Kürti Melinda

Első kérdés: Adja meg a nevét!

Írom: Lina, mi mást írnék,

Hisz a családom is így hív.

Mennék tovább, de valami pirosan világít.

A teljes nevét adja meg!

Jó, jó, de miért is kell ez nektek?

Mindegy, beírom a teljes nevem,

Haladjunk tovább, jöhet a kettes.

Születés ideje:

Július 4. – eddig rendben,

De valami megint hiányos,

Tényleg! nem adtam meg évszámot.

Beírom, de jön a válasz erre:

A megadott időpont érvénytelen.

Az a baja, hogy kiskorú vagyok, mi?

De mit csináljak? nem fogok egy évet várni.

Átírom, jó, legyek tizennyolc,

Ez valahogy mégis bánt, mert hazudok.

A hármas a következő, ugye?

Születésének a helye:

Na elég, kezdek mérges lenni.

Adatok kellenek, oké, de minek belőlük ennyi?

Miért az határoz meg,

Hogy hol, meg mikor születtem?

Elhiheted, ember vagyok

És nem egy marslakó.

Innentől más meg minek kell?

Inkább mondanám, hogy mit értem el.

Írtam már novellát meg verset,

Nyertem díjat és versenyt,

De ez valahogy senkit sem érdekel,

Sokszor elintézik ennyivel:

„Az nem fontos most,

Inkább a diák-számod mondd!”

Tényleg ez az, amitől több leszek,

Hogy Budapesten születtem?

Igen, fővárosi voltam, de mindegy,

Hisz már úgysem ott élek.

Tanulni akarok, fejlődni

Nem idióta űrlapokat töltögetni.

Vesztegetem az időmet.

Ilyenkor úgy érzem, ez nem is élet.

Nem vagyok állampolgár,

Csak egy egyszerű dísztárgy.

Tudod, kell rá sorszám is,

Meg a MADE IN HUNGARY.

Már csak a termék neve hiányzik,

Aztán meg el is lehet adni.

Másra jó nem is lehetek?

Csak egy újabb adat kell nektek…

Minek bajlódni vele?

Inkább gyorsan kilépek.

Talán később újra megpróbálom…

Ha majd az öntudatom elhagyott.

Mert egyszer el fog hagyni, érzem.

A társadalom beszippant egészen.

Megszűnök egyénnek lenni,

És ez ellen nem tehetek semmit.

Egy arc leszek a tömegben,

Egy adat a rendszerben.

De nem lehet ez a vége!

Valamit csak tehetek ellene…

Ha az egyediségem pajzsom lesz,

Az elmém, pedig, fegyverem.

Akkor, és csakis akkor győzhetek,

Mi lehet annál rosszabb az életben,

Mint ha nincs, aki megmondja: tévedtem?

Hiába minden lépésem hibás,

Mégis azt hiszem, hogy én vagyok az ász.

De a hülyeségemért az élet később majd megaláz,

Akkor visszafordulnék, de hová?

És nem fogom érteni,

Mert senki nem merte megmondani.

Mit csináltam rosszul?

Ez a slam meg miért ilyen hosszú?

Azért, mert sokat mondanék,

De azt sem tudom hol kezdhetném.

El vagyok néha veszve,

Mint egy hangya az útvesztőben.

Ketté törném magam

Csak, hogy azt mondhassam:

Igen, itt vagyok.

Igen, ez én vagyok.

De nem mondom, mert félek.

Félek, hogy újra hülyének néznek.

Vállamra venném a világot,

Hogy ne kelljen mások elé kiállnom.

Félek az emberektől,

És az emberek véleményétől.

De mégis megmutatom magam

Mert a szavaknak is ereje van.

Azt akarom magamnak mondani:

Hogy igen, meg tudod ezt csinálni.

Véghez viheted, amit elterveztél,

Csak egy kicsit lennél több ennél.

Minél? annál, ami most vagy.

Egy indokolatlanul maximalista alak,

Aki mindenkinek meg akar felelni,

Mikor tudja, hogy ilyet nem tehet senki.

És aki mindig mindent jobban tudna,

Hogyha lenne bármiről igazán fogalma.

Lehetnél alkotó vagy vezető.

Valaki, aki igazán megnyerő.

Lehetnél orvos, ügyvéd vagy sportoló,

Helyette vagy inkább egy esélytelen író?

Tudod mit? Igen!

Inkább vagyok boldog és sikertelen,

Mint hogy olyan életet éljek,

Ami nekem egyszerűen lehetetlen.

Boldog akarok lenni!

A lényeg igazából ennyi.

Megélni a kreativitásom,

Megírni minden gondolatom.

Olyanná válni, aki méltó a nevemre,

És méltó a tiszteletre.

De nem máséra, az enyémre.

Mert más véleménye nem szabadna érdekeljen.

Vagy mégis? Talán igen…

Ki mondaná ezt meg nekem?

Légy velem őszinte, kérlek

2015 volt az év, amikor iskolát kellett váltanom. Nem szerettem a régi sulimat, mert nem igazán voltak barátaim. Szinte mindig egyedül voltam, de nem éreztem magam szomorúnak. Mindig is inkább voltam introvertált, mint extrovertált. Szívesen voltam egyedül, mert ilyenkor éreztem magamat a legszabadabbnak. Ilyenkor nem kellett senkihez alkalmazkodnom, senki nem mondta meg mit játsszak, mit gondoljak, vagy mit csináljak.

És akkor fedeztem fel, hogy mennyire szeretek írni. Gyakran csak ültem egyedül az asztalomnál, és a legőrültebb, legizgalmasabb történeteket firkáltam le borzasztóan csúnya kézírással a füzetjeim hátuljába. Ezek a mesék mindig tele voltak varázslattal, kalanddal, boldogsággal. Pedig ezeket gyakorlatilag hírből sem ismertem.

A napjaim nagy része unalmasan és magányosan telt, kivéve amikor elmerültem a könyvek világában. Megszerettem az olvasást, a verseket, a rajzolást, a zenét és mindent, amivel kiélhettem a kreativitásomat. Ha énekeltem, írtam vagy rajzoltam, végre megértettem, mi a valódi boldogság.

Hamarosan bekerültem az új iskolámba. Azt hittem, hogy minden folytatódik majd ugyanonnan, ahol abbamaradt, viszont végül nem így történt. Az osztályomban több olyan ember is akadt, aki pont olyan szenvedéllyel használta ki a művészetek adta lehetőségeket, mint én. Heni rajzolni szeretett, Zsuzsi verseket írt, Vivinek pedig olyan énekhangja volt, mint egy angyalnak. És mind a négyen imádtunk írni és olvasni. A történetek és a mesék szeretete lett a legerősebb kapocs közöttünk.

Vox de Angeli - Az angyalok hangja - Prológus (on Wattpad) https://my.w.tt/4HGKHvVPO5 

Annyit kértem, hogy legyél őszinte. Mondd el nekem, hogy megépíted-e a hidat vagy sem. Ha nem, akkor nem leszek mérges. Mindketten elsétálunk külön irányokba, és elfelejtjük, hogy a folyó és a félig kész híd valaha is létezett. Talán egy nap egymás arcát is elfelejtjük, mintha az egész meg sem történt volna. De ha segítesz, akkor valamikor a jövőben egyikünk átmehet a folyó túlpartjára, és akkor végre nem leszünk egyedül.

Én tényleg reméltem, hogy segítesz, de te újra elsétátál. A szemembe néztél, és ott hagytál a folyó túlpartján. A híd újra összedőlt. Nekem is el kellene sétálnom. Képes vagyok rá? Remélem. Nem bírnám ezt újra végigcsinálni. Felépíteni a hidat, aztán nézni, ahogy összedől. Mit tegyek? El kell, hogy menjek! Első lépés, második, harmadik, nem megy! Nem tudok mozdulni. Hátranézek, még mindig ott vagy. Egy másik lány kezét fogod. Ugyanaz, mint korábban? Nem tudom, nem látom az arcát. Erővel fordítom el a fejemet, nem vagyok képes nézni. Elindulok! Negyedik lépés, ötödik, hatodik.

A távolba meredve észreveszem, hogy a folyónak van egy mellékága. Tovább sétálok, most a két folyó között vagyok. A folyó túlpartján látok valakit, egy félkész híd mellett.

Szia! Felismersz? Én vagyok a lány a folyó túlpartjáról. Egy ideje már figyellek, de te nem vettél észre. Mindig messze voltál tőlem. Kiáltoztam, de nem hallottál meg.

Láttam veled egy lányt, akivel boldognak tűntél, ezért abbahagytam a kiáltozást. Csak ültem a folyó partján, és tovább néztelek. Aztán egyszer veszekedni kezdtél a lánnyal, és ő végül elsétált. Soha többet nem jött vissza.

Én elkezdtem építeni egy hidat a folyón. Minden vágyam az volt, hogy átjussak a túlpartra. De a híd újra és újra összedőlt. Tovább kiáltoztam feléd.

Már majdnem feladtam az építést, és elfordultam a folyótól, de meghallottál. Meghallottad a kiáltásaim, a sírásom. Felém kezdtél sétálni. Újra elkezdtem építeni a hidat. A feléig jutottam. Ha tovább építem, újra összedőlne.

Hosszú ideje vártam rád, és akkor ott voltál, végre hallottad a hangom, a szemembe néztél. Nem akartam, hogy elmenj, azt szerettem volna, hogy segíts nekem megépíteni a hidat.