Fekete István Online Füveskönyve

Felnyitotta a doboz tetejét, csavargatott egy kicsit… kattogott egy kicsit, aztán megzendült valami, először csak mint a mély sóhajtás, aztán tisztán, puhán, telten meglódult a kis szobában a távoli harangszó. A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón… de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan, leírhatatlan békesség szállt a szívére. És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt – talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett… ne szálljon sehol a világon. És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak, és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet… Állt a három ember, és elnéztek valahova messze, mert halkult a harang, távolodott, aztán elhallgatott, és ott maradt a levegőben.

Úgy látszott, csak a kémény él a berekben, mert felette magasabbra szálltak a ködfelhők, és csak az érkező alkony osont az ablak alatt, beleskelve a kis szobába, ahol már nem lehetett látni semmit. Az alkony megszokta már a kis házat, akár a régi kunyhót vagy a vén égerfát, amely egy-két ágát védőén tartotta az épület felett, mintha Matula ezzel megbízta volna. Árnyék most nem volt, mert árnyék lett minden egyszerre, s ez az a pillanat, amikor a homályban élők megmozdulnak vackukban, és kinyitják szemüket. Még nincs egyetlen mozdulat, egyetlen hang, de az árnyékok már árnyékokra várnak, amelyeket el kell rejteni, a bokrok összehúzódnak és figyelni kezdenek, a fák gyökere a földet tapogatja, és ágaik a magasságot, ahol mégis mozog a levegő, s ez az észrevétlen mozgás is mindig mond valamit. Ez az az óra, amikor a berek beburkolja magát a köd ismeretlenségébe, és kizárja magából a nappali valóságot. Tüskevár vén fái külön felleghajtót húztak magukra, nem mintha a hidegtől félnének, de már olyan öregek, hogy csak maguk közt szeretnek lenni és emlékekre emlékezni, amelyek majdnem olyan öregek, mint a kő emlékei. S a végtelen öreg fák ilyenkor talán téli álmokról álmodnak emlékálmokat amikor dermedt vitézek lesték az éjszakát, mert a jég hidat rakott az ellenségnek és a farkasoknak is, akik vonítva panaszkodtak a holdnak a hidegre, az éhségre s az egész keserves életre. Ez az az idő, amikor az ég és a föld összeér a sötétségben, a valóság az álmokkal, a múlt a jelennel s az élet a halállal, amelyeknek nem tudni, hol vannak a határai. Ez az az idő, amikor összefolyik a mozgás a mozdulatlansággal, a szín a színtelenséggel, a van a ninccsel, a ma a holnappal, a lehető a lehetetlenséggel, és a gondolatok is úgy mozognak, mintha semminek nem lenne sem neve, sem értelme; amikor a magányos ember rádöbben önmagára, csodálatos emberi valóságára, s ugyanakkor arra is, hogy ez a valóság alig valamivel kevesebb vagy valamivel több a semminél. És ekkor egy öreg ág korhadt könyöke megroppan, lezuhan a földre, az idő elindul újra, a fülek fülelnek, formát és eseményt adnak az időnek, a szívek hangosabban dobbannak, és azt mondják: – Este van!

A nap már lement, a köd elszállt valahová, az égen egyre fényesebb lett a hold, s a csillagok villanása hideg lett, mint a frissen köszörült késpenge. A szél elállt vagy megfagyott, de mégsem volt teljes a csend, mert mintha lágy selymek úsztak volna a havon; halk suhogást érzett inkább az ember, mint hallott, amint a hideg húzta össze a világot. Ezt a dermedt suhogást egy-egy puha surranás törte meg, ha valamelyik ágról vagy nádbugáról leesett egy-egy darab hó; egy-egy pattanás a Zala jegén, ha a vastagodó jég elszakadt a parttól, mert a víz felé húzódott, amiből élni lehetett. A folyó – ahol látni lehetett – messziről olyan volt, mint a dermedt ezüst, de közelről fekete, mint a fáradt olaj, melynek mélységében, hideg feneketlenségében úszott a hold, ugyanolyan mélyen, mint amilyen magasan szállt a víz felett. Mozdulatlannak látszott minden, és szinte hihetetlen volt, hogy azon a távoli vonaton emberek vannak, amelynek zakatolása úgy hallatszott ide, mintha zúzmarát szitáit volna valaki az éjszaka dermedt pitvarában. A szita aztán elhallgatott, és maradt a táj, amelynek peremén újra felálltak a somogyi dombok, és előfeketedett a tüskevári erdő, amelynek öreg fái önmagukba zárták a nyarat, és állják az időt, nem számolva már az éveket, mint az emberek, akiknek kevés van belőle.

A bokrok hószoknyát eresztettek, a fák hajlásaiban megült a hó, és néhol peregni kezdett, mintha a napsugarak fényes kis vonalzói érintették volna meg az ágakat. A somogyi dombok kékes láncán közel jöttek a távoli erdők, a berekben, távol, barnult meg a nád, mint egy végtelen szérű, a Balaton jege úgy csillogott, nem lehetett ránézni, és a Badacsony fehér teteje elveszett a magas ég fehérségében. Csak a csengők beszélgettek, az emberek nem. Az emberek ültek a szánon, ültek a tájban, ültek lassú gondolataik meleg ringásában. ők nem mozogtak, csak a szánkó; a gondolatok nem mozogtak, mert az utasok mellé ültek, csak néha elmaradtak, és más gondolatok szálltak a szánra, aztán ezek is elmaradtak, mint az álom.

Esik a hó, és hordja a szél. Néhol lerakja, néhol felsepri, és másutt újra lerakja. Játszik talán? Dehogy! De a szél sem korlátlan úr. Egy-egy öreg fa megtépi a láthatatlan vitorlát, egy-egy dombnál fel kell emelkednie, az erdővel meg éppen nem lehet mit kezdeni. Ilyenkor mérges a szél. Hisztériásán sikolt vagy harsog, mint a hullámverés, de elejti a havat, és üvöltve továbbrohan, mert hátulról nagy a nyomás. Ilyenkor keletkeznek a kis hóbuckák, hódombok, melyeket kisebb-nagyobb bokrok tartanak. Ezek belül üresek, mint a behavazott eszkimókunyhó, nagy örömére a búvó vadaknak; de ilyenkor születnek a hófúvások is, amelyeket keményre tapos a szél, és amelyek megállítják a vonatokat. Ilyenkor ítélkezik a tél, aránylag egyszerűen, ámbár kegyetlenül. Élet vagy halál. Más paragrafus nincs a törvénykönyvében. Aki bírja a hideget és koplalást, az marad, aki nem, az elmúlik. Aki megőrzi az inak rugalmasságát, a szárnyak gyorsaságát, a szemek élességét, a rebbenés, menekülés, kitérés ösztönös reakcióit, az eléri a tavaszt, és megszerzi az időt, hogy szeressen, fészket rakjon, barlangot kaparjon, és szaporodjék; aki nem, az elpusztul, mert nem érdemli meg, hogy fiaiban a puhaságot, gyengeséget, tehetetlenséget tovább szaporítsa. “ A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet teljes bukását jelenti. Ilyen napokon, mint a mai, az éhség vizsgáját kell letenni, mert mozogni nem lehet. Ilyen napokon a hideg vizsgáját kell kiállni, ami ellen készülni ott volt az egész nyár, és ott volt a tele markú, szelíd ősz. Aki elég zsírt rakott magára, az fűtheti testét, aki ezt elmulasztotta, az megfagy vagy legyengül, és így jut a ragadozók konyhájára. Itt nincs jótékonysági intézmény, nincs részvét, nincs szérum, nincs semmi. Nincs öregségi biztosítás, mert nincs öregség. Nincs menhely, nincs árvák otthona és csecsemővédelem, itt a Természet védi az elkorcsosulástól a Természetet, egész bőkezűségével és maradéktalan szigorúságával. Aki fázik: menjen délre, akinek melege van: menjen északra. Aki éhezik, keressen, harcoljon, vándoroljon oda, ahol van élelem. Alkalmazkodjék ahhoz, ami van, vagy – pusztuljon. Ha azután mégis átcsúszik a tél kemény rostáján valaki, aki nem érdemelte meg, akit a vakszerencse vitt át a tavaszba, kopottan és erőtlenül, az alulmarad a párválasztás csatájában, a párosodás emésztő tüzében az utódok felnevelésének hallatlan nehézségeiben, és elsepri a tavasz, mert ez a ragyogó évszak is csak az életrevalók bölcsőjét akarja ringatni. Ez a csodálatos évszak azonban ebben a pillanatban olyan messze van, hogy azt lehetne hinni: nem is lesz többé a világon. A sűrű hótól nem lehet látni, a szélzúgástól nem lehet hallani, nem lehet tenni semmit, csak feküdni, összehúzni a szőrt, gubbasztani a tollpárna alatt, és nem mozdulni, nem mozdulni, mert minden mozgás húst és erőt eszik, és utánpótlás – egyelőre – nincs.

És ezen a napon megfordult végre a szél. A kémények füstje elnyúlt dél felé, az utcák síkosak lettek, az emberek fürgébbek, a kiáltások élesebbek, s a köd kilódult a mezőkre, ahol több helye is volt. Az északi szél azonban itt sem hagyott békét neki. Felhajszolta a magas szürkeségbe, lecsapta az erdők sűrűjébe, széttépte, aztán felgöngyölítette, megszitálta, és földhöz verte, ahol aztán dér lett belőle. A látóhatár feltisztult és szétnyúlt, mint a rétestészta, és csak most látszott meg, hogy a köd süket lepedője alatt emberek voltak és fák, utak, szekerek, autók és madarak, de a mozgás egyszerre meggyorsult, mert eddig úgy tapogatta mindenki a köd homályos falát, mint a vak a hajnalt. Az autók vidáman ugrottak neki a messzeségnek, a szekerek zörgésének formája lett, a gyalogosok begombolták a kabátot, a fák sziszegve fésülték a szelet, s a madarak is szárnyra kaptak, mert a köd titokzatosságában mindig ott lapult a félelem. Hogy aztán a szelet mi hajtotta, azt nem lehetett pontosan tudni. Lehet, hogy önmagát kergette, lehet, hogy az észak lehelete volt, ami éppen most cserélődött a délivel, mindenesetre jött, jött, végtelenül, s mintha belelovalta volna magát valami őrjöngő hajszával, ami egyúttal a hideget is jelentette.

Nehezen indult el ez a reggel és benne minden, aminek el kellett indulnia. Nehezen virradt, mintha a világosságot a város végén feltartóztatta volna valaki, mert úgysincs semmi megvilágításra érdemes dolog ebben a városban, és különösen nincs ma, hiszen a felhők is csak jönnek-mennek tanácstalan gomolygásban, mint a reménytelen nyáj, amelynek ködből van a gyapja, és se pásztora, se gazdája. Nem volt csattanó kiáltás ezen a reggelen, nem volt árny, és nem volt fény; nem lehetett észrevenni, hogy a villanylámpák mikor aludtak el, vagy égtek-e egyáltalán. Nem csillantak az ablaküvegek, amelyek nyirkosak voltak, mint a hüllők háta, és a város ébredésének zaja olyan tétovázó tápászkodás volt, mint a betegé, aki csak azért kel fel, hogy a doktorhoz menjen, de még ezen is gondolkozik. Az éjjel valami kis hó esett, ami még szállingózik most is, de nem látni, csak érezni a pelyheket, amelyek eltűnnek az utcák mocskos vályújában, ahol tompa zörgéssel vánszorognak a villamosok, és feltűrt gallérral az emberek, akik úgy mennek valahova, mintha ellenkező irányba is éppen úgy mehetnének. Nincs átmenet a sötétségből a világosságba, nincs ellentét, nincs elhatározás; minden csak van, mint valami lomha hegy, amit úgysem lehet megmászni, de nem is érdemes.

A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember.

Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga, mint színe. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól, mintha szégyellné a maga szárnytalanságát, és csak akkor kezdett emelkedni, amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. A lángok a ködöt is megzavarták, és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. A nedves fa sistergett, néha siránkozott, mint a légy a pók hálójában, s amíg a tűzrakás összeomlott, a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár.

Ezen a napon korán alkonyodott. A berek szokatlanul figyelő lett, a madarak lármája csendes, távoli zúgássá enyhült, s amikor besötétedett, valahol elmaradtak a csillagok. A felhők nem úgy jöttek, hanem lettek, mintha a berek fölött születtek volna. A füst tétován keringett a tűz felett, aztán ellapult, s átszőtte a rekettyés csalitokat. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe, csak puhán szárnyaltak, vörös derengést küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is, ahol nem beszélt már senki arról, ami volt, hanem arról, ami lesz.

Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. A hajnalok tűnődő ködöt szültek, ami nem oszlott szét a nap első érintésétől; a folyó olyan lassan mozgott, hogy folyását látni sem lehetett, a szél csak ritkán lendült munkára, akkor is röviden végzett, és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén, ahol üres volt már minden fészek, és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében.

Ült a két gyerek a lámpavilágos estében, és nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg, pedig késő este lett közben. Késő nyári, csendes, tündöklő este, amikor a tejút már az ősz felé hajolt, a csillagok magányosak lettek, mint a szétszórt pásztortüzek, és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először, bujdosva a letarolt mezőkön, a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között.

Szótlanul ettek. Előttük a nádas, mögöttük az erdő. A nádas felett messze lehetett látni, de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. Hátrahallgatózott az erdőbe, orra tele volt az avar, a kakukkfű, a tölgyek összekeveredett illatával, és az erdőt hallgatta. Szél alig mozdult, de a vén fák mégis suttogtak, aztán egy odúgalamb kezdett búgni, csodálatosan lágyan, de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. Gyula nem is nézte, mit eszik. A kés magától járt a kezében, és a falatot öntudatlanul emelte szájához. Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. “Itt volt a fal” – mondta Matula, de hol vannak a kőművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik. Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng, és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket, és magukkal vitték? Az öreg fák csak suttogtak, a kakukkfű illata lengett, de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos, nem értette meg Matula Gergely, és nem értette meg senki. Az élő enyészet puha érintése volt ez, az idő kerekének súlytalan fordulása, amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából, mint a kocsikerék a homokot. Nem lehetett tudni semmit; a fák suttogtak, a galamb búgott, a nap szállt már lefelé, és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság.

A nap ekkor már az ég tetején lángolt, s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni, hogy tegnap ilyenkor fullasztó, vihar előtti csend feküdt a tájon, és később hideg eső seperte végig a berket. Most is meleg volt, de ez a meleg könnyű volt, és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen, a nád közt és a levegőben is, de ma talán csak a szúnyogok aludtak, mert a madárvilág állandóan mozgott, és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttek-mentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. A fészkek egy része már üres, más fészkekben másodszor vannak tojások, de a sarlós fecskék útra készülődnek. Későn jönnek – néha csak májusban –, s ilyenkor már fiaikkal végeztetik az előírt gyakorlatokat, mert az ő naptárukban lejárt a nyár. Itt a nádasban nem fészkelnek, és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz, Matula kinyitja a szemét. Ezek már mennek – gondolja, de eszébe jut, hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék, nem tartoznak a fecskékhez, mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le, és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni, ha boldogulni akar velük. Sokkal jobban repülnek, mint az igazi fecskék, és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben, toronypárkányban, de nappal le nem ülnek soha. Igen – gondolja az öreg –, itt mindig aratás után jelennek meg, s ez egyet jelent az év fordulásával. Amikor búgni kezdenek a cséplők, már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben, s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet, ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem.

A szél elállt. Lerázta már füvekről, fákról az esőcseppeket, a ködöt hengergetni talán megunta – se színe, se hangja, hát mit kezdjen vele? –, és elfeküdt valahol a berek mélyén, ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak, mint az ázott csirketoll. Csak a tűz kezdett magára találni. A parázs belemart a fába, s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett, mint a légy a pók hálójában, aztán elhallgatott, mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas, de megnyugtató valóságába. A tűz aztán kinyitotta szemét, mintha azt mondta volna: lássuk, mivé leszünk – és lángra lobbant. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk; csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki, mert nem volt senki, aki válaszolhatott volna, de talán nem is tudott volna válaszolni senki. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat, és megerősödve úgy érezte, hogy ő mégiscsak tűz, mert ő az erősebb. Felcsapott tehát diadalmasan, s a fában ette önmagát. A köd ijedten kavargóit körülötte, a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara, aki sohasem tudja eldönteni, hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét, de ez olyan mélyen volt, hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. Nyújtózkodott egyet, és másik oldalára fordult. Ennyi volt az egész. Odakünt azonban világosodott, s a köd emelkedni kezdett, aztán újra leszállt, mintha el akart volna bújni. A bokrok közé, a földbe, akárhova. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. Megállt egy kicsit, mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna, és ellapult egy kicsit, szinte ugrásra készen. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz, arra mérget lehet venni. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba, és kinyitotta szemét, a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. A tűz pattogva égett, és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. Matula ágya üres, és Csikasz a farkát csóválja. Gyula nézi a kutyát. – Szervusz, Csikasz, hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé, aztán megrázza magát. Gyula erre végleg felébredt, mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben, és szőre csupa víz – volt, mert immáron szétszórta a levegőben. Tutajosunk dühösen felült, és törülgette arcát és kezét. – Takarodj! – kiáltotta, mire Csikasz kikullogott a kunyhóból, és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? – Majd ha megszáradtál, visszajöhetsz – enyhült meg Gyula, mert ez a reggel olyan volt, amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott, mint a köd. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez; tisztára mosott és messzelátó. A párák elégtek, amint kibújtak a földből, szólt a málinkó, egy kakukk úgy kiabált, hogy ez már nevetésnek is beillett, időnként megszólalt egy fácánkakas, jelezve, hogy az éjszaka nem történt semmi baja, s a levegőben olyan forgalom volt, hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. Gémek jöttek-mentek, héják és kányák imbolyogtak a nádas felett, egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással, és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. Gyula csak feküdt a széna- és nádszagú magányban, és a derűs, telt, holnaptalan nyár szétáradt szívében. Úgy érezte, hogy ami kívül van, az belül is szól, repül, él, holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége nincs. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta, s ez olyan szép gondolat volt, hogy beszólította Csikaszt, és megsimogatta.

– Nagy idő készül – mondta Matula –, de nem lesz hosszú. Ami ilyen hirtelen jön, nem tud megállni. Az égerfák is susogni kezdtek, s az ég úgy elszürkült, mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. A nádas legmélyebb hangján zúgott már, és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. – Kinézek – mondta Gyula. – Hát nézzen. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából, a szél majdnem fellökte. És ez a szél nem hullámzott, és nem vett lélegzetet. Egyenletesen rohant, mint a zuhatag vize, amely előtt nincs akadály. A nádas egészen lefeküdt, a fák keservesen sóhajtottak, s egy nagy reccsenés azt mondta, hogy valahol egy vastag ág törött le. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét, mert mindenféle törmelék repült a levegőben, de amit látott, ijesztően szép volt. A délnyugati ég már fekete volt, mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből, és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok, mint a takács vetélője. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt, mint az ázott szalma vastag füstje, amely mögött eltűnt a táj és az ég. A szél most már ordított. Egész ágak, nádszálak, levelek utaztak vad száguldással a levegőben, s úgy lehetett érezni, hogy az a rémséges, mozgó fal a következő percben rádől a világra. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene, az a szívszorongató, gurgulázó hörgés, az az állandó morajlás, a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése, hogy még egy pillanat, és szétrobban az egész világ. A fiú megbűvölve, reszketve állt ebben az ítéletidőben. Borzongott, de nem félt, reszketett, de nem fázott, és észre sem vette, hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte; eltűnt már a nap, a felhőhegyek már elrohantak felette, s amikor már úgy érezte, hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti, egy rettenetes, recsegő, az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. Tutajosunk félig vakon, de erősen igyekezett a kunyhóba, mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. Matula megtömte pipáját, Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. A fiú is eldőlt a szénán, és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. Néztek, és nem szóltak, de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés, a felszabadult lélegzés volt érezhető. Messze látni most nem lehetett, de nem is akartak messze látni, mert idegeikben a látóhatár már szélesedett, és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. Gyula azt még látta, hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját, aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész, nagy rétségen. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon, és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit, a táguló ürességet álmodta, ami csak érzés, de nem gondolat. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt), csak azt látta volna, hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb, s az arcok egyre kisimultabbak. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra, akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette, de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot, s azt mély szusszanásokkal helyeselte. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz, aztán visszament a helyére, s abban a pillanatban lehunyta a szemét. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást, és megfordult, most már Matulához ment, mert megérezte, hogy az öreg parancsnok nézi. Csikasz odabújt Matula keze mellé. – Esik még – szuszogott Matula markába –, de nem sokáig. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya.

Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára, ott dalolgatott, csak úgy magának, a kertnek, talán a fiókáknak is, de azokat nem lehetett látni, bár ilyenkor már elhagyták a fészket. A méhek járása megritkult, de a zsongás nem hallgatott el, mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka, és édes. viaszos lépszag lengett a méhes körül. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában, de a derekuk már szürke volt. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. Meleg, volt még, de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe, és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok, és még erősebben illatoztak. Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtán gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.