láttam rólad egy képet.

arcod sima, lelked tépett

úgy néztél ki, mint aki kérte

hogy életének ocsmány végére

pontot tegyek, de nem tehettem

próbálni próbáltam persze, sőt,

úgy tűntél el, hogy meg sem

(félre magától a legtávolabb)

mintha a világa, mint egy bimbós virág

(színét elvesztett, legocsmányabb)

kezdene hervadni, majd kezébe morzsolódni.

(hagyta menni, nem vett róla sok tudomást)

óvatosan hergelt, majd olyanra tett szert

(persze tudjuk nem nyújthat neki ilyet senki más)

amit visszavennék, ha persze megtehetném

(de ugyan miért is tenném? mikor?..)

szól egy kevés zene ebben a hangzavarba,

s mind a ketten úgy teszünk mintha

nem lennénk még mindig ugyanabba

s gyönyörűen gyűrődik rajtam az új ruha.

de nem veszed észre, mert vak vagy

nem a te kezed ér bársonyosan a nyakamra

de túl merészen játszol, mert vad vagy

s nem figyelsz mégis úgy gerjedsz haragra.

elmegyek előtted, fél fülembe zene cseng

másikba át nem gondolt, gyors szavak

rám néznél ha nem fájna oly mélyen a csend

valaki szólhatna, azoknak akiknek,

akik nem látják

fénylő szemed napsütésben,

ahogy az eddig

elvesztett élettől ég egyre

de, ó!, nem sajnálom én

addig még csak enyém,

valaki szólhatna

szólhatna nekik, hogy mit hagytak eltűnni

mert bolyongó sötétségben tényleg

elveszett időt töltöttél

de hogy én? ugyan kérlek,

egy szóval sem említeném