Holtág

  Száj vörösével, lombos hajával,

Zöldes szemével, de magyaráz,

Festett körmével, szürkeruhában,

Sok színe együtt fekete máz.

  Befér a szívbe, sátrat ver ottan,

Feltétlen reflex, szinusza ráz,

Áramütésre magától dobban,

A legmagányosabb fekete nász.

  Az ecsetjének a szőre fárad,

Ahogy színeivel hadonász,

Egy kicsi kéket tengernek, égnek,

Kontúrtalannak, úgy figuráz.

  Behunyt szememben kis violákkal,

Égő vizekkel, siklik a száz

Madár az égen, pont úgy mint régen,

Egymásba olvad; fekete nász.

  Vadul lihegve, holnap reggelre

Összeborulva ring a kalász,

Rózsaszín szélben, ébredek délben,

Megdől a festmény, omlik a váz.

  Illan a rejtély, mint a verejték,

Kicsordul. Színeset soha se látsz,

Csak az álmodban ölelkezik mind

Zörög halkan, mint vastüdő

Keringést hajt, a működő

csillagrendszer közepén,

olyan kemény, mint te meg én.

  Láncra verten, de közben,

Elmarad minden mögöttem,

Tárcsának lenni volna jó,

A mindenséget forgató

  Erőnek, álmodni szép

Mindenség kátyús éterét.

Zörögni halkam, mint a fém

Bádogembernek jelmezén.

  Bátornak lenni, mint a fog,

Amit az idő csikorgatott,

Okosnak lenni, mint a fény

A fogaskerék tengelyén,

  Száguldani a sárga téglán,

Amit az útjelző szabott ki én rám,

Dolgozni szakadatlanul,

Amíg a tárcsa megvadul.

Kiszórtam mindenem az útra.

Nehéz volt, de úgy kellett neki.

Most megbámulhatjátok azt is,

Ami csak a titoktudókat illeti.

Kiszórtam mindenem az útra.

Kupacokba rendeztem magam.

Verseknek hívtam a halmokat.

A lomizókra várunk annyian;

  Rongyos emlék apró ócskasága,

Csorba váza, törött képkeret,

Elázott plüssök igazsága

Dadogja azt, hogy éppen kit szeretsz.

Csak a magamra csukott szoba

Csendje van, és nem pucér csönd.

Nyomasztó, bugyborékos visszhang,

Ilyen lehet az akvárium.

Mert a magamra csukott szoba

Csendbe' van, csak a fal remeg.

Hogy sír-e vagy rázkódik csupán,

Titok. Sötét egy hüllőház ez.

De a magamra csukott szoba

Csendjében eszembe jutott a kulcs.

Kívülről csukódtam beléje.

Dögrováson vagyok ketrecben.

Pedig magam szobájába csuktak,

S csöndbe', angyali csöndbe' vagyok.

Engedelmes csöndbe találtok,

Ha rám törik az ól ajtaját.

2013.10.20.

I.

Kihajtott lomok nyája közé

Kolompot vitt a Nosztalgia.

Csikorgó fogakkal gondolkodott,

Hogy melyikre kéne lógatnia.

  Sokat kóborló kivert vadak,

Vélt nemek és gondolt igenek.

Dühösek,a szemük vérzik,

és sosem tudják, hogy ők milyenek

Lehettek volna a valóság udvarán,

Ha befogadja őket valaki magának

Ha rájön, hogy a vadászatnál

sokkal valódibb egy haszonállat.

  De csak kóborló kivert vadak tudják,

 Hogy mennyi égtája van  a rágatlan világnak.

Hányféle igen és mennyi nem épít

Utat a sűrű semmiben magának.

  II.

A világ sűrű semmi, út és arany.

De nem ám földből hányt piszok.

Az arany a pillanat, a születés,

Mikor a lánnyal randizom.

  Mikor először voltunk kávézóban,

Barna vagy lila sálban lehetett -

nem tudom, de nem felejtem

el soha, hogy mit evett.

  Barna sálban fecserészett,

megitta a "Fahéjas álmot"

 És a kekszet is megette

Megkért, hogy ne eresszem el,

Nem eresztettem  soha.

Mosolygot. Szerelmeskedtünk.

  A memóriám mostoha.

  Lila sálban üldögélt, sokat beszélt,

de többnyire magáról.

Elfelejtette olykor,

hogy hallgatója van.

Megköszönte, hogy meghívtam.

Érjem be mára ennyivel.

Gyönyörü volt, Intett.

Szeretetlennek is lenni kell.

  III.

A színarany pillanat pedig,

ha fényének vége van,

Kicsorbul, talicskára dobják,

Kihajtják a lomok közé a nyájba

Ott várnak a Nosztalgiára.

De a kivert vadak

Megkívánják a lomok életét.

Közéjük kószálna - Kuszálnak világom!

S ha a Nosztalgia jön, csak a kolompokról tudja,

Mi a lom és mi az ál-lom. 2013.10.06

Azt hiszem  sose volt nálam ezeddig

áldottabb halmazállapotban,

feltelítve ólomlevegővel,

ahogyan rólad álmodoztam.

Semmi sem lebeg talán nehézkesebben,

Palacknyi ember színültig teli,

Tetején hab van, többi az aljába

 süpped, s az alját csak a bátor ismeri.

  Kavarogva bolydulok meg, vizenyősen,

Ahogy forráson hagyott fazék

bugyogó vize és gőzölgés

között  szétfőtt gombóc váladék.

  Lüktet a mag is a miheztartás végett,

Mutatja, van még szilvalé,

Lüktetve bomlasztja a kérget,

Hogy még inkább könnyen láss belé.

  Úgy lüktet, időnként félredobol kicsit.

Büszke a csonthéj, szilva szitál,

Elszáll a pára tálaláskor, az

ember szíve bőrré oxidál.

2013.10.02. 

Bennem van az ötlet jobban kitalálva, Belém van az aprópénzed mind dobálva, Én vagyok a legelső, legegyedülállóbb, Én vagyok a Nobel díjas békefeltaló. Én vagyok a lövedék a kilőtt messzeségbe’, Én vagyok a kenőpénz az istenem zsebében. Amikor más alszik, én akkor vagyok ébren, Én vagyok a világító test kurva sötétben. Én vagyok a főhős is ebben a dalban, Én vagyok a legszebb játék kirakatban. Rólam szól az élet, legalább az enyém, a pótolhatatlannak én jó lennék a helyén. Minden okosabb, mint aminek látszik. Magányos plakát az éjjelben ázik, Alvó rajzszögekkel jéghideg homokban; Mindenki megérti, de én értem meg jobban. És a költő tudja, jó ravasznak lenni, A tanulságot elvont szavak mögé rejti, Rászabadítja a versét a világra, Én vagyok az összes versnek tanulsága, Bennem van az ötlet jobban kitalálva.