#dolgok

Az előző hónapok nem teltek túl fényesen. Rosszul sem, de jól sem. Egy tragédia ért, huszonöt év együtt töltött idő után meghalt a teknősöm. Még sosem vesztettem el senki hozzám közelállót, így megtapasztaltam, hogy milyen érzés. Sajnos nem egy tipikus ,,elaludt és nem ébredt fel’’ eset volt. Zavarttá vált és kiderült, hogy 9 tojás van a testében, amiket magától nem tudott kitojni. A helyi hüllős doki több alkalommal is próbálta ,,tojatni’’ (kálcium és oxitocin injekciókat adott neki több alkalommal is, hogy beindítsa a szülést), de nem járt sikerrel. Sajnos műteni kellett, aminek a sikerarányát harminc százalékosra jósolta. A műtét során azonban nem vált be az altatási protokoll, nem aludt el, így el kellett napolni a műtétet. Mivel csak két hét múlva tudta volna csak megismételni, megkért, hogy addig keressek más dokit, aki megcsinálná, mert műtét nélkül bármikor elpusztulhatott volna az állat. Elvittem Pestre, ott egy helyen még három napik próbálták tojatni, végül, mivel ott sem jártak sikerrel, az Állatorvosi egyetemen került sor a műtétre. Itt már egy másik altatási módszerrel sikerült a műtét, de az azt követő éjszaka meghalt. Feladta, nem ébred fel többé. A testéért három napra rá mentem, hazahoztuk és eltemettük a nővérem és a párja segítségével. Csináltunk neki egy sírkövet és most egy kis folyó mellett nyugszik a nagybátyám kertje mellett. Mikor megkaptam a hírt, már nem éreztem sok mindent. Az egész procedúra két hetet tett ki. Minden este azt álmodtam, hogy kitojta a tojásokat, de egyszer sem ébredtem erre. Tehetetlenség, kétségbeesés, sokszor pánik uralkodott rajtam. Többször elbőgtem magam, ez idő alatt felkészültem a legrosszabbra és azon a pár napon, amikor a diagnózist követően otthon voltunk, mindig elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és sajnálom, amiért ezt át kell élnie, többször megköszöntem hogy eddig volt, és jelenleg még van nekem/velem. Nem hiszem, hogy bármit felfogott volna belőle, talán még hülyének sem nézett, amiért ennyit beszéltem hozzá, de remélem érezte, hogy mit akarok ezzel az egésszel. Több nyugodt napja is volt ezidő alatt, sokat napozott, evett és nyugodtan aludt, így voltak azért szép pillanatai(nk) is az utolsó időkben. Talán nem voltak fájdalmai és ez meg tudott nyugtatni, valamint az, hogy mindent megtettem. Egyszóval ő már nincs többé, és mégha ,,csak egy teknős’’ is volt, ez azért még időnként hatással tud lenni rám. Általában ébredés után és lefekvéskor, valamint random időpontokban törnek rám körülírhatatlan érzések. Egyébként másfél hónapot tudott csak az új lakásomban élni, de szerintem itt is szeretett volna, mert szép, napos helye volt. Külön csináltattam is neki egy szekrényt. Mármint az akváriumának. De hát ez történt. De megvagyok, akkor és most sem zuhantam magamba, csak az a két hét volt borzalmas. Most már csak a hiányát érzem.

Ha valaki felteszi a kérdést, hogy nekem van-e életem, egyből megijedek, hogy nyilván nincs, ha ez a kérdés felmerül. De közben én nem érzem ezt. Szeretem az életem. De a kérdés kapcsán elgondolkodtam, hogy az, aki úgy érzi, hogy nincs élete, az mit gondol a sajátjáról? Hogy nincs ideje lazítani, szórakozni, önmegvalósítani? Vagy valami nincs ami számára az Élet? Ugyanazok a terhek, csak van feleség meg gyerek és vasárnap délután alvósszex? Tegnap egész nap, megállás nélkül toltam a melót, közben filmet néztem és hol esett, hol sütött a nap, láttam, hogy egy ismerősöm épp Szicíliában egy másik meg Firenzében van, ez utóbbit kicsit irigyeltem mert nekem még soha nem volt olyan pasim, aki azt mondta volna, hogy menjünk ide vagy oda, csináljuk ezt vagy azt, az esetek túlnyomó többségében én szeretnék valamit, ők meg vagy szeretnék vagy nem, de valójában a lehetőségem megvan, akár arra, hogy most azonnal becsomagoljak és bárhova elmenjek, ha kedvem van. Szóval a „nincs élet” talán az, amikor nincs is döntési lehetőséged? Vagy amikor nem is vonz semmi, semmit sem tartasz érdekesnek és bármit csinálsz, csak azért teszed mert nincs jobb? Az emberek jórésze szereti a gondokkal terhelt életét mert a jó dolgokkal egy csomó szar is együtt jár, ez van. Ha van lakásod, van hülye szomszéd, meg lakógyűlés, meg felújítás idióta melósokkal. Ha van gyereked akkor van valami kapcsolatod egy másik emberrel aki a gyereked másik szülője, ez vagy jó vagy nem, kell menni mindenféle megbeszélésekre a gyerekorvostól a az érettségiöltönyig, ez borzasztó, és amikor mindez végetér, a gyerek lehet, hogy bár nagyon szeret, de jóideig nem nagyon törődik veled. Vége a rossznak, de vége annak is, hogy valaki naponta hoz egy rajzot az életéről, mert neked akarja elmondani. Néha picit megriadok, hogy ha bánni fogom, hogy ennyit dolgoztam és ilyen keveset... mit csináltam keveset? Azt csináltam többnyire amit akartam, amit kitaláltam, amiben jól éreztem magam. Nem voltam senkivel, és nem csináltam semmit csak azért, hogy az „élet” illúziója meglegyen. Valahol olvastam mostanában, hogy nem az a szabadság, ha azt csinálsz amit akarsz, hanem az, ha nem kell azt csinálnod, amit nem akarsz. Vannak külső kényszerek, idős, gondozásra szoruló szülő, önmagát ellátni nem tudó testvér vagy gyerek, amik nagyon megkötik egy ember kezét abban, hogy kedve szerint éljen. Sokszor itt is megjelennek az önsorsrontó ideálok, amikor többet, sokkal többet tesz a dologba valaki, mint amennyi elegendő lenne és nem tudja a berögzült ideálokat vagy ilyen olyan parancsokat elengedni. Nem mer elutazni egy hétre, mert jajmilesz, nem mer megszervezni egy külső gondoskodót, mert az nem olyan, mert mit mondanak mások, mert mi van ha ez lesz az lesz. És van amikor egyszerűen megfizethetetlen. :( Nincs senki, akinek nincs senkije. Csak az érzés van, amikor nem tartjuk sokra azokat, akik vannak. Az élet piciségekből áll. Valami, ami nem kötelezettség, valami ami nem okos döntés, egy kis lógás, egy kis ÉN, egy kis MÁS. Egy koktél, egy kávé, ücsörgés egy padon, vicces kutyák az utcán, bármilyen utazás, bármilyen változás, akár egy kanapé is, valami amit nem szoktunk, valami amit még sosem csináltunk, valami amit szoktunk és számítanak rá, emberek akik aranyosak, akik bosszantóak, akik inspirálóak, beszélgetések, nevetések, ölelések, csókok és az alacsony villanyszámla. Az „Élet” nem csinálja meg senkinek saját magát. De észre kell venni a napsütést. Tényleg minden napban ott van a lehetőség, hogy vegyél egy új kanapét kiskanalat és örülj.