Én-maradok.

Ez GYÁSZ. Nyers, tömény gyász, ami belülről feléget. Sosem lesz jobb, hiába mondják. Elfelejtem, színlelhetem akármennyire akarom, de Te többet nem leszel velem. Nem ölelsz meg, büszkélkedsz velem, szidsz le vagy nevetsz rám. Az idő elmossa a létezésed, mosolyod, boldogságod. Csupán egy idegen, hideg idegen fekszik előttem a ravatalazó asztalon. Fiatal vagyok az ilyesfajta fájdalomhoz. Mégis, Isten vagy tudja is már a fene ki, úgy döntött elvesz Téged tőlem. Tőlünk. Mert nem csak engem hagytál itt, hanem az egész családot.

HIÁNYZOL. De annyira, hogy az őrület határán állok. Senki sincs itt, hogy fogja a kezem. Pontosabban TE nem vagy itt. Te nem fogod a kezem. Most is csak bőgök, mert tehetetlen vagyok. Nem tudlak visszhozni. Újonnan elhamvasztott poraidat nem tudom újra egy élő, lélegző testté, mosolygós nagymamává formálni. Itthagytál örökre, de én nem tudok nélküled élni, ha eddig éjjelt nappalvá téve velem voltál. Mellettem. Előttem. Mögöttem, ha zuhantam, márpedig én gyakran zuhantam. De mostmár nem tudsz elkapni s visszatartani, óvni, ölelni. A szobát sem tölti be mosolyod. Itt hagytál. Elszakítottak tőlem.

MEGHALTÁL.

A halál sosem válogat...

de a gát elragadott.

ERŐS vagyok.

SZERETETRE MÉLTÓ vagyok.

RETTENTHETETLEN vagyok .

BÁTOR vagyok.