Veronika versei

I try to remember the good moments, Even if they’re drowning in the ocean of the bad ones, I’m holding onto the idea of Not letting the world to tear us. I’m just listening to the heavy rain on the rooftops Not pulling my arm away So I wouldn’t wake you up. The calm silence embraces my empty heart, I wonder where my whole life fell apart.

Fragile little heart Broken for so long, He never found a place Where he can truly belong. Never makes a noise He walks without a sound, Only comes out of his cave When the Sun is already down. Once he met someone Who he thought he was in love with, His feelings were so strong He could choke her in a heartbeat. When they realised that their love Was tired and all stiff, They held hands and jumped to their deaths From an Icelandic white cliff.

Annyi hónap vitatkozás után megadtuk magunkat a sorsnak, A gyerekkori traumák téged húznak, engem messze tolnak. Szerettük és bántottuk egymást minden létező módon, Hűségesre csaltuk egymást, egymás nyakán voltunk ólom. Ez jutott hát, néhány boldog pillanat, A bal szemed melletti anyajegy a szívemben örökre ittmarad.

Elhagytalak volna, nem hagytál, Elhagytál volna, de már a gondolattól is megfagytál. Mosolyom egyedül didereg a szíveden, Mosolyod halvány, sosem volt, szívtelen. Soha ennyire még nem vágytam senkit, Soha ennyire még nem utáltam semmit. Ha volt is jó szavam rá, az magyar volt, s nem értetted, Ha volt is jó okod rá, csak tettettem, hogy megértettem. Szerettem a Mersey-t, imádtad a Balatont, Melletted minden perc csak egy ostoba kaland volt. Egyszerre voltál nekem a tragédia és a csoda, Mi köztünk történt, úgysem fogják megérteni soha.

Tízmillió mérföldre kellett jönnöm, hogy lássam, A honvágy maradt csupán az egyetlen társam. Vonatablakban elsuhanó havas táj a lelkem, Szívemre hatalmas jégdarabok estek. Anyámtól örökölt jósággal próbálom őket olvasztani, Szívem tele rianással, Úgy vagyok ezzel a szerelem dologgal, Mint a dinoszauruszok a kihalással.

Egészen szerelmesre basztál.

Engem már a hullámok karolnak, míg téged eltemet Budapest, Egy hópehelynek hazudott csepp víz volt csupán a szerelmed.

Összegubózva fekszem, Egész lényem lett a lelkem. Megrövidül a végtelen, S lelked magam köré képzelem. Hogy védesz, hogy óvsz, Hogy újra megcsókolsz, Hogy lila foltokat hagysz a vállamon, Hogy félresimogatod a bánatom. Több vagy, mint reméltem, S ha nem akarsz, megértem. S ahogy a fákról a levél is minden évben lehullik, Remélem ez a szerelem is, úgy mint a többi csendben elmúlik.

A hatalmas hullámok dunyhaként takarják majd be testem, E giccses tengerparti képpel egy életre szerelembe estem.

Izzik a matrac, perzsel az ágy, Sercen a kifli, ne érj hozzám! Hajnali láva, kint húsz, bent negyven, Ettől a melegtől négy napja nem ettem. Ölel a szerelem, izzad a lepedő, Úgy összeragadtunk ettől a melegtől! Nem tudom, hol végződöm én, és hol kezdődsz te, A múlt századi melegrekordok vajon megdőltek-e?

Amit tizenöt évnyi beszéd sem osztott meg soha, Azt szemünk hallgatása aznap elmondta. Ezer mérföldről is emlékszem, milyen volt, Mikor csendünk a város zaját elnyomta. Kicsi lelkem régen nem pezsgett már így, S bár tenyerem végig a tiédért reszketett, Ha rám nézel, én elfelejtek minden kínt, S szívemet az emlékeimbe temetem.

Bírom. Még bírnám bármeddig, Csak már nincs kedvem. Az ember alig él Azalatt, amíg él. Meguntam távol tartani magam a szeretettől. Meguntam. Belefáradtam abba, hogy azt játsszam, aki nem vagyok. Eluntam. Mert ez a világutazó autonóm picsa egy kép valakiről, Aki egyszer lenni akartam. Vissza szeretnék találni önmagamhoz. Ahhoz, aki régen voltam. Csak az a kislány már nem tudom, hol van. Elvágyódom innen, Az üresség eltemet. Hiányzik már egy ölelés, Amibe lelkem megremeg. Csak a semmi van, a semmi fáj, A boldogság most olyan, mint egy messzi táj, Miről nem tudom eldönteni, vajon valóságos-e, Vagy azt csak a migrénes lidércek rajzolták-e fel.

Maradtam volna még, Ájultan feküdnék az öledben Nyugodtan, de Ordít minden Külön töltött mérföld, mert Ismét mindent feladtam.

A kislányt mindig valami virágnéven hívták, pedig Veronika volt a neve, S egy szigetre költözött, pedig nem ott volt a helye. Körülötte mindenki más nyelven dalolt, S ettől az ő nehéz szíve összezavarodott. Egyszer egy fiú végre a lelke után fordult, Mikor egymásra néztek az ég majdnem a tengerbe borult. A lány végre valakinek kimondta a szót: szeretlek Ám a fiú még ezt az egy szavát sem értette teljesen.

Csendes a ház, mióta elmentél, Por helyett üresség telepszik a bútorokra, Sajnálom az elpazarolt szót, S hogy nem gondoltam másra, csak magamra. Nem szól a zene már sehol, S a kiskertnél is már csak a szívem üresebb, Mióta reggel itthagytál A szemeim árka egyre vizesebb. Ha elengedném ezt a dolgot, Abba egy kicsit belehalnék én is, Mert ez az egész, ami köztünk van Egy csodálatos antitézis.

Hideg, decemberi éjszaka történt, Egymás mellé ültünk, Gyenge volt a fény, Inkább csak egymás szavába merültünk. Álomszerű út volt, Reméltem millió mérföldet fogunk még menni, Olyan tisztán, mint akkor a sötétben téged Nem láttam még senkit.