Mindegy

Nem érzem azt, hogy élnem kellene. Nem érzem azt, hogy ebbe a világba való vagyok....

"Csak azt akarom amit megérdemlek, mert eddig mindent elviseltem, amit nem érdemeltem meg.."

Senki se beszél a srácról akiről azt hitted meg fog menteni és segíteni fog amikor neked szükséged van rá de végül jobban össze töri a szíved mint amilyen állapotban eleve volt amikor megismerkedtetek.

Minden reggel felveszem az álarcom, hogy ne lássák hogy szar, hogy ne lássák hogy szétfeszít a fájdalom..

Nem tettél semmi rosszat azzal, hogy azt kérted bánjanak veled jól. Csak a rossz embert kérted erre...

Sokszor elgondolkozom, hogy vajon miért vagyok ilyen szar ember... Miért ebbe a családba születtem? Miért így nevelt az anyám...? Miért így bánt velem az apám...? Vajon milyen ember lennék, ha szeretetteljes szülők neveltek volna fel? Anyám és apám miért nem látja be, hogy elbaszták? Miért én vagyok a fekete bárány? Miért nekem kell cipelnem a nehézségeket, amiket tőlük kaptam? Ők miért boldogok, én miért nem? Milyen lehet mentálisan egészségesnek lenni? Milyen lehet szerető szülőkkel felnőni? Sose fogom megtudni... Nagyon szomorú vagyok.

Kicsit összetörik a szívem minden alkalommal, amikor elválunk egymástól. Mintha magaddal vinnél egy darabot, belőlem.

Össze szakadt a lelkem

Bárcsak fontos lennék számodra..

A traumáim nem tettek erőssé... olyan ember lettem miattuk aki állandóan paranoiás, szorongó, túlgondoló és nem tudja, hogy kell bűntudat nélkül pihenni.

Mit kezdjek azzal az érzéssel, hogy nem tartozok sehova?!

„Majd a síromnál sírhattok….“

Miért van az,hogy amikor végre kezdek vidám és jókedvű lenni,akkor a semmiből jön egy akkora szomorúság löket,hogy már megint a földön találom magam és már megint csak el akarok tűnni a világból?

Úgy érzem az is probléma, hogy létezem.

ha nem félt senki a haláltól, akkor én mi a faszért félnék..?!

Reggelenként kétségbeesetten keresem , azt aki már rég nem vagyok .