levelek

Ez a Tumblr évekkel ezelőtt lett regisztrálva, de igazi értelmét csak 2022 elején nyerte el. Ekkorra már 4 hónapja küszködtem a szakítás fájdalmával egyedül, és belecsúsztam a depresszióba is. Egy felkapott gondolat miatt tértem ide, hátha láthatom exem elnyomott gondolatait ezen a platformon. Megváltást sajnos nem kaptam a posztjaitól, csak egy kellemetlen aggódást. Végezetül elkezdtem kiírni az érzelmeim, ő pedig eleinte elolvasta azokat. Az utolsó reakciót nyáron kaptam tőle, mikor az akkori "utolsó" posztom írtam. (Mint kiderült, nem tudta hogy én írom azokat. She’s dumb.) Azóta végtére is ténylegesen leköszöntem a platformról. Elvétve megjelennek kósza posztok, pont olyan gyakorisággal, és pont azért, mert eszembe jut. Mostanra inkább üzemel ez a felhasználó egy időkapszulaként, vagy egy érzelemnaplóként, mint bármi másként.

Hosszú időbe telt, de itt a vége.

A levelek:

Búcsú - okt. vége

Egy éve - szept. 04

Hiány  - aug. 27

Remény - aug. 14

Az utolsó - júl. 30

Hit - júl. 15

Fuck the Bro-Codex! - júl. 14

Édes méreg - júl. 07

Vallomás - júl. 05

Színház 

Elmélkedés - jún. 27

Éj - jún. 10

Vers 2 - febr. 20

Reménytelenség - febr. 11

Alvás - febr. 09

Vers - jan. 31

Rövidek:

Mindekinek...

Ilyen napokon

Hiány

Heg

Most már te sem...

Körforgás

Kérdés nélkül

Rettegés

Hiányzik

Zene

Minden rendben?

Idea of love

Hamisság

Hazug

Naívság

...remélem fáj.

Szerelem

Bántottál

Mindenem

Cél

Darabkáink

Szótlanul

Konklúzió

Vágy

Tönkrettettél

Ő

Ismerlek?

You feel the pain?

Talán csak azért, mert nincs energiám már egy új barátságot felépíteni, te pedig ismersz.

Már nem emlékszem mi volt a baj kettőnkkel. Nem tudom felidézni a jót sem.

Nem emlékszem az apró mozzanatokra, a nagy pillanataink is csak épphogy derengenek.

Nem emlékszem a hangodra, a tekintetedre, se az illatodra.

Nem emlékszem milyen voltál, nem emlékszem mit láttál bennem.

Nem emlékszem mit tettem hogy elnyerjem a szíved. Se hogy te mit tettél viszonzásképp.

Nem emlékszem semmire, pusztán csak néha felsejlik a fájdalom. Ez lett a te örökséged.

Ez az ami megmaradt belőled...

És valahogy mégis... ebben a pillanatban most szívesen ülnék melletted, és egy kicsit hallgatnálak szótlanul.

Van valami nyugtató ebben a gondolatban.

Azt gondoltam mindvégig hogy menő vagy, és nem létezhet hogy egy olyan ember mint te engem válasszon. Hogy én érdekeljem őt! Minden energiámat abba fektettem, hogy megmaradj mellettem, túlkompenzáltam. Közben pedig tönkretettem saját magam.

Viszont most megkaptam a választ.

A kirakós utolsó darabját.

Te egy teljesebb ember voltál akkoriban, mint én. Egy fiatal, aki mögött tapasztalatok sokasága volt. Volt egy múltad, próbáltál élni a jelennek, és közben tervezted a jövőd.

Miközben én csak próbáltam túlélni a napokat, átesni rajtuk, addig te pontosan tudtad mit akarsz. Pontosan tudtad kinek tartod önmagad, célzottan haladtál az életedben.

Nem elvesztettem miattad önmagam, hanem radikalizáltad a bizonytalanságot bennem. Nem az oka voltál, hanem a katalizátora annak hogy így éreztem.

Egy olyan ember képét ismertem meg benned a kapcsolatunk alatt, akinek bár szüksége volt rám, de közben meg más világban járt. Egy olyan világban, ahova az én jelenlétem nem ért el.

Mindez viszont nem baj.

A baj ahogyan ezt te lezártad.

A baj, ahogyan én önmagam elveit sutba dobva próbáltam a figyelmedbe férkőzni.

Several minutes ago, I got that strange feeling, that I want to see you. I felt absolutely nothing more, just that. I searched for a picture of you in my pc, and I find... Well. Other stuffs. And that stuff somehow felt... full of life. It felt nostalgic. After I watched you for a minute or so, I still felt the same. And I still do! Somewhy I wanted more of it, and I watched more of our pictures and videos. I heard our voice, your laugh, your... and I instantly felt something warm in my chest. Something that touched my soul... in the deepest part of it. You was something extraordinary to me. You, and our time togehter will always be a part of me. We can't change that, ever! But I... I think I finally healed from the scars that you gave me. I finally managed to look at you, and not feel hatred, and anger towards you. I feel nostalgic, and a little bit sad. I feel that you seriously demaged my personality in ways, that I can't fix by myself. But I finally feel no hatred. And this is a big relief. I know that you can never forgive me, but I can. And I do. There is no more hatred in my heart. Just fear. Fear from you.

But this made me thinking. How many lives are out there, that we demaged over time, when we searched for ourselves? How many times will we do it again, when we finally learn how NOT to hurt other people with our feelings? How long it takes to find that sweet happines in our lives, that we are endlessly looking for?

I thought that I know the answers for all of theese questions... and you proved me wrong. Thanks, I guess?!

Igen, ha meglátlak a szívem még mindig szétveri a mellkasom, a stressz pedig veszélyes mértékeket ölt bennem. De ez csak amiatt van, mert a tetteidet nem tudtam megmagyarázni magamnak. Mások sem tudták. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy vége. Viszont ez édes kevés egy elmének, ami mindent meg akar érteni.

Sajnálom hogy ez lett a vége, én sosem akartalak bántani. Pont leszarom, ha te ezt nem hiszed el, és továbbra is átkozod a nevemet. Számodra csak egy szörny vagyok, és az is maradok. A franc tudja mekkora kárt okoztam neked, hogy így tekintesz rám. Nekem is lenne okom erre, mégis képes vagyok hű lenni ömmagamhoz, és azt mondani; változtathatsz ezen. Ahogyan bárki tud a múltamból.

Nem kívánok neked semmit. Éldd az életed úgy, ahogyan te jónak látod. Ha drogozni akarsz, drogozz. Ha kapcsolatból kapcsolatba menekülsz, hát tedd azt. Van egy olyan baljós érzetem amióta olvastam a tumblidat, hogy te talán sosem fogod megtalálni a békét magadban. Egy kibaszott érzelmi hullámvasúton ülsz, és képtelen van leszállni róla. Azért remélem, valamikor sikerül.

Én ezekkel a sorokkal búcsúzom a Tumbrltől és tőled @usayblablabla. A te léted egy érdekes szakasza volt az életemnek. Verítékes, véres, de néha még boldog, sőt felhőtlen is. Köszönöm(???)

És igen, tudom jól hogy egyetlen posztod sem szólt rólam. Néha abban is kételkedek, hogy egyáltalan kapcsolatunk szólt-e valaha rólam...

Tavaly ilyenkor a buszhoz sietve már-már a sírás kerülgetett hallgatva és nézve a népet, akik önfeledten szórakoznak barátokkal, szeretőkkel. Én pedig mindennél távolabb éreztelek magamtól ezen a napon. És akkor még nem is gondoltam, hogy véglek elveszítelek.

Veszekedtünk a munkába tartó úton, majd teljesen megtört valami bennem. Összeomlottam. Mint még sose azelőtt. Mégis erős maradtam utána. Nem haragudtam rád. Megvártalak, és úgy viselkedtem, ahogyan azt kellett.

De mint kiderült utólag, a városunk pár napja mindent megváltoztatott az életedben. Kibékültél azzal, aki előtte téged szapult. Kinevettél, semmibe vettél, és megaláztál az elkövetkezendő egy hónapban.

Így is teljesen darabokban voltam, de neked ez nem volt elég. Ripityára kellett törnöd a lelkem. Kivégezted azt a részem, aki hitt benned. Aki hitt az emberekben, és képes volt bízni. Saját magadban is elpusztítottad azt amit magamból neked adtam. De ezzel együtt az én részem is áldozatul esett.

...

Azóta viszont eltelt egy egész év. Hihetetlen, de rendbejöttem. A sérülések, amit okoztál, már nem véreznek, nem fájnak. De ahogyan a karomon, úgy a lelkemen is megmaradtak a hegek.

Vannak emberek, akik képesek gyógyítani. Akik szeretnek, fontosnak tartanak, és ezt be is bizonyítják. Ők azok, akik miatt képes vagyok hálás lenni neked. Ők azok, akik felnyitották a szemem veled kapcsolatban. Akik miatt már nem vagy azon a piedesztán, amire én emeltelek fel.

De mégis, van amit nem tudnak megváltoztatni, se a múltban, se a jelenben. Egykor fontos voltál, voltam. Mégis bántottál. Én pedig ennek ellenére is fájdalommal gondolok arra, hogy én is bántottalak téged. Mert bánom, hogy akit szerettem, bántottam. Akaratomon kívül. De a tetteim már semmi nem változtatja meg.

Egy hét múlva itt lesz a napja, hogy azt mondjam, nem gondolok már rád. Viszont gondolok. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem.

Az elmúlt hónapok alatt viszont a lelkem amolyan megnyugvást talált. Nem pusztán tovább léptem, hanem feltettelek egy polcra, melynek elejébe két szó van vésve;

múlt.

fájdalom.

E polcon van a régi önmagad. Legalábbis az, amit adtál magadból. Itt vannak a barátaid, és minden ami a kollégiumhoz köt. Ti vagytok mind, kik fájdalmat okoztatok. A múltam.

Bár őszintén szeretném hogy boldog legyél, és önmagad, eközben azt is szeretném, hogy fizess meg a karmáddal azért amit tettél.

Mert nem mondhatod, hogy nem bántottál. Hogy nem köszönhetsz semmit nekem. Igen, a munkahelyen talán magatól is megragadtál volna, mégis miattam nem küldtek el.

Úgy érezted, megfosztalak mindentől, hogy bezártalak. Holott én végig azt akartam, hogy boldog legyél. Annyira, hogy még önmagam is feláldoztam. Aztán már nem bírtam tovább...

És a legvégén, mégis úgy kezeltél, mintha elrontottam volna valamit. Mintha a nyitottságom, és a bizalmam egy hiba lett volna. Mintha ettől, és a kétségbeeséstől egy szörnnyé változtam volna.

Hónapokba került, de megtanultam; nem vagyok szörny. Sosem voltam az. Elkövettem, és el fogok követni hibákat. De ettől nem leszek rossz ember. Ahogyan te sem.

Még mindig furcsa érzés látni, belegondolni abba hogy milyenek voltunk ketten. Aggódni a drogos posztjaid miatt, pláne tudván a betegséged. Aggódni azért, hogy a barátaid ne bántsanak meg, mint mások tették korábban.

De már tudom, ezalatt az idő alatt egy új ember lettél. Egy olyan ember, akit én már nem ismerek, nem ismerhetek, és valószínűleg nem is akarnék ismerni.

In days like these, I could be on your side.

You would smoke a cigarette, and we would talk.

We would breath in the rain, and out the smoke.

Tavaly egy általad negatívra értékelt verset írtam, idén viszont másképp forgatom majd a szavaimat.

-

Nem tudom merre jársz,

s hogy mit csinálsz.

Nem tudom, jól vagy-e?

Szükséged van valakire?

-

A mostani posztjaidat elnézve, az ember azt gondolná, teljesen szét vagy csúszva. De minimum menekülsz valami elől. Viszont rég nem ismerjük eléggé egymást, hogy ezt megállapítsam.

-

Egyedül kémleled a csillagokat,

vagy épp kevered az italokat?

Hamis mosolytól szenvedsz,

vagy a boldogságtól nevetsz?

-

Az ember ennyi idő után már egyáltalán nem tudja a másik helyébe képzelni magát. Már én sem tudom az egy évvel ezelőtti énembe képzelni magam. Mert a világ, a tapasztalataink formálnak minket. Minden nap.

-

Hova lett a mosolytól viruló arc?

Tán a magaddal való folytonos harc,

mi lassan felemészt, átváltoztat.

S az elméd még tovább szakad.

-

"Az idő begyógyít minden sebet." Ezt hangoztatják... de mi tudjuk, ez nem igaz. Nem gyógyít be semmit, csak már kevésbé fáj. Bármikor feltéphetik, és akkor ugyanúgy fáj majd, mint mikor megszerezted.

-

Az alkohol az izmaidban szétárad,

a fű pedig az elméd stimulálja

A fülesből áradó zene elnyomja,

a hozzád szoló hangokat.

-

Néha annyira kivagyunk, hogy nem akarunk mást csak elterelni a gondolatainkat, elnyomni az érzelmeket. Túlterhelődünk, és már nem bírjuk tovább. Alkohol, fű, hangos zene, társaság. Ilyenkor minden csak egy eszköz, hogy elfedjük a viharos belsőnk. Hisz mi... jól vagyunk.

-

Az érzések mélyről marcangolnak,

a gondolatok pedig túl hangosak;

Mintha az élet egy örök körforgás lenne,

aminek a fájdalom az alappillére."

-

Egy véget nem érő spirál, egy örökös körforgás. Ugyanaz ezerszer megismétlődik, és minden egyes alkalommal valahogy kevesebbnek érzed magad. Egyetlen kiutat látsz, de valami életben tart;

A remény.

Reggelente ébredéskor,

este elalváskor,

munka közben,

és a legmélyben.

hisz a kapcsolatunk is csak rólad szólt.