"Most kezd szép lenni."

Most úgy nézek rád, mintha utóljára látnálak. Megjegyzem a görbületeidet,  a vonásaidat, ahogy sírás után megszárad az arcod, ahogy nevetés közben folyóssá válik. Vonalakot húzok köréd, hogy velük együttal körberzárjalak és így emlékezhessek rád.  Én ma tudlak téged, holnap már elfelejtelek. Most azért sem megyek túl közel hozzád, hogy azt láthassam, ami te vagy és nem azt, aki én vagyok benned. Így figyelem a füstöd, látom azt, hogy hol kezdődnek a színeid és hol érnek véget . Ott figyellek, ahol a régi vagy aztán meg ott, ahol akaratod ellenére lecsupaszítottak, de te mégis újjászülettél. Mindenki mást látok benned. Aki volt, aki van, néha azt is aki lesz, de az utóbbi talán mégis csak a képzeletemben játszik.

Fehér vagy , aztán ha a napba nézel piros meg rózsaszín, néha szürke és olyan sötét, hogy a közeledben nem  jó lenni. Olyankor jobb, ha nem látlak. Ekkor az elképzelt valódban létezem, mert te mindig jó vagy hozzám. Figyelsz rám, megetetsz, aztán ha kiszáradok megitatsz, melegben tartasz még akkor is ha fázom. Egyedül még sosem hagytál. Úgy ismertük meg egymást, hogy én kérdeztelek, te pedig helyekkel válaszoltál. Én mindent meglátogattam, te ebből jöttél rá, hogy én ki vagyok.

Zöldekben jártam, fák között, olyan utakon, ahol ha a két kezemet kinyújtottam megérintettem a két körbezáró vonalát. Annyira kicsi volt, hogy én pont belefértem. Közben ízeket éreztem, szagokat, arcokat hagytam beleragadni az emlékezetembe. Hangokat a szavak után, beszélgetéseket , amelyek egyszerre zajlottak. Hallom a hangjukat, nem értem, de elképzelem, hogy mit mondhatnak. Ebből mindig olyan szép mondatok kerekedtek.  Így tanultalak téged 80 napon át , minden ami velem történt, az a te magyarázatod. Megtanultalak, megértettelek.

Minden reggel, amikor kiléptem az erkély ajtón és  még nem engedtem meg magamnak, hogy feltérképezzem a teret , azt képzeltem, hogy ez egy sziget. Egy olyan sziget, ahol mindenki a saját egyedüllétében egy párt alkot, egy teljes egészet. Itt senki sem él a magányban. A fákon átszűrdő fénykarikákban találod meg az arcodat, állj alá, ha világra van szükséged. Ebben a létezésben csak a levegőt hallod. Hallod, ahogy körbevesz, ahogy hozzád ér, hallod ahogy beszélni kezd. Közben hangokat fúj feléd, bőrszerű illatokat. Te a semmis létezésedben elképzeled a dallamokat, és alakot formálsz belőlük az ujjaiddal.

Senki nem beszél. A megértés itt nem szavakból áll, egymáshoz kapcsolódni nem így tudunk. Ahogy sodródik a víz, ez az átlátszó víz, arcokat visz magával. Idegeneket, akik egyszer belőled lettek, idegeneket, akik pillanatonként elszakadtak a bőrödtől. Idegeneket, akik még nem is léteznek.

Ezekkel az idegenekkel fogok most innen távozni. Ezzel a sok ismeretlen ismerőssel, akiket egyszer úgyis elfogok felejteni, de még ameddig maradnak, én azt hiszem, hogy szeretni fogom őket. És téged is szeretni foglak, mert minden belőled fakad. Köszönöm, hogy létezhettem benned,  meg azt, hogy hangok nélkül megérthettelek téged, te pedig engem. Köszönöm, hogy szépnek láthattuk egymást.

A hideg csempén hagytam el a szavakat, akkor azt hittem neked szól, a tiéd. De valójában ez én vagyok. Folyamatos üldözésben élek, folyamatos ki/futásban. Soha nem érek véget. Futok valami elől, aztán meg valami után, aztán megint valami elől és után. Labirintus ez? Egy mókuskerék? Vagy egy sárban tapicskoló mocsokság, ami mindegyre csak csúszni tanul? Minden nap, pontban 12 órakor valami elhagyja a testemet. Nem látható, nincs színe, nincs hangja, nincs képe. Elmegy. Én érzem, hogy elmegy, én érzem, hogy itt hagy és még csak utána szökni sem tudok. A lábaim tapaszok. A karjaim rongyból vannak. Én elsiratom a távozásokat és a könnyeim még mindig vizesek. Léteznek. Nem változnak.

Egyedül vagyok. Gyűlölöm a magam társaságát. Én nem vágyom rám. Nem szólok, hát kihez beszélnék? Önmagammal nem barátkozom.

Valaki találjon rám, valaki találjon ki. Valaki szóljon hozzám, valaki érezze, hogy miből vagyok. Valaki érjen hozzám, valaki vigyen lebegni, valaki a folyó áramlatában tanítson úszni, valaki a szélben repülni.

Kérlek, miután megtalállak, meséld el milyen szeretve lenni.

Kérlek találj ki és aztán mutass be önmagamnak.

Fehér a bőre / így hívom a szárnyait /, nincsenek mintái, csak a fehér tisztaságból áll. Ma reggel az arcomra tévedt, belém kapaszkodott és azóta szeretjük egymást. A csápjai a pilláim árnyékával játszadoznak, furcsa neki, ahogy a láthatatlanból kirajzolható kép lesz.  Nézem, hogy sebei vannak meg hiányzó darabjai. Félek hozzászólni, nem akarom, hogy elmenjen. Ő beszél, én hallgatok. Azt hiszem, azért van velem, mert én hallgatok. Azt mondja, egyszer túl közel került a Naphoz, szívókájával meleget akart kérni tőle, de túl nagy forróságot kapott, azóta pedig meztelen testtel a víz alá kívánkozik. Szeretné érezni, ahogy valaki egyre közelebb és közelebb húzza a feneketlen tóban, hogy a lábujjhegyeik megérinthessék egymást.

Nem értettem miről beszél, hiszen a lepkék elpusztulnak a víz alatt és nincsenek is lábujjaik. Talán az ismeretlent kívánja? Még mindig nem merem kimondani. Szerintem ő ért engem, nem kíváncsi a hangomra, csak a csöndem érdekli.  Te is repülni szeretnél, amikor nincsenek is szárnyaid. Tehát igazából zuhanni akarsz?

Értem, amit mond. Néha én igazából zuhanni akarok.

Azt mondja, most bemázolja az arcomat egyszínűre, csak a szememet hagyja meg tisztán, hogy a világot ne veszítsem el. Bemázolja, hogy aztán kirajzolhassam én a kedvem szerint. Kiszínezett a szárnyaival, fura volt a bőrömön érezni őket, jól esett, finom érintés volt. Hagyta, hogy a csápjait használjam segítségül az új énem kiformálásához. Ő nem irányított, én csukott szemmel húztam a vonalakat. Újjá akartam válni, szebbé, jobbá, olyanná, aki mindig is a képzeletemben élt. Az ajkaim körvonalaival lettem kész, elengedtem a csápokat és a fehér szárnyasra néztem.

Most nem zuhanni akartál.

-

Ugyanaz az arc voltam, semmim sem változott.

/Testi jelekre utaltak vele, amelyeket azért hoztak létre, hogy a jel viselőjének erkölcsi státusával kapcsolatban közöljenek valamit, többnyire szokatlan, kedvezőtleg dolgot./

A tested tiszta volt, nem mondott semmit: lelked tükre. NEM! A takarásodban nem tudhattam meg mi vagy. A megannyi rongy alatt nem láttalak, annyi szín alatt, aztán a szavaid alatt. Inkább elképzeltelek.

Ha első találkozásunkkor a bőröd mutattad volna, letéptem volna, a csontjaidat elsírtam volna, vért színeztem volna: tapaszod lettem volna. Most ki sem látszol a hosszú írás alól. Mit jelentesz? Ki vagy te? Mit mond az arcod? Már nem hallom a szavaidat, már nem hallod a szavaimat.

Hogyha a víz alá merülnénk, elhinnéd azt, amit most látok belőled? Fények, kopott falak, omló földek. Hol itt a helyünk? Homály ami- a mi.

Miért állok egy ernyő alatt, ha nem hullanak rám a szavak? Azt kívánom bárcsak ellepnél. Te akármi. Így az ürességemet felszívja a szilárd talaj. Ébressz fel, ez csak egy álom.

A valóság nem lehet egy álom.

?

Van itt egy sziget, ahol a lelkek szép körforgásukban találkoznak a saját testükkel. Ahol mindenki, saját egyedüllétében, egy párt alkot, egy teljes egészet. Senki sem él a magányban. Ezen a szigeten a fákon át szűrődik a fény, ezekben a karikákban találod meg az arcodat. Állj alá, ha világra van szükséged.

Van itt egy ilyen sziget, ahol csak a madárszót meg a levegőt hallod. Hallod, ahogy körbevesz, ahogy hozzád ér, hallod, ahogy beszélni kezd. Hangokat fúj feléd, bőrszerű illatokat. Te a semmis létezésedben elképzeled a dallamokat, és alakot formálsz belőlük az ujjaiddal. Szép test, életed szerelme.

Van egy sziget, ahol senki nem beszél, a megértés itt nem a szavakból áll. Egymáshoz kapcsolódni nem így tudunk. Van itt egy sziget, ahol sodródik a víz, ez az átlátszó víz, amiben arcok látszanak, idegen arcok. Idegenek, akik egyszer belőled lettek, téged formáltak. Idegenek, akik pillanatonként elszakadtak a bőrödtől. Idegenek, akik még nem is léteznek.

Van itt egy sziget és az óceánjának a partján egyetlen egy ember áll. Egyetlen egy ember, aki a végtelenhez közelít.

Furcsa dolgokat visz és hoz ez a látatlanból hozzám csapódó levegő. Melegen jön, hideget hagy, én meg csak egy langyos emberi formává alakulok. Azt sem tudom hová húzok, vagy hogy az idő múltával melyik évszakok válnak a kedvenceimmé. Nem térek magamhoz. Folyamatosan belém hatolnak ezek a szélszerű hidegek, nem tudom már mi megy és mi az, ami itt marad. Mi marad belőlem és mi az, ami igazából a más mocska? Azt érzem, mintha minden egyes hónappal újrakezdődnék és minden egyes alkalommal a régi szavaimat használnám. Nem változom, mégis más leszek. Egyedül tombolok ezernyi test között. Igazából nem is tombolok, csak mozgásra bírom a testemet, könnyed hullámzásra. Az jár a fejemben, hogy gondol-e rám valaki ebben a pillanatban és aztán milyen gyorsan felejt el. Az ember pillanatonként változik. Az egyik pillanatban szerelem a másikban már gyilkos. Te most éppen mivé alakulsz?

Azt mondják az idő szeles, c'è molto vento, az idő ugyanakkor megállíthatatlan. Visz, hoz, mos, megtisztít, megérkezik, aztán elmegy. Sosem marad.  Azt is mondják, hogy az idő gyógyít.  Vagy éppen minden egyes percével mérget táplál beléd.

Mikor lesz az elég?

Szépek a szemeid. Az, ahogy rám nézel. Szépen mozognak a tagjaid. Olyan, mintha egy mélyről jövő hullám lennél. Mindjárt szétcsapsz, mindjárt szétesel. Már alig kapcsolódsz magadhoz. Két külön darabból állsz. Melyik részed igaz? Kétségbeesetten kapaszkodsz valamibe, ami nem is tartozik hozzád, csak magadénak akarod tudni. Saját magad mérge vagy.

Én a parton állok, te körbefogsz a láthatatlanságoddal és elviszel. Ha a víz átlátszó és színtelen, akkor a hullámban te is az vagy. Elsodorsz. Amikor kicsi voltam, mindig féltem úszni tanulni. Egyszer kipróbáltam, de a saját képességeimet sosem tartottam elég biztonságnak a nagy óceánhoz. Te most elsodorsz és nem tudok semmit sem tenni ellene.  Azon gondolkodom, ha láthatatlan vagy, hogy lehetnek szépek a szemeid. Hogy létezhet valami, ami nem is igazi? Hogy éghet, hogy lehet tiszta? Hogy láthatom azt, ami nincs? Én hol állok ebben az elképzelt, hazugságszagú álomban?

Tudom ki vagyok benned, de ki lehetek magamban?

Nyiss ablakot, hogy bejöhessen. Szellő hatoljon belém, tetőtől-talpig átmosson. Hidegen táncoljon körbe, zenéljen. Beszéljen. Szépet mondjon. Csúnyát. Rágja át a belém ragadt feketét. A fehéret. Hazudjon úgy, hogy az igazat beszélje. Sárba ragadtam, hadd puhítson! Levetkőztet, felöltöztet. Mit akar tőlem? Nyolc egyenlő darabra oszt, aztán összetűr. Elvisz. Visszahoz. Elvisz. Visszahoz. Elvisz. …

Visszahoz. Száraz ruhával mosni kezd. Dörzsöl. Lehúzza a bőröm. Piros leszek, tiszta. Tejet itat velem. Nem tudom lenyelni. Megtanulom. Fehér leszek. Levegőt fújt belém, mert beengedtem. Nem szólok sokat, örzöm ami bennem van. Kifújni úgyis csak egyszer érdemes.

Akarok valamit, ami megmelegít és a lélegzetemet kívánja.

/ Az akasztófajátékot papír és ceruza segítségével két játékos játszhatja. Az egyik játékos gondol valamire, és a másik játékos megpróbálja kitalálni azt, a mondatban szereplő szavak kitalálásával. /

 A tudattalanságunkban elvesztettük a játékot. Ha a mondataid végén lévő pontokat összekötném, magamra találnék az élettelen testben. Amíg én a mostban lélegzem, addig te a végben elveszed tőlem. Találjuk ki egymás szavait, részegedjünk meg egymás gondolataiban, táncoljuk át a nemlétezőt, találjuk ki egymást! Megfejtelek úgy is, hogy nem hallom a hangodat.  Azt hittem tudom, hogy hol kezdődnek a vonalaid és hol érnek véget, de valójában csak a belsődből kivájt bőralatti testeket ismertem. Őket azonosítottam veled. Már rég nem te voltál. Fogtad a szavaimat, a kézzel írt betűimet, azzal húztál fel erre az elkorhadt fára, amit ide rajzoltál, hogy majd onnan ledobhass. Üres a papír, de a testem már kész. A betűk helye a magány.

Én mikor gondolhatok?

Romokból rügyekké válni volna nagyszerű. Virágokká lenni, a színekben pompázni, illatos bőrré változni. Sietek már a szép felé, a lábaimon állok, csak a darajaimat keresem. Romból vagyok, a porból lélegzem, cipelem a nehéz sziklatestemet és próbálom megtalálni, azt, ami elveszett. Keresem, ne félj. Megtalálom, ne sírj. Most másnál van, de visszakapom, ne sírj. Mindjárt tavaszodik, rügyeznem kell, világom kell, hogy legyen. Szomorú magányomban megtalálom a szót, ami majd virágozni tanít. Amit senki sem ad meg nekem, én mégis megtalálom. Elképzelem, megálmodom, bennem lesz. Egyre kevesebb leszek, aztán egyre több. A szememben nem létezem, de valahol mégis. Valahol mégis. Utolsó táncot járok, körös-körbe. Lejtek az óceán sodrásán, visz, tart, ölel. „A lélek összefogdosott üvegajtó”. Ujjlenyomatok a retinámon, ezért látom a homályt. Valaki törölgessen meg, valaki tisztítson meg, valaki találjon meg!

Romokból rügyekké válni volna gyönyörű.

Sok-sok kéz egymáson. Rajtad. Már nem tudod követni, melyik kihez tartozik. Már nem is ismered őket, csak itt vannak benned. Folyamatosan fogdossák a testedet, fel-alá másznak. Tapadnak, ragadnak, nyúlós nedvet hagyva maguk után. A szádban járnak, csókolnak. Elszívják az összes nyáladat, a nyelvedet széttépik, aztán azt is lenyomják a torkodon. Meg fogsz fulladni. Neveket tetoválnak a bőröd alá, csúnya betűtipussal. Beléd másztak, benned vannak, a szerveid helyét kitisztították, mostmár minden az övék. Semmi sem a tiéd.

Ez már nem te vagy. Ők mozgatják a tested, a nyelvedet felöklendezted, kedvük szerint visszavarrták a helyére. Már nem te beszélsz. Érzed őket a testeden, szórítanak, húznak. Nincs új, csak a régi van. Az újból is régi lesz.

Minden reggel fogmosás után meggyilkolod őket. A torkukba szúrod a kést, így biztosan nem kapnak levegőt.  Minden reggel fogmosás után meggyilkolod őket, ők pedig ugyanazzal a szenvtelen nézéssel megerőszakolják a lelked, a testedet pedig a víz alatt hagyják.

Ezt a levelet most neked írom, mert valakinek hozzád is kell szólnia. Valahonnan hangokat kell hallanod, az majd felébreszt ebből a mámoros valóságszagú nemlétezésből. Most sem mozdulsz a vízszintes, lábakat, kézfejeket, testeket lógni hagyó állapotodból. Csak hagyod, hogy az ágy magába szívja a büdös, semmirekellő szagodat, aztán kifújja, hogy az egész életed tele legyen vele.

Nem beszélsz már senkivel, az önsajnálatod kielégít, nincs szükséged arra, hogy más is megsirasson. Folyamatosan lebegsz, miközben a meleg hónapok hidegekké lesznek, valami visz előre, de nem te magad vagy az. Talán az élet, mert létezned muszáj, még ebben a szánalmas összefirkált nemlétezésben is. Lépkedsz a levegőben, egyik napból a másikba. Aztán a másikból az egyikbe. Néha visszafordulsz és benne ragadsz. Fura a világ most, mintha kívülről figyelnéd. A Hold helyén fekszel, a Napot innen tisztán látod, nem sérti a szemedet. Mégis, minden más olyan homályos ebből a nézetből. Azon töprengsz, hogyha zuhanni engednéd a tested, akkor kinek a lelkében landolnál.A magadéban? Szerinted seholsem, csak összetörnéd magad.

Nem zuhansz, túl erősen kapaszkodsz a semmibe. Azt hiszed, ha egyre magasabbra mászol majd egyszer szép lesz. Majd egyszer olyanra találsz, amit valójában nem is keresel. Egyre magasabbra mászol, de nem látod, hogy itt már senki sincs. Nem véletlen, hogy a nap és a hold elérhetetlen.

Hagylak mászni. Majd egyszer úgyis elfáradsz és az erőtlen tested szárnyakat növeszt a zuhanással. Repülsz majd egy keveset, aztán megérkezel.

 Szeretettel,

tőlem, neked.

Lépegetek és közben dologokat hagyok el magamból. Olyan, mintha porladoznék és a kenyér helyett, magamból törnék, hogy a visszautam biztos legyen. Lassan elfogok fogyni és a lábaim sem lesznek elég erősek a léptekre. Lassan megállok és itt ragadok a két világ között. Ételem, italom nem lesz, csak a saját húsomból haraphatok. Saját magam kell éltetnem. Néha meg kell szólalnom, hogy a két ajkam ne száradjon össze és váljon színtelen eggyé. Hozzám szólok, mert valakihez, kell, hogy szólnom. Én vagyok itt egyedül. Elbeszélgetünk. Elmondom mi fáj, elmondom hol vagyok tiszta. Elmondom mi fáj és hol vagyok tiszta. Ugyanazt beszéljük.

Két világ között mi létezhet?

Már rövidek a lábaim. Apró lábujjaim vannak, azokra támaszkodom. Így indulok vissza a valamikorba. Belelépek a darabjaimból kirakott nyomokba. Újjá leszek. Régi leszek.

Lenni egyszerre két helyen. Lenni egyszerre seholsem. Élni-lélegezni-továbbmenni. Betűket próbálok kipréselni magamból, hogy aztán azok szavak legyenek. Szavak, amik én vagyok, szavak, amik mindenki más. Mostanában virágokat préselek, így próbálok magammal vinni minden pillanatot. Van, amit le is ragasztózok, nehogy elveszítsem. Van, amit mégis elveszítek.

Reggel van és én pucérra vetkőzöm. Megállok a fal előtt, a Nap rajtam van, nem érzem. Magammal szemben árnyékom vagyok. Emelem a kezeimet, táncolni akarok. Nem tudok.

Sok minden kihullott belőlem. Most mégis a lehunyt szemeimen túl azt képzelem, hogy itt állok, nyersen, hiánytalanul.

A színes Napok és Holdak világában lenni, ott ahol a fények mi vagyunk. Csöndekben létezni meg dallamokban. Néha szavakban is, de leginkább a meg-nem-szólalásban. Egymásban, de leggyönyörűbben saját magunk fehér ragyogásában.

Nyár sosem volt még ennyire hideg. Melegem volt és fáztam. Hangja nincs, meg színei sem. Néha szürkés fényben pislákol. Sérti a szemeimet.

Csak a holdat szeretem esténként figyelni. Én is ilyen széppé akarok válni. Kicsiből naggyá lenni.

Arctalan emberek előttem. Nem ismerem fel őket. Hozzám beszélnek, meg is érintenek. Belém nyúlnak, kitapogatják a mindenségemet, belém látnak. Mindent tudnak rólam. Én semmit sem tudok magamról.

Valaki gondolatai körül forgok időtlen idők óta. Mozdulatlan vagyok, mégsem tudok megállni. Vérzek. Láthatatlanul csöpög belőlem, szétfolyik a testemen. Nem tudok megállni.

Az én arcomat látja-e valaki?

Nyár sosem volt még ennyire hideg.

Nem is szeretem a nyarakat.

Tedd a napfényt be a számba, hogy örök tavasz lehessek. Nem neked, magamnak.

A kezdetek és a végek egyformán üresek.

A kezdetben belélegzed azt a pár naposheteshónapos szép másságodat.

A végben kifújod az egyéni mindenségedet. A voltadat,ami vagy, s ami sohasem leszel.

Kongó ürességek a kezdetekben és a végekben.

Ki vagy most? Ki lehetsz?

Ki leszel?