Vox Lilith

nem azt írtam hogy hiányzol nem azt hogy gondolok rád minden nap nem azt hogy még mindig fáj csak annyit "boldog születésnapot a kislányodnak"

mintha egy kavicsot ejtenék a vízbe és figyelném hogy lesz-e hullám három órával később "köszönöm!" és egy fénykép a kislányról aki közben megnőtt mintha az idő nem kérte volna ki a véleményemet sokáig néztem nem téged, őt.

nem a hiány a legrosszabb hanem hogy nincs vége sosem lesz vége

hogy valahol élsz lélegzel nevetsz valaki más világában és én itt vagyok két állapot között mintha nem döntött volna még az univerzum hogy elveszítettél-e

én meg nem tudok továbbmenni mert nem mondtad ki hogy menj és nem tudok maradni sem mert nem hívtál vissza

csak lassan kivettél a mondataidból mint egy szó amit már nem használsz

csak ez a kibaszott köztes tér van ahol minden este egy kicsit újra megtörténünk a fejemben és reggelre eltűnsz

nincs bennük semmi szép semmi nagyívű hazugság csak ez a nyers, ragadós hiány

de nem tudok nem írni

mert ha nem írok akkor csak ott állsz bennem néma, éles formában és nem lehet elviselni

így legalább amíg húzom ezeket a kibaszott sorokat veled tudok lenni egy kicsit

remélem sosem találod meg ezt a blogot

vagy lehet már láttad és cringeltél hogy „mi a szar ez”

és továbbgörgettél

és igazad lenne mert nincs itt semmi ami megmenthető

nincs metafora ami feloldana

csak én vagyok meg ez a pár szar sor

a város lüktet benne mintha egyszerre verne minden szív mintha most tényleg történne valami amiért érdemes volt végigvárni ezt az egészet

nézem és nem mozdulok

hangerőt feljebb még feljebb hátha valahol a tömeg alatt megbújik a te hangod

egy levegővétel egy félnevetés egy „figyelj már” egy bármi

valami, ami nem mindenkinek szól csak nekem

de nincs semmi csak az ünneplés zajos teste

és én mégis kitalállak belőle

locsolod a pezsgőt biztos ragad a kezed valaki a válladra csap összekacagtok mintha soha nem lett volna más élet

megcsókolod a csajod hirtelen mintha ez lenne a világ közepe mintha minden most kezdődne

és talán egy fél másodpercre valami elcsúszik benned

egy gondolat egy rossz helyre eső fény

hogy vajon én hol vagyok hogy én mit nézek most hogy én ünneplek-e egyáltalán

de én itt vagyok egy másik országban egy másik életben és nem tudok felhőtlenül örülni

hónapok óta tiltva vagy mégis

mert nem harcoltál mert hagytad, hogy én vigyem a kettőnk súlyát

hazudtál nem szavakkal hanem azzal hogy hagytad, hogy elhiggyem

hogy ez számít

hogy én számítok

„majd megoldjuk” mondtad mintha lenne egy ajtó amit csak később nyitunk ki

azt mondtad ezt akarod mintha a vágy valamit jelentene ha nincs mögötte lépés

haragszom mert olyan volt amilyen még soha és ezzel nem kezdtél semmit

mintha nem is lenne jelentősége hogy két ember így találkozik

mintha csak egy kurva epizód lennék amit letudsz aztán mész vissza a langyos leveshez a szép életedhez

és hagytad hogy egyedül égjek tovább

itt állok a sötétben

a szívem lángol hiába

mert előttem egy fal kurva nagy néma

nem hallak nem látlak

és most már tudom nem is jössz át rajta

e-maileket olvasol a wikipédiát bújod éled azt az életed amiből én kimaradtam

felkelsz, kávét főzöl kotyogóst abból főztél nekem is

vajon felsóhajtasz közben? sajog egy kicsit a szíved?

benézel a fürdőbe és bevillan a kép ahogy előttem térdeltél?

ahogy minden istenedet elhagytad csak hogy két óráig enyém legyél

felesküdtél és komolyan gondoltad

mégis én állok itt az utcasarkon vérző szívvel

próbálom őket leültetni egy papírra, de minden mondat félúton visszafordul.

valami mindig visszatart: a hangod emléke, vagy az a furcsa csend, amiben már nem beszélünk.

pedig tudnám, hogyan kellene kezdeni. tudnám, milyen egyszerű lenne leírni a neved.