Sosem voltunk senkik

Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az évek, mik sorsom összetörték,  reám zúdítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok - foglalkozz velem.  Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél és én mindent felejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetelen; hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - küszöbön feküdtem - magamba bujtam volna, nem lehet - alattam kő és üresség fölöttem.  Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrű panaszommal jobb ha hallgatok. Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserűségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden, fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, karjaid közt végre kisírom magam, csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat, ennem is ha adtál, soha magadat, örökkön-örökké sírok amiért annyit dideregtem érted, magamért!

elaludt hajjal indulsz el egy alkalmi otthonról, délebben van, de a szél miatt kurva hideg, szádon hirtelen kibújt minden benned lappangó szörny, leginkább valaki más ujjaival nyomnád vissza.

este csak fekszel gyűrött lepedős ágyadban, visszautasítottad a kocsmában a franciát, délebbi kocsma, de lehet cigizni bent, tetszettél neki elaludt hajjal is, ritkaság, fehér holló, holnap majd turbánt kötsz.

naponta kapsz kifogást magadnak, miért nem szabad újjászületni ma sem, beérni a helyváltoztatással, otthonról délre, olcsó, meleg borok ízével szádban, drága melltartókat nézegetve, arra vársz, hogy változzon a semmi. percenként vált bizalmatlanságod tárgya, szíved pávatoll, repülésre alkalmatlan.

így verdesel nyugodtan, délen, útszéli kocsmák első és utolsó rendeléseként, purdék lábnyomában égve. mintha csak időt kérnél valami felsőbb szentségtelenségtől, mintha csak megállna benned a vér, mintha mindez nem is lenne megbocsáthatatlan.