Behind the blue eyes.

Érezted már úgy, hogy elszalasztottál egy visszautasíthatatlan lehetőséget? Amikor csak vártál és vártál arra, hogy egyszer meg fog történni, de amikor már készen álltál befogadni az újat és a szépet, már késő. Mint amikor már villog a zöld jelzés a lámpánál és tudod, hogy nem szabad lelépned az úttestre, különben az életedet kockáztatod vele. Késő. Késő utolsó nap tanulni a dolgozatra. Késő siránkozni ha túl rövidre vágták a hajad. Késő már visszavonni egy olyan üzenetet amit már elküldtél valakinek. Egész idő alatt ott lebegett a szemed előtt a lehetőség, meg voltál győződve arról, hogy csak még egy kis időre van szükséged és a tiéd lehet, de van az úgy, amikor már nincs több replay gomb, nincs következő helyközi járat, nincs több lehetőség. El kell fogadnod azt a tényt, hogy te már nem lehetsz azzal a személlyel, akit magad mellé képzeltél, akit meg akartál ismerni, akivel megosztottad volna az életed. El kell fogadnod azt, hogy nem minden virág várja ki, míg megöntözik, nem minden alma várja meg, hogy megérhessen és nem minden lehetőség elég türelmes ahhoz, hogy megvárja amíg felérünk a hegy csúcsára.

“Család”

Nem tudom létezhet-e még olyan, hogy “mi”, és azt sem tudom, hogy akarom-e egyáltalán hogy létezzen.

—

—

Vagy egyáltalán nem érzek semmit.