Közös utat járunk külön.

Úgy múltunk el ahogy a tél váltja az őszt. Észre sem vettem csak abból, hogy egyre hidegebb van.

Fájt. Nem mondtam, nem látszódott rajtam, de fájt.

Mikor említettem, hogy ez még fájni fog, tudomást sem vettél róla. De most akarnád a figyelmemet, akarnád, hogy elfogadjam amit most adnál, csak azt felejtetted el, hogy már nekem az nem kell. Csak magammal foglalkozok, mert jelenleg erre van szükségem, nem arra, hogy valaki érzelmi labilitása kimozdítson a stabil pozíciómból. Tehetsz bármit, nem kell. Elmentél és én utánad küldtem mindent , amit még itt hagytál magadból. Élj, nevess és legyél boldog! Én is ezt teszem.

Fáj de be kell látnom, hogy neked nincsen rám szükséged és hiába szeretnék, ezen nem tudok változtatni.

Amikor az ajkad a nyakamhoz ért megszűnt létezni a világ.

Mégis minek erőlködök? Úgyis leszarod...

És abban a percben ő nem is tudta, hogy te mennyire szenvedtél.

Amikor mindketten vágytok egymásra, de egyikőtök sem mondja el az érzéseit...

Mennyire össze tud törni a szívünk egy olyan dologtól ,amit előre láttunk.

Csak egy lelkizős estére vágyom, ahol kiadhatok magamból mindent.

Nélküled olyan nehéz és üres minden.

Mindenki azt kapja, amit érdemel.

Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Mostanra meg már, idegenek vagyunk.