Amikor 14 évesen úgy ittam a vodkát mintha víz lenne,és mindennap egy doboz cigit elszívtam,mert nem féltem a haláltól,nem is gondoltam hogy lehetséges. Hangosan üvöltettem a zenét,nem törődtem azzal ha fájt valamim,és folyamatosan pörögtem. Szombaton buliztam,vasárnap pedig edzőteremben kezdtem a napot. Semmire nem mondtam nemet,és minden alkalommal én voltam az aki az asztalon táncol. Nem a tiktokot pörgettem hanem a tumblr-t,és mindenkinek adtam egy esélyt,mert túlromantizáltam az életet. De legalább nem aggódtam,nem voltam gátlásos,és nem éreztem bűntudatot semmi miatt.

Rászánni az időt..

Elszórakozni..

Ismerni őt..

Vele lenni..

Átlátni rajta..

Érteni mit mond..

Várni hogy lásson..

Kérni hogy ne fusson..

Gyámoltalankodni..

Megcsalni..

Gyászolni..

Érezni..

Kételkedni benne..

Látni sok sok évvel később..

Vigaszért könyörögni..

Beengedni a házba..

Lefeküdni vele..

Mind jöttek,és mentek.

Annyian voltak,

és azt hitték ismernek.

És hiába látom arcukat szépnek,

ha a fojtogató valóságban élek.

Borzongás fut végig a testemen,

és egy érdes illat csapja meg az orrom.

A valóság hamísítatlan bűze ez.

Mit már jól ismerek.

Egyik másik megragadta a kezem,

és tudtam érintésüktől mit sem érzek.

De mintha kiszállt volna belőlem a lélek,

megmondani úgyis félek.

Megmondani,de mégis mit?

Hogy lágyan elhalványult belőlem az élet?

Minden pillanattal egyre kevesebbre vagyok képes.

Karácsony este van. Én nem látok csak nézek,de azt mondják szépek a fények. Azt mondják mindent hó borít. Azt mondják mindenki boldog.

Én azt mondom,nem hiszem.

Azt mondják élvezzem ki a havat,menjek szánkózni. Én azt mondom nem. Nem lépek utcára,ha kell, inkább egész életemben.

Ők azt mondják ez szorongás,én azt mondom lehet.

Félek,hogy azt mondják nem kellek ide.

Igazuk lenne,mert semmi értelme.

De félek attól is,hogy számítanak rám,és mindenem amim van,csak túlzott elvárás.

Azt mondják éreznem kéne,és ez megijeszt.

Mert én azt mondom “szeretlek”,és ez minden embert elijeszt.

De azt mondják bízzak,ezért megteszem.

De aztán nem mondanak semmit,ezért elveszem.

Azt mondják “örökké”,de ezt többé nem hiszem. Mert annyi mindent hittem már,és volt hogy tévedtem.

Azt mondják “szeretlek” és most én futok,mert soha ilyet érezni nem fogok.

Még utoljára szólnak hozzám,és most mi lesz?

Mert amit mondanak az számomra mindent jelent.

Ignorálom

Ez válik be legjobban!

Nem beszélni róla

Hallgatni,mint a sír!

Néha megdöbbent mit produkálok

Csak hallom magam beszélni,de nem tudom hogy én vagyok

A hangom akár a vajazókés

Lágy,selymes

De sebet okoz!

Mind szenvednek miattam (is)!?

A borban áztatott családi ebéd

Csak ne bámult volna az a fasz

A koszos képkeretből,az asztal mellől

Mert nem néztem a szemébe,és elvitte a rák

Mert halhatatlannak hitte magát

Spicces este

Süti zabálás

Napi 2x pornó

Vágy

Vágyálom

Marcit hiába ignorálom!

Mogyorókrém az éjjeliszekrényen

Esti zabálások

Lekvár kell!

Elmaradt napló részletek

Szégyenletes visszaemlékezések

Egy másik korra

Mikor Könyves Kálmán megvakíttatta Álmost és annak 8 fiát

Nem voltunk mi sosem magyarok

Sosem ateisták

Sosem keresztények

Sosem egyediek

Sosem hitelesek

Sosem Árpádok

Vazul jött,lassan ment

Hányavetett sorsán át a magyar nemzet

Magyarország?!

Az mi? Egy falu Romániában?

Ki vagy te rajtam,ki vagy?

Kinek bőre rámtapad

Ez nem az én testem

Azt elhagytam útban az ítélete nap felé

E külalak taszító

Ugye csak ideiglenes ?

Forrasztó

Borzasztó

Olvasztó

Magyar

Test és lélek

Csak szemlélem a történelmet

Mintha számítana bármit,ha már egyszer itt vagyunk

Itt! Hol itt?!

Nedvesedek az ítélet napra

Hevesen izzok,várom

De lassan letelik az élet,és én vergődöm

Hatalma van a múltnak

Hatalmas közös jövő!

Rákosi diktatúra

Lennék a szeretőd,a gyermeked,a legjobb barátod,

az Istened

Nyakamba venném a világod,és hallgatnám sóhajtásod

Lennék az akit gyűlölsz,lennék ellenséged,lennék az aki gúnyt űz belőled

Hogy hasonlón merengve én jussak eszedbe,hogy a gyűlölet szó hallatán az én nevem vésődjön fejedbe

Lennék a háziállatod,a takaród/a paplanod,lennék az édes parfümöd

Mindazon tárgyak amelyek láthatnak minden nap,érezhetik érintésed,és a kutyád,akinek majd elmeséled,hogy találkoztunk,és ki voltam akkor én neked..

Lennék mellékszereplő,életed futó része,egy néni a boltban,akarom,hogy az utcán nekem gyere,látni akarlak a buszon,hogy az arcod még idegen,és én nem ismerem

Mert szívesen lennék fontos neked,de azt is elfogadom ha semmit nem jelentek,és ha életedből 1 percet megosztasz velem,arról már csak a szerencse tehet

Legjobban a lány akarok lenni akivel lefekszel hetente,és akinek albérletet fizetsz,és az újságos barátod, akinél mindennap az újságot veszed

Hirtelen és váratlanul hasított belém,hogy elvesztettem a határt a hazugságaim,az álmaim, és a valóban megtörtént események között. Biztosan így van,különben nem ülnék itt mint egy felhúzós játék,várva,hogy jöjjön valaki aki az igazat mondja rólam. Egyre csak azok a szavak járnak a fejemben: “Amíg emberek között élünk azok vagyunk aminek az emberek látnak minket.”Nem vagyunk többek. Ahogy mások szemlélnek,akár rosszul is,de akkor is azok vagyunk mi. Ez már Kundera átirata,de a lényeg,semmit nem érünk azzal ha magunkba tartjuk az igazat,mert ha mi tudjuk,az semmit nem ér, mert a külvilág megítélésévé válunk,és nem lehetünk többek. Önmagamat keresem,ahogy mindenki,és talán mások jobban ismernek mint én magamat,rájuk kellene hagyatkoznom,de közben alig mondok el bárkinek bármilyen részletet,és egészében csak én látom az életem.

Az a sok szempár. Megszámlálhatatlan szempár szegeződött már rám életem soràn. Úgy 11 éves koromig tudtam kiváncsi gyerekként nézni a világot,legalábbis az emberek ezt látták belőlem. De tisztán emlékszem az első randimra (a randi nem volt túl emlékezetes),de az oda felé vezető utam igen. A munkások. Nem tudom ezeknek milyen defektek alakulnak ki két tégla egymásra rakása között,de előttük nem lehet csak úgy elsétálni, akkor is utánam fütyültek,és beszóltak valamit,de a randi előtti izgalomba el is felejtettem,hogy pontosan mi volt. Meg se érintett túlzottan az eset,de mintha akkor kezdődött volna meg az ár,ami azóta rám ömlik,és lassan kezd maga alá gyűrni. Azóta a pasik a testemet bámulják,szexuális töltettel néznek,már nem gyereknek látnak. Nem csak a pasikról van itt szó,hanem az emberek összességéről. A nap végére beleszédülök a szemezésbe,a tekintetek viszonzásába. Nem tragédia,sőt boldoggá tett egy időben,feldobta a levegőbe az önbizalmam,de onnan még nagyobbat zuhant. És most nem a boldogsághoz hasonlítanám. Erre gondolok amikor embergyűlöletről beszélek,amikor utcára lépni is félek,a sok tekintetre és szempárra.

Rámtaláltál reszketeg,

Vénülő kék kezed az enyémre teszed.

Gondtalan bú,semmi,verejtékes percek.

Aztán véget ér!

Elmúlik a szó,meghiúsul a vágy,

kóborlón hevernek a percek.

Beetted magad tudatomba,akár a vad ártalom.

Sejtelmes ,s csak hajnalban láthatom.

Vérfagyasztó sírás a távolból!

Elvitt még egyet közülük!

Rokon vagy barát volt?

Ki fél,nem menekül!

Ébrenlétről álomba dől,kinek sorsa úgy hozott,

hogy egy percet még kapott.

De hangjának egy foszlánya is felér ezernyi szóval,

mivel ő néma,nem beszél!

Nem láthatod,csak ő lát téged,vérbefagya, kihűlt testtel,megsárgulva!

Altatódalt énekel,amely virágokról szól,rétekről,melyek télen virulnak ki.

Közben cipel,húz maga után,

és barátságos mosolyom fogadja rögvest!

Szerelmem lesz,szeretőm,hevesen keresett páncélom!

Kinyitva a szemem őt látom!

Az ábrándom!

“-Megérkeztünk!”-suttogja zajtalan.

Akkor látom csak ráncos,megsárgult kezem. Hogy hajam őszbe szált,és testem fonnyadt lett.

Ki volt ő?-kérdezem magamtól.

S akkor látom csak a halált.

Viszolyogva nézlek ahogy hosszú fekete hajad fésülöd. De akaratlanul is belepirulok bordád édes ívébe. És a melleden ékeskedő vastag rózsaszín foltba. Meztelen testedet nézed a tükörben, mintha nem is a tiéd hanem egy idegené lenne. Mintha egy idegen fésülné a hajad, egy idegen simogatná csípőd vonalát. Egy idegen rakná rá fejedre nagyapád markáns kalapját. Mely nem hogy elvenné nőiességed, még vonzóbbá tesz. Keretezi kis sápadt arcod, és dialmasan helyet foglal fejeden.

Ez a burok ami elválaszt a többi embertől. Előttük hazugságban érzem magam. És nincs olyan közeli személy, akit beengedtem volna ebbe a burokba.

Gyűlölöm a hazugságot! Amivel feleség füllent a férjének, vagy amiről gyilkos hazudik áldozatának, épp oly undorító.

Fontosnak tartom, hogy erről valakik beszéljenek, mert ez megváltoztatja a jövőt.

Már vannak más filmek is tiltólistán, és ez nem a filmekről szól. Lesznek könyvek, újságok, festmények.. És minden.

Az emberek agyát próbálják beskatulyázni. Csak azt láthatjuk, amit látni engednek. A tv a rádió, a napilapok.

A multi kulti így is kinyírta a személyiséget, de még voltak túlélők. De már nem engednek másik utat. Ha lennének gyerekeim már nem láthatnák az Elfiújta a szelet, és ez csak egy folyamat eleje..

Persze nem most kezdődött, de nemsokára befejeződik. A társadalom bamba tömeggé válik. Az emberek elbutulnak. Nem szólalnak fel, mert nem tudják mi történik. Irányítják az agyukat. Az enyémet, mindenkijét! A helyzet csak rosszabb lesz.