Csobánka Zsuzsa Emese - Házszentelő
Teszler Tamásnak
Álmomban összeköltöztünk.
Tér nyílt a térben, a kereszthuzat
a hiábavalóságot az utcára lökte,
mint könnyű ruhában csalfa nőt,
felgyorsult a város pulzusa.
A ziháló ablakból néztem,
a sűrűn zárt pillák, a sötét zsalugáter
miről fordítja el a szemét.
Láttam a múltat vegyülni, a tied az enyémmel,
mint páternoszterben, emelkedett, süllyedt
történetre történet, így ritkult a fojtó légsűrűség.
Odabenn új formákat rajzoló éles délutáni fény,
mondtad, elvakít. Mondtam, én is tanultam félni.
Időtlen idők óta hullottam feléd.
Hogy egyszer majd megtart a föld,
éjszakánként hittem csak el, míg jöttödre vártam.
Elalvás előtt festett csillagokkal takaróztam,
hálóba tekerve kimelegedtem, leizzadtam,
annyi nyirkos csalódás jött, hogy mire ide érsz,
előtted lecsupaszítva álljak.
Olyan ez, mint a sejtés bizonyossága.
Égboltra rajzolt két kerub,
illúziókon át emelkedik, majd mélyre süllyed,
tudni akartam, milyen a mocsár és mekkorák a felhők.
Tudni te is, hogy a teljesség legyen megosztható egymással.
Alkut többé egyikünk sem köt.
Sem holtakkal, sem élőkkel.
Ez most az a frissen lakkozott parketta.
Illesztett faburkolat, hisz tudod, szeretem,
ha lélegeznek a tárgyak.
Tér a térbe, test a testbe.
Van érvénye a szónak és a hallgatásnak.
Nézlek. Olyan vagy, mint a szél.
Máskor hűs folyó, lombzaj nyári este.
Áramló, sodró lényed uszályokat hord a tengerbe,
a deltatorkolatban egy pillanatra megállsz.
Sziklaszirten állva most rugaszkodom el.
Szárny emel meg szárnyat,
tajtékot vet a végtelen,
miközben bennünk gyönyörködik.
