#03-19

Arra jöttem rá, hogy ez az életem egyik nagy kérdése. Hogy a kommunikáció, például a tumblin, az több-e annál, mint hogy emberek valaki tudtára adják, hogy ők „jobban tudják”. Sokszor olyan nehéz jószándékot látni a hozzászólásban, pedig valószínűleg semmi rossz motiváció nem áll mögötte. Csak vannak ezek a sémák, hogy aki ezt mondja, az valójában azt gondolja, aki meg így beszél/ilyen szavakat használ, az meg azt gondolja. Közben meg nem tudjuk mit gondolnak. Nagy asszociációs lóugrással elmondom, hogy nekem olyan faszi kéne, akivel lehet játszani. Pl átmegy a kocsink előtt egy pirosruhás csaj, és én elmondom, hogy lám, most egyedül lennél, óvatosan elütnéd a csajt, aztán felsegítenéd, telefonszámot cserélnétek, és felhívnád többször is, hogy hogy van, ésa, ésa. Ezért aztán milyen jó, hogy itt vagyok, mert ezek a pirosruhás csajok annyira megbízhatatlanok... :D És erre nem azt mondaná, hogy te hülye vagy bazdmeg beteg az agyad, hanem továbbszőné a mesét valami olyan módon amiből kiderül, hogy de ő ellenállna minden kísértésnek mert engem szeret a kék ruhámban, úgyhogy a biztonság kedvéért, hogy ne történhessen semmi, oda-vissza még áthajtana az elütött pirosruhás nőn. :D Igen, tudom, hogy a felnőttek nem így kommunikálnak, hanem úgy, hogy megmondják egymásnak, hogy mit akarnak és mit nem. Veszekszenek, vitatkoznak és a nagy dominanciaharcban néha megpihennek egymás karjaiban. Én meg ezeken a meséken keresztül tudok kommunikálni. Akkor nem érzem azt, hogy ledomináltam a másikat. Akkor tudok úgy beszélni, hogy sem erőszakosnak, sem megalkuvónak nem érzem magam. Ezekben a történetekben, és úgy általában a történeteimben tudok elmondani mindent. Az már egy másik varázslat, hogy nem egy gondolat, érzés, probléma hogyan képződik irodalommá. Az nagy baj lenne, ha egy az egyben jelenne meg. Marcsi szereti Bélát, mert én szeretem Bélát. Sosem lehet tudni mi van a mélyben mert nem az a lényeg, hgy valakinek üzenjek vele, hogy szeretem vagy gyűlölöm, hanem hogy az érzést meg a gondolatokat belecsatornázzam. Például egy rajongás hogyan jelenik meg valaki legsötétebb mániájában, agresszív gyilkosságában. Ugyanaz a vágy hajtja, olyan vékony a határvonal.

Egy olasz írónőnél olvastam, még kamaszkoromban, hogy úgy érzi magát, mintha egy kisautóba egy teherautómotort szereltek volna. És sokszor csak nézek, mások milyen szelídek, milyen odaadóak, engem meg elsodor a lendület és szorongok tőle, hogy gyorsabban csinálok mindent. Ha valami érdekel, akkor azzonal megcsinálom az alapot, felépítem a szerkezetet és gyere, gyere, csináljuk! A másik meg még a kávéját se itta meg és marhára zavarja, hogy nyüzsgök. Én meg feszülök. Jóóóó, várok, várok amíg alkalmas lesz. Alkalmas már? Még nem? És most? Ott vagyunk már? Hát, kéne nekem egy hasonló ember. Aki azt mondja: megiszom a kávémat és megnézem mit építettél, aztán megbeszéljük, hogy csináljuk tovább együtt. De a legtöbb ember ilyenkor úgy érzi, hogy ledominálták. Hogy az van/lesz amit én akarok. Hogy ettől önző vagyok, egoista, stb, stb. Én meg nem bírom a bizonytalanságot és a várakozást. Azt mondja, nekem, egy hét múlva lesz erre időm, egy hónap, egy év múlva: OKÉ! De olyan jó lenne, ha egy hónap, egy év múlva nem nekem kéne megkérdeznem, hogy ottvagyunk-e már, és nem kényszerülnék bele egy olyan szerepbe, ahol erőszakosnak tűnök. És látom, hasonló gonddal küzd egy rakás ember, aki hozzám hasonlóan ötletes, lendületes, proaktív. Mindenki azt gondolja, hogy ő jól kommunikál. Én azt gondolom, hogy írásban elég jól tudok érzelmeket megjeleníteni a szituációkon keresztül. De amúgy vannak kommunikációs nehézségeim. Főleg az, hogy ne tűnjek erőszakosnak, okoskodónak, de ne is söpörjenek le azzal, hogy hülye vagyok, vagy baj van az agyammal. (mondjuk ez utóbbi anyámtól ragadt be, szóval triggerpont) Tudom, hogy fárasztónak tűnök. Pedig nagyobbrészt csendben csinálom a dolgaimat. És nagyon sokszor azért nem szólok hozzá dolgokhoz, mert az igazság (tények) és az empátia közt kéne dönteni.

Robert Keith McFerrin, Sr. (March 19, 1921 – November 24, 2006) was an American operatic baritone and the first African-American man to sing at the Metropolitan Opera in New York City. His voice was described by critic Albert Goldberg in the Los Angeles Times as "a baritone of beautiful quality, even in all registers, and with a top that partakes of something of a tenor's ringing brilliance." He was the father of Grammy Award-winning vocalist Robert McFerrin, Jr., better known as Bobby McFerrin.

Early years

Born in Marianna, Arkansas, McFerrin showed vocal talent at an early age, singing while still a boy soprano in a local church's gospel choir. As a young teenager he joined two of his siblings in a trio. The three accompanied their father on regional preaching engagements, singing gospel songs, hymns and spirituals. Reverend McFerrin did not wish his son to sing secular music, but in the end this wish was undone by his desire to give him the best possible education.

After McFerrin completed the eighth grade in Memphis, his father sent him to live with his aunt and uncle in St. Louis so he could attend Sumner High School. There, the young man's musical horizons widened. He joined the choir and impressed the director, Wirt Walton, sufficiently that he began teaching McFerrin privately. Walton also arranged for McFerrin's first vocal recital to help him earn funds for his college enrolment.

Further studies

Graduating from high school in 1940, McFerrin enrolled at Fisk University in Nashville, Tennessee. Following his freshman year the young baritone won a scholarship to attend Chicago Musical College and transferred to that institution. World War II and the Draft interrupted McFerrin's schooling, but he returned to Chicago Musical College after discharge and received his degree in 1948.

Early career

In 1948 McFerrin moved to New York City and began receiving vocal coaching from Hall Johnson, the composer and choir director.

McFerrin married Sara Copper, another aspiring singer, in 1949. The couple had two children, Robert Jr. (Bobby) and Brenda.

In New York, McFerrin's singing career prospered. A 1949 appearance in a small role in the Kurt Weill Broadway musical, Lost in the Stars, led to acquaintance with Boris Goldovsky. Goldovsky presented the baritone in the title role of Rigoletto at the Tanglewood Music Festival in 1949 and cast him in his company, the New England Opera Theater (later the Goldovsky Opera Theater) as Valentin in Faust and in Iphigénie en Tauride by Gluck. That year he also performed as Amonasro in Aida with the National Negro Opera Company and made his New York City Opera debut, singing the role of Popaloi, a voodoo doctor, in the premiere of William Grant Still's Haitian opera, Troubled Island.

In 1950 McFerrin sang the title role in Rigoletto with the New England Opera. Moving between opera and Broadway, in 1951 he performed in a revival of The Green Pastures, and the following year he sang in My Darlin' Aida, a version of Verdi's Aida updated to 1861 and set in Memphis, Tennessee. He also returned to the National Negro Opera Company in 1952 to sing Valentin in Faust.

The Metropolitan Opera

McFerrin had distinguished himself in singing competitions earlier in life, but in 1953 he eclipsed these honors by winning the Metropolitan Opera's "Auditions of the Air", the first African-American to do so. During this time, it was usual for the winner of the "Auditions of the Air" to receive six months' training and a contract to sing at the Met. McFerrin received 13 months training but did not receive a contract. No black person had ever sung on the stage of the Met.

In 1950 the Metropolitan Opera came under the leadership of Sir Rudolf Bing, who was determined to integrate the Met's casting of singers. Marian Anderson made history during Bing's tenure as the first African-American to sing on the Met stage. McFerrin followed with his Met debut in the same month, on January 27, 1955. Thus, McFerrin became the first black man to sing at the Metropolitan Opera. Rarely stated in the great publicity surrounding Marian Anderson's accomplishment is the fact that McFerrin was already engaged to make his debut when Anderson received her contract. With his Rigoletto in 1956 McFerrin became the first African-American in history to sing a title role at the Met. In addition, McFerrin was the first African-American to sing at both the Metropolitan Opera and New York City Opera. He achieved the same distinction with his Rigoletto in Naples at the San Carlo Opera in 1956.

McFerrin's debut role at the Met was Amonasro, the Ethiopian king, in Aida. He sang for three years at the Metropolitan Opera, seven times as Amonasro, once as Valentin in Faust and twice in the title role of Rigoletto.

Concerned with the uncertainty of his future in New York, McFerrin resigned his position at the Met in favor of his chances in Hollywood. After 1958 McFerrin appeared no more at the Metropolitan Opera.

California

McFerrin went to California in 1958 to work on the Otto Preminger movie, Porgy and Bess. The casting plans for this production of the George Gershwin opera slated Sidney Poitier as Porgy. Poitier was to act the role onscreen and lip-synch the musical numbers. McFerrin was engaged to provide Porgy's singing voice. The McFerrins settled in Hollywood that year so that McFerrin could begin working with Sidney Poitier. When the movie was released in 1959, the New York Times stated that, like Poitier's acting, McFerrin's singing was "as sensitive and strong as one could wish." The soundtrack was released as an LP.

McFerrin and his wife set up a vocal studio in Los Angeles and began teaching. In 1959 McFerrin was engaged to teach singing lessons at the Sibelius Academy in Helsinki, and later he became a voice teacher at Sacramento State College. While they were living in California the McFerrins' marriage ended in divorce. McFerrin credited his ex-wife with helping to support the family while he was beginning his career. She also played as his piano accompanist and helped him learn new music at the keyboard. After 15 years in California, McFerrin moved to St. Louis, Missouri.

After their divorce, Sara McFerrin was a music professor at Fullerton College, in Fullerton, California, from 1973 to 1993, serving as Voice Department Chair, and as Music Department Chair.

Later years

In 1973 McFerrin returned to St Louis, the city where he had attended high school; it remained his primary residence for the rest of his life. McFerrin accepted an appointment as Artist-in-Residence at the St. Louis Institute of Music Conservatory, both performing and teaching.

During these years he sang in public with his children. Bobby and Brenda had grown up in a household where music was a major topic of conversation, and where, as Bobby McFerrin recalls, "there was all kinds of music." Both Bobby and Brenda became professional singers, though they chose not to follow their parents' footsteps into the classical field. Bobby became a non-classical singer, conductor, composer and Grammy Award winner. Calling herself a consumer vocalist, Brenda pursued a career as a Motown recording artist. The three sang in 1987 at a benefit concert for the McFerrin Endowment for Minority Artist at the Sheldon Concert Hall.

Although McFerrin sustained a stroke in 1989 which affected his speech, he remained able to sing. In 1993 he appeared with his son and the St. Louis Symphony; Bobby conducted and McFerrin senior sang. He married his second wife, Athena Bush, in 1995.

McFerrin was twice awarded honorary doctorates: in 1987 from Stowe Teacher's College, St. Louis, and in 1989 from the University of Missouri-St. Louis. In 2003 Opera America, in conjunction with the Association of U.S. and International Professional Opera Companies and Opera Volunteers International, honored McFerrin with a Lifetime Achievement Award. He is commemorated by a brass star and bronze plaque embedded in the St. Louis Walk of Fame.

McFerrin suffered a heart attack on November 24, 2006, and died in St. Louis at the age of 85. He is buried at the Jefferson Barracks National Cemetery.

Role model

McFerrin's accomplishments as a black man in the field of classical singing served as an inspiration to singers of color who followed, especially men. Upon McFerrin's death, the African-American tenor, George Shirley, wrote, "Robert McFerrin Sr.'s heart was that of a giant; as one of the world's greatest singers and courageous pioneers, he instilled within me and countless other black males the resolve to pursue our destinies as performers in the profession of grand opera. In spite of the personal hardships he endured, his magnificent voice retained its amazing power and beauty well into his 8th decade..."

His son, Bobby McFerrin, has said in interviews, "His work influenced everything I do musically. When I direct a choir, I go for his sound. His musical influence was absolutely profound. I cannot do anything without me hearing his voice."

Recordings

McFerrin was called "under-recorded" by Opera News. The following is a list of known recordings.

Excerpts from Rigoletto, for the Metropolitan Opera Club (1956). His "Cortigiani" with Fausto Cleva conducting, called "consummate," was also later released in 2001 by the Metropolitan Opera Guild on a collection called Met Stars Sing Verdi (see below under External Links).

Aida, live recording, with the Teatro San Carlo (1956). This recording, conducted by Vincenzo Bellezza, was originally identified, "The Golden Age of Opera GAO 130."

Porgy and Bess, LP soundtrack of the 1959 movie, Columbia OL 5410

"Deep River" and Other Classic Negro Spirituals, (June 1957)

Let's Learn a New Song, a children's album recorded in the 1960s

Medicine Music, EMI Records (USA), UPC: 077779204823, released July 23, 1996. This CD is a Bobby McFerrin release in which he sings the song "Discipline" with his father, Robert McFerrin Sr.

kérdezte a barátnőm, mikor a kollégám beszélgetés közben felhívott. Nem akar, dehogy. De mégis végig kellett gondolnom, milyen fura kapcsolat ez. Nem udvarol soha, bár régebben felhőtlenül és szórakoztatóan flörtöltünk. De fel akar hívni. Minden faszsággal felhív. Mondtam anyámat, erre azonnal, kérés nélkül mondta, hogy levinne, de órái vannak szombaton.  Teljesen belerémültem. nemnem! A szülinapomon el akart vinni ebédelni. Vagy a névnapomon? Valami ünnepen. Felhív, hogy ne felejtsem el a képzést megcsinálni. Közben borzasztó módon nagyoskodik az eszével. Igaz, van is neki. Fügő talán vagy nem tudom vagy barátnak gondol, vagy... nekem egy csomó dolog mást jelent mint más embereknek. Érzékeny vagyok a szavakra, apró, jelentéktelennek tűnő dolgokra. De őt sosem vettem számításba. Nem érzem, hogy akarna engem. VALAMIT akar tőlem. Annyi minden van ami barátság, nem több. Nekem meg annyi minden ami már a személyes határon belül van. Nekem egymás előtt pisilni az nagyon mély intimitás. Másnak nem. Én vagy az előtt öltözök, akihez tartozom vagy az előtt, aki nem férfi. Nekem azok a szavak, hogy “kellesz” meg “fontos amit mondasz” az nagyon súlyos. Másnak lehet, hogy nem. Ha nekem mondják, elakad a szavam. baszki, kellesz nekem, vigyázz magadra, mondta a minap a fönököm. Attól is furán éreztem magam. Én csak szerelemkapcsolatban mondok ilyet, hogy kellesz nekem. pedig ezek csak szavak. Szómágia. Én hiszek benne, hogy nem véletlenül használunk szavakat. Vagyis akinek gazdag a szókincse, nem véletlenül éppen azt a szót mondja. Szavak néha ütnek, vágnak, hidegek, élesek, jól megválogatva nyersek. Bántani akarnak, de öntudatlanul, mégis kifejezik a feszültséget amit rejtegetni akar valaki. Máskor az elejtett szavak titkolt a vágyat vagy a játékosságot fejezik ki, hogy nem komoly, semmi se komoly. Miért éppen az a szó... Nem hiszem, hogy tudja mit akar. Vagyis csak felhívni valakit, akiben megbízik, akit értelmesnek tart és aki nem zavar bele az életébe. Azért is nehéz ez mert masszívan kettős mércével mérünk. Kérdezz meg bárkit, hogy mit jelent, ha egy pasi hazakísér, mit jelent, ha folyamatosan hívogat, mit jelent, ha minden posztodat lájkolja, mit jelent ez meg az. Első blikk: baszni akar. Második és harmadik is. És csak sokadikra, hogy, nem jelent semmit. Ám, ugyanez, ha te csinálod: nem jelent semmit, az ember csak udvarias, érdeklődő, csak segít, csak boldoggá teszi szegény szomorkodó posztolót, csak ez, csak az... Ha én csinálom, az más. Ha más csinálja: baszni akar. De néha persze én is azért. Vicces ez nagyon! Ezek az okos férfiak, ezek az agyukkal is akarnak baszni, az a gyanúm.

hívott anyám, hogy azt mondták a hangok, hogy én felakasztottam magam. Nem mondam neki, poénosan, hogy akasztásban sosem gondolkodtam, az erkélyről gondoltam leugrani, még pár éve amikor azt hittem, hogy életem végéig az ő lelki terrorja határozza meg a dolgaimat. Csak azt mondtam neki, hogy ezeket azért hallja a hangoktól, mert nem szedi be a gyógyszereit. Eldöntöttem, hogy ezt fogom elmondani mindig minden alkalommal. Hátha tudok olyan erős lenni, mint a hangok a fejében amik azt mondják, hogy ne szedje be. Amúgy engem is meglep, hogy álmomból felriasztva is tudok olyan kedves és jóindulatú lenni, mint egy sni-s óvónéni. Hát ja, csak aludni nem tudok utána, de hiába nem tudtam aludni, csak reggel hatra kapartam magam össze, hogy leüljek dolgozni. Addig meg hallgattam a hangokat a fejemben. :D

Mondjuk, mostanra elég üres az agyam.

Valamit akartam írni a kommunikációról, amin éjjel rágódtam. Nem annyira izgalmas, az izgalmasabb, hogy álmomban megint egy hullát rejtettem el, most az ágyneműtartóban. És hajnalban, félálomban kínlódva, azon gondolkodtam, hogy hova tegyem a hullát és miért nincs még szaga. Egyébként nincs ágyneműtartója az ágyamnak, de erre csak reggel jöttem rá. A gyerekeim amikor főznek, akkor nekiállnak, rákészülnek, megvesznek minden alapanyagot, átgondolják, hogy van-e hozzá megfelelő edény, ugyanarról több receptet is megnéznek. Szóval ők a főzésbe időt meg energitát meg rengeteg figyelmet raknak. Én hogyan főzök? Huss, nézzük mi van, ááá, ha lenne ez meg az lehetne ezt meg azt, az nem is fontos bele, azt meg helyettesíthetjük mással, lényeg, hogy gyorsan meglegyen, na majdnem jó ez, csak a babérlevél íze hiányzik, mindegy ez ilyen, finom így is, ha nem is a szokásos! Ha sütök, akkor tudok csak figyelmet meg türelmet beletenni. pedig megenni nem szeretem jobban az édeset, sőt. (lehet, hogy azért a sütés irányába fejlődtem, mert azt anyám nem annyira csinálta) Szóval a kommunikáció, a félreértések kapcsán jöttem erre rá, hogy rohanunk, letudjuk, nem szánunk rá annyi időt amennyit kéne, így aztán a javítgatással megy el az idő. Türelmetlenség, hatáskeltés, sokszor valódi figyelem nélkü. Amikor a barátnőm azt mondja, majd később válaszol, az attól jó érzés, mert nem csak letudni akarja a dolgot, megrángatni a póráz végét, hogy ott van-e még a másik, hanem átgondolni a dolgot, hozzátenni valami értéket. Persze, tudom, a kapcsolatok sok szinten vannak. Csak én vagyok ilyen válogatós. De nem is válogatósság ez. Inkább az, hogy nekem nem kellenek beszélgetések azért, hogy érezzem, hogy van életem és a bölcsességeimet se akarom kiterjeszteni másokra meg a nyomoraimat se. Arra itt van ez a blog, amit ki lehet kerülni nyugodtan. Olyanokkal beszélgetek, akiknek érdekel az élete, a véleménye, az érzései. De szomorúan jöttem rá, hogy még így is hajlamosak vagyunk (én is és ők is) a felületességre az olvasáskor. Arra, hogy feltételezünk, hogy mit akar mondani a másik, pedig nem az van odaírva. És a babérlevél helyett nem jó a krumplifőzelékbe a bazsalikom. Több figyelmet kéne szánni a kommunikációra, a főzésre, a szeretetkapcsolatokra.

Fred Allen (Rerun) Berry (March 19, 1951 – October 21, 2003) was an American actor and street dancer. He was best known for the role of Fred "Rerun" Stubbs on the popular 1970s television show What's Happening!!.

Early life

Berry was born in St. Louis, Missouri.

Career

Before starring on What's Happening!!, he was a member of the Los Angeles-based dance troupe The Lockers, with whom he appeared on the third episode of Saturday Night Live. He also appeared on the dance music show Soul Train, and was featured in the program's signature line dance segment doing the memorable early 1970s dance step "the slo-mo". What's Happening!! lasted from 1976 to 1979.

Berry was a millionaire by age 29 in 1980. After the show ended, Berry, weighing over 300 lbs, had trouble finding work because he was typecast with the Rerun character. Eventually, however, he came to embrace his typecasting, and made his peace with it as the best means to maintain his celebrity. In public, he was often seen wearing the red beret and suspenders that are part of the Rerun character.

During the 1980s, Berry battled drug addiction and alcoholism. He revived the character of Rerun in the series What's Happening Now!!, but he was only on that show for a year. Berry asked for more money than the rest of the cast (believing he was the reason people tuned in). Berry's widow, Essie Berry, told Urbanite magazine at Georgia State University that their unwillingness to pay Fred Berry his due in both shows led to their early cancellations. During the 1990s, Berry became a Baptist minister and lost 100 lbs after being diagnosed with type 2 diabetes. He made a living during this time mostly through making public appearances as Rerun.

Berry made a brief appearance in Insane Clown Posse's film Big Money Hustlas as Bootleg Greg, a merchandise counterfeiter. In 1996, he made an appearance in Less Than Jake's video "Dopeman" (which was never aired on television). In the second season of the comedy television series Scrubs, he appeared in his iconic Rerun suspenders and beret in an extended dance sequence fantasized by Dr. John "JD" Dorian (which included a dozen others also wearing the same outfit).

For at least the Spring and Summer of 2001, and for an unknown duration, Berry toured with the UniverSoul Circus as his Rerun character. At that time, he was their sole celebrity performer and received accolades from the cast and circus patrons alike.

Berry appeared in the Snoop Dogg video "It's A Doggy Dogg World", which was a tribute to the black culture of the 1970s. He performed his legendary dance moves in a Soul Train line. He appeared in fellow Locker Toni Basil's music video "Shopping From A to Z". Berry returned to the screen in 1998 in the action movie In the Hood and appeared in Dickie Roberts: Former Child Star (2003), playing himself in a song at the end. His final role was in In the Land of Merry Misfits, which premiered at the Tribeca Film Festival.

Personal life

Berry was married six times to four different women, the first two of whom he married twice.

Berry had legally changed his middle name to Rerun after his success on What's Happening!!.

His daughter Portia Berry-Allen was in a Safe Auto commercial under the name "Lady Rerun".

Death

On October 21, 2003, Berry died at his Los Angeles home, where he was recovering from a stroke. He is interred at Forest Lawn Memorial Park in the Hollywood Hills of Los Angeles.

Filmography

Hammer (1972)

What's Happening!! – Fred "Rerun" Stubbs (1976–1979)

Battle of the Network Stars III (1977)

Vice Squad (1982)

A Stroke of Genius (1984)

Alice – 1 episode (1984)

What's Happening Now!! (1985–1986)

"I Wonder Who She's Seeing Now" – The Temptations (1988)

The Howard Stern Show (1992)

In Living Color (1993), "East Hollywood Squares" on YouTube – Himself

Martin (TV series) (1993) – 1 episode – Himself

Murder Was the Case: The Movie (1995)

In The Hood (1998)

Big Money Hustlas (2000)

The Freshest Kids: A History of the B-Boy (2001) – Himself

Bum Runner (2002)

Scrubs – 1 episode – Fred "Rerun" Stubbs (2002)

I Love the '70s (2003)

Dickie Roberts: Former Child Star (2003)

In the Land of Merry Misfits (2005)

Dear St Joseph, pure and gentle, guardian of the Saviour child, Treading, with the virgin mother, Egypt’s deserts rough and wild.

Dear St Joseph, spouse of Mary, blest beyond all saints above In these times of selfish seeking Teach, oh teach us how to love.

'Dear St Joseph, kind and loving, stretch to us a helping hand; guide us through life’s toils and sorrows safely to our true homeland. 'Dear St Joseph, kind and loving, stretch to us a helping hand; guide us through life’s toils and sorrows safely to our true homeland.