#20171007

Szerintem ez valami olyan, mint amikor kiégsz. Amikor már nem igazán tudsz mit kezdeni magaddal. Egyszerre csinálnál mindent, de közben semmihez nincsen kedved. Alkotnál, írnál, sírnál, de egyszerűen nem tudsz. A rajzlapon nem mozdul a ceruza. A papíron nem siklik a toll. A vörös, karikás szemek már szárazok. Pedig bőven lenne minek feltörnie a mélyből, de megreked. Mintha minden befejeződött volna. Teljes apátia, elernyedt, tengő lélek, amiben semmi nem talál kellő visszhangra. Belső antitézisek folyamatos, kínzó lüktetése. Pedig várod a csodát rendületlenül, de az agónia csak nem szűnik. Gyötrő gondolatok manifesztációja folyamatos és sosem ér véget, üldöz. A blokád áttörhetetlen. Az alkotóképesség korlátozott. Nem megy, nem sikerül. Ab instantia absolutio, s az elme tán szabad lesz egyszer, de képtelen menekülni, saját magát köti gúzsba. Önmagam testen kívüli nekroszkópiája az egész élet. Csak nézem, ahogy kiáltok, de megfojt a csend és a múlt emlékeinek láncától vergődő testemen szép lassan monokultúrában virágzik a szánalom. A rozsdás bajonett-zár már nem mozdul a szívről, az artériák végét csőkötés zárja. Keserű legyintéssel intek búcsút az elhivatottságnak, tehetségeknek, álmoknak és minden belém vetett hitnek, látom, ahogy messzire sodorja a sóhajtás homályos jövőképem felé. A feldíszített roncs felé, amit csak a sors determinál és minden igyekvés hiábavaló lenne már. Létező élőhalottak néma messiásaként pusztulok.