Amit tizenöt évnyi beszéd sem osztott meg soha, Azt szemünk hallgatása aznap elmondta. Ezer mérföldről is emlékszem, milyen volt, Mikor csendünk a város zaját elnyomta. Kicsi lelkem régen nem pezsgett már így, S bár tenyerem végig a tiédért reszketett, Ha rám nézel, én elfelejtek minden kínt, S szívemet az emlékeimbe temetem.

Voltam már így is, és voltam már jobban, Régebben mennyben, most pedig pokolban. Önálló utakra céltalanul léptem, Hogy ki tart majd velem, kicsit sem néztem. Ha nem léptem előre, akkor is toltál, Te bíztál csak bennem, a barátom voltál. Ha jól voltam, és néha túl nagyokat léptem, Nem fékezted kedvem, de aggódtál értem. Kezedet szorítva töröltem könnyemet, Akkor is öleltél, ha azt mondtam, gyűlöllek. Itt hagytál egyedül, lábnyomod sem látom, Ne bánjam hiába, légy újra a barátom!

Az őszinte játék, a hazug igazság, A pénzen vett becsület, az elárult barátság. Kirabolt lélekben érték a boldogság, Végtelen vonalban kavargó vívódás. Tévesen megítélt, kérretlen köszönet Hibákat halmoz az esetlen ösztönben. Már csak a gondolat világít feketén és vörösben, S majd rájössz, miért fogalmaztam ennyire ködösen.