#12-16

Idea that I thought of created if Selene was the one who was raised in Alola while Elio was the one who moved to Alola.

Somewhere along the way I thought it would be cute if Plumeria somehow crossed paths with a young Selene, and became the big sister role model to her.

Sokszor foglalkoztat, hogy az ember ugyan a saját igényin keresztül rá tud ébredni érdekes működésekre, de nagy veszélye is van, hogy a saját működését vagy igényeit ráhúzza másokra. Ha én erre vágyom, így érzek, ok-okozat így reagálok, akkor más is biztos meg valószínű, hogy ugyanígy érez/tesz. Persze tényleg, többnyire tényleg, csak pont az extrémitások a hibás működések válank elfogadhatóvá így, ami nagyon nem jó. Vannak témák amiről annyira nehéz beszélgetni, annyira ritkán és a férfiakkal még ritkábban, hogy gyakorlatilag nem kaphatunk képet szinte csak a pszichológiai esetekről.

Tudom, hogy évekre félrevitte az életemet az a rettenetesen primitív vágy, hogy jó volt bekuckózni egy nálam nagyobb férfi mellé, fizikailag kicsinek és védettnek érezni magam. És mindez így is volt, amíg a szellemi fölényem meg nem nyilvánult. Onnantól már nem voltam kicsi, dédelgetnivaló. Pedig a vágyam rá, hogy kicsi legyek és megpihenjek valaki karjában/árnyékában, az annál nagyobb volt, minél inkább megkövetelte az élet a szellemi erődemonstrációt. Könyörgöm, ne kelljen döntést hoznom, ne kelljen résen lennem, ne kelljen erősnek lennem, kicsit hadd adjam át ezeket a feladatokat. Nekem jó ahogy megoldod. Tudod, hogy úgy is megteszek mindent amit tudok, de néha segíts pihenni! És a szex. Piszokjó érzés, ha az ember tetszik, ha valaki vonzónak találja, ha kívánja. De, hogy is fogalmazzam, inkább legyen ritkábban, de várjon meg vele.

Nem tudom, hogy mi a nehéz vagy a legnehezebb a velem való életben. Talán a szertelenség, a nehezen követhetőség, a csapongó gondolatok, az akaratosság meg a konokság. Meg persze, hogy képes vagyok az íróasztalomon egy szeméthegyet létrehozni a sok egyszerre fontos dologból.

De mit is akartam... szóval, hogy nemrégiben újra szembetalálkoztam azzal, hogy tényleg az okozza a legtöbb fájdalmat, hogy az emberben van egy kép arról, hogy valaminek milyennek kell lennie vagy hogyan kéne működnie. És az ettől való eltérés miatt veszekszünk egymással, meg szenvedünk. Ez karácsony körül kiemelkedő jelentőségű. Nekünk nem alakultak ki karácsonyi szokásaink. Mert fiatal házasként, úgy hogy a férjemnek nem voltak szülei, mentünk az én szüleimhez. Aztán a harmadik évben apám meghalt, anyámat nyilván nem hagyjuk egyedül, meg volt a pici baba, innentől továbbra is közös volt a karácsony. És eltelt vagy 20 év úgy, hogy mentünk, összevesztünk a miatt ami vár ránk, odaértünk, x időn belül volt valami vita/összeveszés anyámmal, vacsora ajándékozás, vita összeveszés a gyerekekkel/velem, társasjátékozás (esetleg összeveszés) aztán haza. És két nap nyugi. Közben elváltam és másik pasival is ezt a forgatókönyvet követtem, édes istenem mekkora fasz voltam! Aztán most anyám nincs és szokásaink sincsenek, és kalapálgatjuk az új szokásainkat, amiben átadtam az irányítást a gyerekeimnek és rugalmasnak kell lennem és nem a "hogyan is kéne ennek lenni" dolgon rugózni, hanem élvezi azt, hogy ők szeretnének mindannyiunknak kényelmes szokásokat kialakítani.

De ezek mellett, az alkalmazkodás miatt azért van egy pici szomorúság. Mert valahol még mindig motoz bennem, hogy ennek nem így kéne lennie. Hogy azért nekem úgy lenne jó, ha lenne valaki, aki koccint velem egy pohár forraltborral, magához ölel és a fülembe súgja, hogy boldog karácsonyt, szívem.

És két napig bejglit eszünk az ágyban. :)

Hogy ez nincs, azért felerészt az én hibám. Hogy szívszerelmem alkalmas lenne rá, az meg csak egy fantázia.

My names Kritika and I’m a 13 year old girl from Canada looking for a pen pal! I love lots and lots of Kpop groups. But we don’t have to only talk about Kpop, we can talk about anything!

I’d rather have a female in the age of 12-16

And I’m up for international friends!!

You can contact me on tumblr

@daebak-multi-fandom

Soooo if u wanna talk, text me on tumblr!!

Thanks guys uwu

Azon nyűglődtem, hogy nem szeret, hát nem szeret, miért is nem tud szeretni, nyilván mert ilyen vagyok, olyan vagyok, bárcsak ilyenebb vagy olyanabbb lennék... nem vagyok elég jó neki, miközben érthetetlen okból olyanokat szeret akik, nálam kevésbé „jók”. Ekkor hangzott el a kérdés, hogy „de magának ő elég jó?”. Hát hogy a fenébe ne lenne elég jó! Gondolja az ember elsőre. Hiszen azért vagyok beleszeretve mert a legeslegeslegszuperebb. Tényleg? Volt egy haverom, aki beleszeretett egy lányba. A lány húzta az agyát egy ideig, aztán randiztak, csók, aztán utána már nem nagyon beszéltek, aztán a lány az egész társaságban szívatta és megalázta a srácot mindenféle szemétkedésekkel. Aki meg bele volt esve. Ha ezt a történetet nézzük, mindjárt lesz értelme a kérdésnek. Az a lány tényleg elég jó volt annak a fiúnak? Vagy csak volt benne valami, ami épp nagyon kellett volna? Tényleg elég jó lett volna egy olyan lány, aki magában hordta azt a gonoszságot? Mert ez biztos kiderült korábban is, ez nem születik a semmiből. Elég jó-e nekünk az, aki nem képes minket szeretni? Akit a lényünk, a személyiségünk nem tölt el azzal az érzéssel, hogy velünk akar lenni, hogy támogatni szeretne, részese lenni az életünknek, az örömeink forrása szeretne lenni. Szóval olyankor nyilván azt szeretnénk, ha az, akit kiszemeltünk, az mindezt érezné irántunk. De „most” nem érzi. Akkor mitől elég jó? Valahogy így fejtettem meg a kérdést, amivel még nem is mentem bele abba, hogy mikroszkópos feltérképezéssel hogyan sikerül devalválni egy másik ember amúgy valós értékeit. Csak simán az értékrendbeli eltérések mentén. Ha neki most nem vagy elég jó, akkor neked miért jó ő? Az ember a szerelemben tocsogva néha észre sem veszi, hogy nem is látja a másikat, csak a saját érzéseit. A reménytelenségben például azt álmodjuk, hogy „jó lenne”. Meg azt gondoljuk, hogy az emberek mind képesek azokra a dolgokra amik szerintünk jók egy kapcsolatban. Pedig nem. Ahogy Higgins professzor mondja Elizának: Nem az a fontos, hogy magával hogy bánok, hanem az, hogy látta-e valaha, hogy mással máshogy bánok? Nem bánt soha mással se máshogy. Nem tud. Nincsenek benne azok a képességek. Ha benne lennének, a „most”-ot is máshogy kezelné. Azt hiszem, ebben a hivésben fájunk annyira. Hogy más megkapja, mi meg nem. Gondoljuk. Egy másik nő, a feleség, egy szerető, valaki más biztos megkapja azt amit mi szeretnénk – gondoljuk. Mert nem vagyunk annak a másiknak a helyében és nem tudjuk ő mit kap és mit érez. Én azt tapasztaltam, hogy nem kapják meg mások sem. A volt férjem a mostani kapcsolatában sem szexel, és továbbra sem tudja kezelni a pénzügyeket, a volt pasim a hat év alatt sem vette el a barátnőjét, nem élnek együtt, nincs gyerekük, csak egy ködös kép van arról, hogy egyszer majd lesz egy házuk. Mardosó volt a gondolat, hogy jön egy nálam jobb, aki mindent megkap majd amit én nem tudtam kimosolyogni, kihisztizni, kivárni. De nem. Ideig óráig talán, de végül mindenki visszatér az alapbeállítottságához és úgy működik ahogy neki a legkényelmesebb. Ez így van a csodás, viszonzott szerelmekben is. Én sem leszek már másabb. Ami bennem nem tetszik valakinek az ismeretség elején, az idővel csak erősödni fog. De azt hiszem, jobban kell figyelnem arra, hogy a másik elég jó-e nekem. Nem a felhozatalból, mint egy turkálóban, hanem úgy összességében, az élethez, amit élni szeretnék.

Hosszasan mesélhetnék róla, hogy az ember hányszor adja fel és/vagy érzi a kilátástalanságot meg azt az érzést, hogy nem érdemes csinálni semmit mert semmi értelme nincs, hát megdöglünk úgyis. Az örök félelmem volt, hogy elvesztem az életkedvem, a tettvágyamat, az érdeklődésemet és végleg belesüllyedek valami nihilbe, ami karöltve jár az önutálattal meg a kérdéssel, hogy mi a faszomnak vagyok egyáltalán. Szükségem volt rá, hogy emberek legitimálják a létezésem. Azért vagyok, mert szükség van: a segítségemre, a munkámra, a tejemre, a gondoskodásomra, az ötleteimre, a boldog percekre. Azért vagyok, mert a létezésem más valakinek jót kell eredményezzen. Valamikor az elmúlt napokban egyszercsak felötlött bennem a válasz. Azért érdemes csinálni bármit is, mert ha nem csináljuk, akkor nincs. Két lehetőség van: Nem csináljuk, akkor nem lesz, csináljuk, akkor lesz. Nem kell ehhez senki jóváhagyása, partnersége, elismerése, se támogatása. Amit megcsinálunk, az belekerül a világba. Amit nem, az nem kerül bele. És pusztán ezért, hogy a dolgok általunk megteremtődnek, pusztán ezért érdemes őket megtenni/megcsinálni. Komolyan teljesen mindegy, hogy mi az. Ropogós héjú kenyér, egy finom házitúró, egy ágytakaró, gyereksál, jelmez, gyufaszálból kertitörpe, könyv, vasaltruha, új tapéta a szoba sarkában, festett villanypózna, kagylógyűjtemény vagy AKÁRMI. Ha megcsináljuk benne lesz a világban, ha nem, akkor nem. Nincsenek fontosabb és kevésbé fontos, értékes dolgok. Csak van és nincs létezik. Ennyi az egész. :)

Ezen gondolkodtam. Hogy a pszichológus ezzel basztatott (még régen, hogy hello A! Fel kéne nőni!) és nagyon bántott a dolog. Mi az, hogy fel kéne nőni? Gyerekem van, elváltam, saját vállalkozásom van, intézem az ügyeimet, tájékozott vagyok, mondjuk, hogy okos is, nem tudnak becsapni, nem vagyok benne felszínes kapcsolatokban, nem lógok a villamoson, hát mit szeretne még, mire gondol? Néha újra eszembe jut ez, hogy mire gondolt?