Figyelj ide

Fentről nyom téged a gond, nem?

Napok múlásával leülepszik szemed alatt, hát látom!

Gyűlik, tömörödik mellkasodban (jól összehúzod magad)

 Közben meg tágul az univerzum (vagy nem)

Ez könnyen eldönthető (na, most már figyelsz, mi?)

A nemalvás nem ébrenlét

A gondok kavara nem nyomaszt

Párnába süpped a nyak, nincs erre külön érzés

Kompakt a világ, alaposan belecsomagolva én

Ilyen egyértelmű lenne hol vagyok

Elképesztő, hogy múlik!

Ez már a 2. sor. Óvatlanul

tovább olvasol, nem is

veszed észre, hogy na,

ez már az 5., és így tovább...

Elhatározod, ezúttal óvatosabb leszel,

elszámolsz az egzaktul múló másodpercekkel,

de ahogy ezt megtennéd, hopp,

Kárpótolj minket valamivel, mert a fiatalkorunkra szánt időnk nagyrészéből mértéktelenül elveszel! Adj nekünk inkább nyomasztás helyett képességeinkből kiteljesedést, ami nem csak az érettségiig, kicsit tovább, mondjuk életünk végéig elkísér!

Ha ezt nyújtod, akkor nem humán erőforrásnak állunk, inkább gondolkodunk majd és valami egészen mást kreálunk, melyben neked, mostani iskolarendszer nem lesz helyed.

Alámerülsz most a kinti forgatagban

Fülhallgatóval szeparálod el magad a lehető legtöbb mindentől 

A város hangja fölött állsz, úgy érzed, agyadban a zajjal 

Akkor is ide vagy téve a földre

Nézel ki a metró ablakán a szürke, karcosan süvítő alagút falára

nézel ki belülről, távol és közel között 

Érdektelenséged kitartó, tekintetedet megakadni nem hagyja semmin

 ott van úgyis minden belül

ahol aztán lehet elmerülni friss és régi mocskokban,

Belső ellenőrzés hiányában

a rendrakástól idegrendszered az agyat óva inti

Régóta nem próbál ottan turkálni már senki

De még csak nem is szeretne bárki bekukkantani legalább

ilyen körülmények között önkifejezésed határa

a pólód feliratáig szűkült

Szembe jössz velem a Moszkván,

elkerüllek, miről beszélnénk így spontán, 

ha emlékeid lenyelt kulcsa egy szennyvíz tisztítóban az örökbe porolva 

gyomorsavtól szétmartan átminősült 

lustán olvadsz bele a szürkés, puha betonba

mégis tovább vonszolod magad átlagosságodban,

—micsoda önvédelem az—

ne félj, nem hagy majd el,

a csiga is tud csúszni, amíg van alatta nyálka

Nyakadon a szőr az, mi békésen pilled 

magányában megnyugodva kunkorodik

az ő helyébe lennél,

miért próbálkozom itt, ha a maga korstílusában 

már mindenki megírta a lényeget és a máig hatót. 

Ha túl vagyunk már mindenen, akkor új kell, 

masszán kívüli

Ha tudnád, amikor

onnantól és akkortól és most is,

szóval azóta

Ülnék, és néznénk, figyelnél,

én meg mondanám,

utána te is, és ami közös,

meg ami nem kell, és ami majdnem,

aztán hogy ez mint és hogy volt,

ezután csak az azóta nyúlna egyre hosszabbra,

de az amúgy is, 

Elcsúsztatott pillanatok

Szavak mögötti gondolatok

Gondolatok fölött a szavak

Nekem az igék

Az időben való megjelenés

Közös gondolat síkján a beszélgetés

Minden ponton végigmenő egyenes

A legfőbb pontokon összeér

Elkerült lényeg,

—most a mellékes is sokat ér—

Ami a szavak alatt van

Ha tudnám, létezik!

Elárulom, ez motivál

Van-e és ha igen, miként

Ha nincs, akkor is van,

és akkor miként

Mi a lényeg, ha elég a gondolatok fölött

elkallódni, azokon gyönyörködni

Itt vagyok a szavakban elveszve

e világban rendszertelenül keveredve

most már homályosan

Érzékeny, elmúlt, erős és puha

odavág, majd eldől 

megy, senki sem tudja, hogy hova

megáll, de mindig csak mikor késő

visszanéz majd, látja, fiatal is volt 

persze csak akkor, mikor már minden elmúlt

most fiatal, de belül rohad

előre bántja jövője, ami mögötte,