𝑲𝒊𝒕𝒕𝒂

Hangjának frekvenciája

Mi elűzi a bánatot

Dallamai könnyedén szállnak

Hozzám, s nyugtatják lelkem

Minden egyes szimfóniával

Miközben könnyek törnek fel

És áztatják arcom

Addig Ő, mint nepenthe

Gyógyítja lelkem

S a felejtés drogja miként

Elűzi bánatom

Megnyugvást hoz elmémben.

Lágyan simít végig bőrömön a Szél

Ujjai szőke fürtjeim között futnak végig

Majd óvatosan fülem mögé tűr egy tincset.

Játékosan rajong körbe engem,

Mint kölyökkutya ugrándozik örömében

Én csak csodálva bámulom Őt

Ahogy játszik a fák ágaival

És a virágokat cirógatja könnyedén.

De akkor is csodálom a Szelet

Mikor őrjöngve zúzza szét a fák ágait

És gyökerestül tépi ki a virágok álmait

Mikor elsötétül az ég kékje

És minden szürke meg fekete

Én akkor is csodálom a Szelet

Az összes sötétjével és világával együtt.

Bársony fekete felhők úsznak az égen

Az aranylóan sárga Nap már nyugovóra tért

Háttérben kabócák éneke tölti meg a csendet

S mi lefekszünk egymás mellé.

Messziről szól a zene,

Valami kemény dallamok

Emberek járnak fel s alá

S mi egymás karjaiba olvadunk.

Mogyoróbarna szemeidben látom a jövő ragyogó fényét,

S egyre jobban nézve rájövök Téged nekem szánt az ég.

Telik az idő szép lassan

S mi is telünk vele

Belőled s belőlem így lett egy.

Színtelenül heverek az üvegben

Savanyú hangulatban telnek a percek

Fekszek és ringatózok ebben a keserű elegyben

S közben lassan telnek a percek.

Halványsárga köntösbe burkolózva

Jelenik meg csendben

Lassan közeledve ér hozzám,

Majd megáll s megcsodál.

Lágy mosolyával igyekszik megtörni a jeget

Én óvatosan nyújtom neki kezem

S a pillanatban ahogy megérint

A Világ megszűnni látszik egy percre.

Hirtelen minden kéken ragyog körülöttünk

Az idő megáll, csak mi vagyunk

És az a ragyogás mely minket körbe vesz

S ilyen azúrkék pompával

egyesülünk egymással

Akárcsak a Hidrogén-peroxid és a Luminol.

Rózsaszín barackvirág lágysága

Tükrözik fahéjas karamell szemeiben,

Méhek porzik be a prios tulipánkát

S megjelennek a szivárvány lepkék.

Sárga kiskacsák követik buzgón anyjukat

S tova úsznak a tükör zöld víz üvegen.

A réten felhő bárányok legelnek nyugodtan

Mintha semmi aggódni valójuk nem lenne.

Távolban aranyra festi az eget a Nap tüze,

Fák lombjai közt suttog a szél,

Lágy dallam száll a levegőben,

S arra gondolok; Szeretlek örökké.

Csillagok közt úszunk kézen fogva

Közben egy-egy elsuhan mellettünk,

Lehunyjuk szemünket

Tücskök a háttérben ciripelnek

S úgy kívánjuk egyszerre;

Téged szeretnélek.

Ahogy haladunk a Göncölszekér mellett

Úgy látjuk Héra mérges arcát,

De minket más nem érdekel

Csak Aphrodité varázsa.

Ránk szegezi nyilát a kentaur

S mi megcsodáljuk a Nyilast,

Mögöttünk Atlasz üstököse

Száll alacsonyan, de gyorsan tova is illan.

A Hold aranyozott fényével

Mutatja nekünk az utat,

S mi bátran lépünk rá,

Együtt.

Hulló falavelekkel telik meg a város,

Barnába fordul át az utca képe,

Hűvös szél cirógatja arcát

Miközben azt súgja: Csak a tiéd.

Szemeivel méllyen az enyémbe néz,

S mintha lágy csokoládéban fürdenék,

Arany Hold játszik színeivel

Földimogyorók közt lépkedvén.

Fahéj tölti meg az illatot,

A gyertya ég tovább,

Pattog a tűz a kandollóban

Égj, csak égj tovább.

Karamellás mámortól izzik az éj

A tűz (csak) ropog tovább

Szemeidben látom a fényt

Égj, csak égj tovább.

S, ha megkérdeznék ki vagy Te nekem

Én csak annyit felelnék,

Hogy olyan vagy nekem,

mint földnek a reggeli harmat,

Mint mikor az esti csillagos éghez

Tücsök zenekar énekel,

Vagy mikor a hős nyári melegben

Egy csendes zápor ad új erőt.

Te vagy az a reggeli napsugár,

ami beköszönt az ablakon,

és orcámat cirógatja.

Mint a hűvös szellő egy októberi reggelen,

S a bársonyos hó egy szép decemberi estén.

Tavasszal a csodaszép virágok közt lellek,

S nyáron egyszerűen beléd csobbannék.

Te vagy nekem a fény sötét éjszakáimon,

S megmutatod merre menjek.

Neked hála tudtam meg milyen,

ha igazán szeretnek,

S neked hála tudom, hogy milyen,

ha igazán szeretek.

Négy fal közé bezárva.

Idegen a hely, s idegen a levegő.

Minden mi itt van felőröl.

Hiányzik az otthonom,

Az a melegség amit ont magából.

Hiányzik az otthonom,

Ahol biztonság honol.

Hiányzik az otthonom,

Hol tudom baj nem érhet.

Hiányzik az otthonom,

És bárcsak itt lenne velem.

Hiányzol Otthonom,

S Te vagy az otthonom.

Hiányoznak az én kék szemeim.

Nem, nem az ÉN kék szemeim,

Hanem az én kék szemeim.

Azok melyekben a tengerek és egek

Horizintja találkozik, hol palettás doktorhalak úsznak pocillopora grandisok között.

Melyek, mint erdei forrás adja éltető vizét

A vadásznak,

Miben a cunami elárasztja Japán partjait,

S hol az esőerdő mélyen lapuló okopipi

Mérgezi ragadozóját.

lebeg keringve bennem a hiányod

majd árnyék leszek s te szorongva félsz:

óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz."

S el se hiszed ahogy tönkre teszel,

Belülről tépsz szét, marcangolsz

Kegyetlen.

S nem megy alvás, gondolkodás,

Ott is csak folyamat Te jársz

Szüntelen.

Felbukkansz, s újra eltűnsz,

Neked is nehéz így szeretned, ha nem

Kölcsönös.

De mit velem teszel se jobb,

Méregként szivárogsz testembe,

Függő leszek szavaid hallatán

Miket, mint édes méz csepegtetsz.

De senki nem mondta, hogy Te vagy

Vénusz légycsapója,

S méhként nehéz látni a jó virágot,

Mikor ilyen édes a zamata.

Itt soha nem esett a hó

S ezt hiányolta.

Mindig látni akarta a havas Alpokat,

A hófödte csúcsokat, befagyott tavakat,

Mélytekintetű hóalakokat.

Érezni akarta a zord hideg melegét.

~

Ott soha nem nyíltak a virágok,

Sosem látott zöld fákat.

Nem voltak száz színű lepkék,

Se csiripelő fecskék.

Nem érezte a puha fű hideg érintését,

S nem érezte a lágy tavasz zord leplét.

S mikor sötétben átölelt személyed,

S mikor belém fogaiddal martál

Árnyak közt önmagadba bezártál,

Egész elvész kivéve fényedet.

Mint ősszel ültetett krókusz megéled,

Másodhókor virágga lész csóknál

S ambróziával megkínálhatnál,

Hogy megszűnjön belül félelmem.

S apránként elnyel minket mély-sötét,

Mint fára tekeredő inda fojtson,

S ezer örömmel gondoznám kertjét.

Planéták úsznak körbe az égbolton,

Lágy hangja dallama cseng szerteszét,

S aztán finom gyengédséggel megcsókol.

Ágak kúsznak fel a szobron

Milyen szép szobor

Borostyán fedi felét s körbe kúsznak rajta

Egy nő alak az

Kívül repedések kúsznak a belsejébe

Kecses és lágy

Egy darab épp most esett le belőle.

Az ég felé nyúl.

Víz sincs már a lábánál a szökőkútban

Magában áll

Talán ki is folyna a sok rés közt

Folytogatja

Ó mennyi borostyán!

Ősz van, az idő hideg, köd van

Keserves látvány

Varjúk kárognak, odaszáll a kútra

Mintha szenvedne- a szobor

Nézi a lányt, a szobrot

Meredten bámul fel az égre

Levelek hullanak, félig kopasz fák, varjú károg

Milyen kétségbeesett tekintete van-

egy szobornak