Juhász Bence

Bevertem a szívemet az ágy sarkába:

Erősen káromkodom.

A trágár szavak közt

A boldogsághoz vezetőn Pont útba esel megint. Nekem te folyton, Folyton útba’ vagy.

nézel rám, hogy mi van már megint

nézem magunk, hogy ismét mi vagyunk

a múltból ránk még egy hibázó tükörkép tekint

farkasszemet a nappal: minek? de játszhatunk.

Tönkretett telek, tönkretett tél, kis írt “emlékszem”-ek. Sem mi, se tét.

Behorpadtam.

Mellkasom kongó,

mert dobogó

tartalmát neked adtam.

S így vagyok egymagamban

a semmi közepén itt.

Üres mellkasom zaja

Emlékképeddel tölti ki a semmit.

Én így lettem pontszerű test a rendszeredben.

Fájó frekvencián kérdem egyre:

Miért?

/Juhász Bence/

A tengerszemek kéke a mélyen ülő ég alatt,

A réz rúzsozta, meleg, cakkos árkok,

A két domb közt a fénnyel játszó verejtékpatak

Mellkasomat hol éri, nyikorgó s lágy rácsos kikaput hint rá ott.

Ha körbenézek, most látom, átölel e táj még,

Aztán tompulva minden szín a szürkületben elfogy.

Fájdalmas, gyermeteg egy játék

Kifestőzni mellkasomból kiömlött szavakkal.

szöszlelkem szárnyait bicskanyitogató

őszikék közt Te ülsz.

versem rímzavaros röpképlet, no Te

őszgida szívem majd fel

mikor repülsz?

Bordaszőtt kabátom kinyitom

S te el megint azt viszel, amit akarsz.

Kávét darálok. Majd ha végeztem felteszem kotyogni, S lassan a konyhából Elkezdek kocogni a mosdó felé, Hogy mire arcot mosok, Pont lefőjjön.

A tűzheről leveszem, Egy csészébe kiöntöm, S nézem e fekete Löttyöt a kezemben, Hogy fogy el, Míg felébredek.

Aztán kiviszem, Csap alá teszem és elmosom. Engedek rá valami szert és langyvizet. Majd erőt kapott kezemmel megfogom, Földhöz vágom. Megfizet.

Elnyúlt a díványon

minden vágy

s az ágy megreccsent,

bárhogy kívánom

nem mozdul el az ágy,

rajta csüngök-

minduntalan-

vár a jó kedv,

melytől függök,

mert már meguntalak.

Savanyú szájam

tömködöm,

s csak hazug, nyájas,

édes-fájdalmas

szavakat köpködök.

Elnyúltam a díványon,

éltem már s még élnék,

csak a kettő között

megpihenek a halálon,

A dióról is

törés után derül ki:

Ma találkoztam veled utoljára - úgy. Megfogadtam, hogy nem fogom magunkat rímekben megörökíteni, Azt hogy ma is még, hogy szerettük egymást, az utolsó pillanatig, És hogy mi ezt hogy nem akartuk. Nem fogom magunkat megörökíteni úgy, Hogy legyen ebben bármire is emlékezni. Szeretlek, de most mennem kell. Ne haragudj.