolásnak.

A csőcselék mind a 31 embert a Kék Mecset mellett felakasztotta egy egy fára. Köztük volt Meleki Hatun is, akit a szultán különösen szeretett. A katonák egyébként Mehmedet nem hibáztatták, sőt méltatták, amiért végre elég érett és átveheti a birodalom irányítását anyjától és az eunuchoktól.

Bár korábban is rázták meg lázadások a fővárost, ehhez fogható még sosem történt. Nem csak a katonák lázadtak fel, a nép is egy emberként állt ki a katonák mellett és állt be mögéjük. Mindenki bezárta boltjait, általános sztrájk lépett érvénybe a lázadás idejére.

Az események után egyértelmű volt, hogy egy erőskezű vezetőre van szüksége a birodalomnak, így végül Turhan szultána megtette az igen népszerűtlen, de erőskezű Köprülü Mehmed Pasát nagyvezírnek. Köprülü valóban hamarosan rendbeszedte a birodalmat. Mehmedet egy életre traumatizálta az esemény, következő évei arról szóltak, hogy igyekezett bizonyítani alkalmasságát és igyekezett távol maradni Isztambultól. Minden bizonnyal a lázadás okozta rossz emlékei miatt töltötte Mehmed szinte minden idejét Edirnében, hadjáraton vagy a Balkánon vadászatokkal.

A fiatal szultán

Mehmedet nem igazán érdekelte a politika. Ennek alighanem köze lehet ahhoz, hogy Mehmed tanítójának tanácsára a lázadások után Mehmed édesanyjával és egész udvartartásukkal együtt Edirnébe költözött. Edirne biztonságosabb volt, jobb volt az ellátás, és politikai szempontból is tanácsos volt kis időre eltávolítani a fényűző dinasztiát a fővárosból. Így viszont az uralkodás is háttérbeszorult Mehmed életében, hiszen Köprülü intézett mindent, csak a legszükségesebb dolgokat vitatta meg a szultánnal, de még ezeket is inkább annak anyjával tárgyalta. A fiatal szultán ekkor fedezhette fel saját érdeklődési területeit, így a vadászatot, utazást és művészeteket. Az ifjú szultán rengeteget költött művészekre, imádta a művészetek minden formáját. Nagy számban alkalmazott például udvarában nem muszlim zenészeket is.

Ahogy az események kezdtek nyugalmasabbá válni és ahogy a birodalom kezdett stabilizálódni, ideje volt Mehmedet megkedveltetni a néppel. Ehhez pedig Mehmed egy időre kénytelen volt elhagyni Edirnét. Az Edirnébe költözés felélesztette a régi hagyományokat, ugyanis Edirne is volt egy ideig a birodalmi főváros. Ezért 1659 júniusában a harmadik birodalmi fővárosba, Bursába is elutaztak hatalmas pompával, hogy megmutassák magukat. A meglehetősen sikeres körút szeptemberben zárult, amikor a Turhan szultána által Çanakkaleban építtetett két erődöt tekintette meg a szultán. Turhan természetesen nem tartott fiával, hanem Gelibolu városában maradt, a szultánt pedig kísérete mellett Köprülü Mehmed Pasa és a fő fekete eunuch kísérte az erődhöz. Az erőd megtekintése és felavatása után Mehmed visszatért anyjához. A körútnak köszönhetően Mehmed igen népszerű lett, így maga mögött hagyhatta az 1656-os gyűlölethullámot.

1660-ban aztán újabb tragédia rázta meg a fővárost. Hatalmas tűzvész pusztított, hatalmasabb, mint az addigi tüzek bármelyike. Végül sikerült helyreállítani a fővárost, Turhan Hatice hatalmas mecsetkomplexumot építtetett az elpusztult területen és igyekeztek megsegíteni a tűzvészben mindenüket elveszítő muszlimokat. A területen élő zsidók kevésbé voltak szerencsések.

Mehmed életében és uralkodásában a következő törés 1661-ben következett be, mikor meghalt Köprülü Mehmed Pasa. A pasa remekül irányította a birdalmat, sikerrel állította vissza a dinasztia hírnevét. Halálos ágyánál is mellette volt IV. Mehmed, akit Köüprülü figyelmeztetett, hogy nem szabad a nőkben bíznia és az ő tanácsaikat követni a politikában. Köprülü nőellenessége különösen érdekes, hiszen ő maga Turhan nélkül sohasem válhatott volna nagyvezírré, de még csak megbecsült pasává sem. Mehmed végül nem hallgatott a haldokló pasa szavaira, hiszen halála után fő támasza édesanyja, Turhan és kedvese, Emetullah Rabia Gülnüş lettek. Köprülü Mehmed helyére pedig annak idősebb fiát, Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasát nevezte ki.

A családapa

Mehmed, ahogy egyre idősebb lett édesanyja elkezdett hozzá ágyasokat küldeni, így került hozzá Emetullah Rabia Gülnüş is, aki végül Mehmed Haszekije és kedvence lett. Első gyermekük - és feltehetőleg Mehmed első gyermeke is - 1660-ban jött világra és a Hatice nevet kapta, vélhetően Turhan Hatice tiszteletére. Mehmed nemsokkal később az egész udvartartását áthelyezte Edirnébe, ezzel gyakorlatilag mintegy második fővárossá tette meg az általa annyira kedvelt várost. Tökéletes időzítés volt, hogy elsőszülött fia, Musztafa itt látta meg a napvilágot 1664-ben. Mehmed annyira örült fia születésének, hogy elképesztő ajándékokkal halmozta el a gyermek anyját, Emetullah Rabia Gülnüşt és innentől kezdve a szultán sosem hagyta magára a nőt, magával vitte a vadászataira, sőt hadjárataira is. Együtt még legalább két gyermekük született, Ahmed (későbbi III. Ahmed) 1673-ban és Fatma Emetullah 1675-ben. Mehmednek a fent említett négy gyermeken kívül bizonyosan voltak más gyermekei (Ayşe, Bayezid, Ümmügülsüm, Süleyman). Az ő anyjuk kiléte ismeretlen, lehetett Emetullah Rabia Gülnüş is, de akár más ágyasok is.

Mehmed azon kevés szultánok közé tartozik, aki meglehetősen szoros kapcsolatot alakított ki gyermekeivel, különösen lgidősebb fiával, Musztafával. A legtöbb pasa és kortárs kifejezetten elítélte és lenézte a szultánt, amiért az túl sok időt tölt fiával és nem viselkedik vele elég távolságtartón, ahogy egy méltóságosságtól elvárható lenne. Mehmed rendszeresen vitte magával fiait - különösen Musztáfát - vadászataira, hadjárataira, de a ceremóniákon is maga mellett tartotta és több dologra személyesen ő tanította meg őket, így például lovagolni is. Az pedig, hogy a szultán együtt evett, ivott és mulatott fiával kifejezetten taszító volt a pasák szemében, hiszen ezt illetlen viselkedésnek tartották.

Extrém szoros viszonya fiaival a trónöröklés kérdésére is hatással volt. A legenda úgy tartja, hogy Mehmedet kedvese, Emetullah Rabia Gülnüş szultána igyekezett meggyőzni arról, hogy végeztesse ki elzárva tartott féltestvéreit és helyettük fiaikat tegye meg örökösének. Ismerve azonban a Mehmed és fiai közt fennálló végtelenül szoros viszonyt, nem zárhatjuk ki, hogy maga Mehmed kívánta megváltoztatni az öröklést. Akárki is volt a kifundálója, senki sem támogatta az ötletet, sem a nép, sem a pasák és Mehmed anyja, Turhan szultána sem. Turhan, hogy megóvja Szulejmán és Ahmed hercegeket a haláltól, fiát pedig a bukástól, mindig maga mellett tartotta két nevelt fiát. Ha Turhan utazott, magával vitte őket, nehogy távollétében Mehmed kivégeztesse őket.

Újra a harctéren

A szultánok III. Murad óta (sőt igazából szinte II. Szelim óta) nem igazán vettek részt a hadjáratokon, amit a katonák elégedetlenül fogadtak. Hatalmas felüdülést jelentett ebből a kiábrándító helyzetből IV. Murad uralma, aki dicső hadjáratokat folytatott. Egyértelmű volt tehát, hogy növelni tudnák Mehmed népszerűségét, ha ő is részt vesz a hadjáratokon. Mehmed elődeivel ellentétben nem követte katonáit a harctérre, hanem tőlük hátramaradva, egy biztonságos helyen várta a híreket. Ezekre a hadjáratokra rendszeresen magával vitte kedvenc ágyasát, Emetullah Rabia Gülnüşt is.

Az első ilyen hadjáratra 1672-ben került sor, mikor Mehmed az egész háremét, anyját, Haszekijét, testvéreit is magával vitte a lengyel területekre. Néhány hónapot töltöttek a front közelében, majd visszatértek Edirnébe. A megkötött egyezséget azonban a lengyelek keresztülhúzták, így 1673-ban Mehmed kénytelen volt visszatérni a frontra és magával vitte kedvesét is. Ez azért különösen említésre méltó, mert azontúl, hogy a szultánok évszázadok óta nem vitték harctérre asszonyaikat, Emetullah Rabia Gülnüş már előrehaladott terhes volt második fiával, akit végül a hadjáraton szült meg. Ez a valaha volt egyetlen olyan eset, amikor egy oszmán herceg a hadszíntéren született meg, távol a főváros vagy a provinciák biztonságától.

Mehmed életében a lengyelekkel vívott háború volt a legsikeresebb, győzelmükkel az Oszmán Birodalom elérte valaha volt legnagyobb földrajzi kiterjedését. A lengyel hadjárat sikere után a szultán Edirnébe vonult vissza, ahol 1675-ben hatalmas ünnepséget szervezett, melyen két fiát Musztafát és Ahmedet körülmetélték, legidősebb lányát Haticét pedig kiházasította. A hatalmas fesztivált imádták az emberek és innen maradt ránk egy meglehetősen pontos és hiteles leírás arról, hogy maga a szultán hogyan nézett ki. Az egyik aga leírása alapján a szultán - aki ekkor harmincas éveinek elején járt - közepes termetű, erős testalkatú férfi volt, ritkás szakállal és világos bőrrel, mely az állandó szabadtéri tevékenységek miatt napbarnítottba fordult.

1676-ban aztán Mehmed újabb hadjáratra indult - természetesen ismét kedvesével az oldalán -, ezúttal az oroszokkal kívánt megmérkőzni. A hadjárat célja az mai ukrán - akkori lengyel - területek feletti uralom volt. Végül 1681-ben megállapodással zárult le a hadjárat.

Egyedül

Mehmed édesanyjának, Turhan szultánának egészsége 1681-ben fokozatosan romlásnak indult. Követek úgy írnak róla, hogy "állapota nagyon leromlott és nincs remény kezelésre". Nem tudjuk, hogy pontosan mi volt Turhan betegsége, de fiát minden bizonnyal megviselte a helyzet. Mehmed, amikor nem volt távol az udvartól, minden nap tiszteletét tette anyjánál és megvitatott vele minden politikai témát. Szoros viszonyuk miatt, szinte biztosra vehető, hogy Turhan 1683-as halála mélyen megrázta fiát. A személyes veszteségen túl hatalmas politikai kudarcokat is előrevetített Turhan halála és ez sajnos már 1683-ban előre látható volt. Turhan halálakor a nép és pasák mind egyöntetűen úgy gondolták, hogy a valide szultána halálával a birodalom elvesztette utolsó erős, alappillérét. Mindenki úgy gondolta, Mehmed egyedül alkalmatlan az uralkodásra.

Mehmed a lengyel győzelem után úgy gondolta, hogy be kell teljesíteni azt a küldetést, amit maga I. Szulejmán sem tudott megtenni. Mehmed célja Bécs lett. Az a Bécs, amit bő száz évvel korábban sem tudtak bevenni, jóval erősebb hadsereggel és az a Bécs, amely az elmúlt mintegy száz évben rengeteget erősödött. Nem meglepő hát, hogy 1683-ban az oszmánok csúfosan belebuktak a Bécs meghódítására tett kísérletükbe. A vereség után a szultán mindent igyekezett az aktuális nagyvezírre, Merzifonlu Kara Mustafa Pasára kenni, aki az alkoholizmusa miatt nem sokkal előbb meghalt Köprülüzade Fazıl Ahmed Pasa sógora volt. Ez volt Mehmed első igen súlyos politikai hibája anyja halála után.

A következő évek a sorozatos tragédiákról szóltak. Az Oszmán Birodalom ellenségei sorra fogtak össze egymással és szorították egyre kintebb az oszmánokat az európai területekről. Ez általános elégedetlenséget okozott, majd idővel káosz, kivégzések, anyagi problémák terjedtek el mindenhol a birodalomban, egyre több lázadás indult útjára és még természeti katasztrófák is sújtották a tragikus helyzetben lévő birodalmat.

A vég kezdete

Gyakorlatilag már anyja halálával megpecsételődött Mehmed sorsa, egyre népszerűtlenebb lett, a végső csapást pedig 1687-ben szenvedte el. A második mohácsi csata során gyakorlatilag szétesett az oszmán hadtest az alkalmatlan nagyevzír miatt, aki azonnal menekülőre fogta. Ezekután a különböző katonai hadtestek saját elhatározásukkal ott hagyták a csatateret és visszavonultak Isztambulba. Mehmed azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy új nagyvezírt nevezett ki, Köprülü Fazıl Mustafa Pasát. Köprülü Fazıl Mustafa Pasa, Köprülü Fazıl Ahmed Pasának volt az öccse és a nagy Köprülü Mehmed Pasa legkisebb fia. Az új nagyvezír a birodalom érdekében tárgyalása kezdett az Isztambulba visszaérkező hadtestek vezetőivel. Végül hosszas tárgyalások után arra jutottak, hogy a szultánt le kell váltani. Mehmed egyesek szerint úgy hitte, helyére fiát, Musztafát fogják ültetni, ezért önként félreállt. Ám a pasák és katonák végül Mehmed öccsét, Szulejmánt ültették trónra, aki így évtizedekig tartó elzárt élete után megkezdhette uralkodását II. Szulejmán néven.

Mehmed eleinte a Topkapi Palotában élt elzárva, családjától elválasztva, idővel azonban - látva, hogy nem jelent veszélyt az új uralkodóra - engedélyt kapott, hogy Edirnében is időzzön. Mehmed volt az első épelméjű szultán, akit trónjától megfosztottak ám nem végeztettek ki. Korábban csak a mentálisan beteg I. Musztafa életét kímélték meg trónfosztása után. Emellett Mehmed elődjével ellentétben nem kellett, hogy teljes elzárásban élje le hátralévő éveit, meglehetősen nagy szabadságot élvezett. Még úgy is megtarthatta ezt a szabadságot, hogy 1691-ben kiderült, hogy néhányan szövetkeztek II. Szulejmán ellen, hogy újra IV. Mehmedet ültessék trónra. Mehmed végül 1693-ban hunyt el, Edirnében. Testét onnan Isztambulba szállították, hogy édesanyja komplexumában temessék el, Turhan szultána mellé.