Kisasszony🫀

Mert nem mindegy, hogy a testedet tartja amikor átölel, vagy a lelkedet.

előszőr csak csendben nyelsz, aztán finoman kérsz, majd türelmetlenné válsz de mégis visszamész. hangosabban könyörögsz, de semmit el nem érsz, belefáradsz végül s lassan továbbmész. (vagy hagyod s szép lassan örökké elemészt.)

mikor összekaparod a lelkét, de hagyja, hogy ugyan az az ember újra és újra darabokra törje…

Bízom-e benne? 2 órát aludtam az anyósülésén, miközben hazavitt az éjszaka közepén.

a szél ugyanonnan fúj akkor is, ha szembemész vele és akkor is, ha hagyod; hogy magával ragadjon.

annyiszor törtem már össze, hogy nem tudok már ragaszkodni helyekhez, helyzetekhez vagy emberekhez. csak elfogadom ami jön és elengedem, ami megy…

fogalmam sincs, hogy képes egy szülő újra és újra a gyermeke lelkébe taposni, bántani őt és lépten nyomon megalázni…

akarok egy nyugodt éjszakát. egyetlen egyet. amit végigalhatok aggodalom, rémálmok és egyebek nélkül. csak aludni…

félek, hogy ha lecsendesedik ez az egész, és nem lesz ki/mi miatt tartanom magam, teljesen össze fogok omlani és senki sem lesz képes visszarántani, főleg nem nekem saját magamat…

folyton a szőnyeg alá söpröm az érzéseimet, teljesen elnyomom őket és magamat, amikor másnak szüksége van rám…

ne veszítsd el azt, aki melletted marad akkor is, mikor darabokra hullik az életed és kifordulsz magadból…

Megnyugszik melletted a lelkem.