percenként kétszer eszembe jutsz, és pasztellszínű magaspart is, ahonnan a ködös hajnali órákban is elláttunk a bolygó pereméig.  olyan, mintha a mellkasomban lévő űrben lennék, hangtalan lebegek a súlytalanságban, az a hullócsillag vagyok, ami nem teljesítette a kívánságaid. azok a hosszú monoton autóutak mikor némán ültünk egymás mellett, hallgattuk a sercegő rádiót és néztük, ahogy a fák lombja összeér a fejünk felett, na akkor a szívünk is összeért. a vonaton mindenki túl közel van, akarva akaratlan téged kereslek a tömegben, minden kapaszkodót megfogok, hátha megérzem az ujjlenyomatod.  itt bujkál az orromban az illatod, mindenhol érzem, kicsit olyan, mintha te is itt lennél, kinyitom a szemem, olyan jól elrejted magad, mint az érzéseidet.  a pigmenthiányos szemöldököd alatt az óceánkék szemedben elmerülve búvárkodtam, most mintha kagylóból hallanám a hullámaid morajlását. 

a tükörképem visszanéz rám, próbálok elbújni a szemem alatti karikák sötét árnyékába, mondhatnám, hogy a mindennapi megerőltetés festette őket oda, de valójában a miattad álmatlanul töltött éjszakákat okolom. a kávéfőzőm már magától bekapcsol minden reggel, a letört fülű csészébe csöpög belőle a rövid fekete, a huszonkettedik csepp után már nem is nézem tovább, úgyis túl kevés lesz, mindig túl kevés. majd hozzászoksz ahhoz, hogy csak magadra számíthatsz, így visszhangzik a fejemben a majdnem elfelejtett gondolat, egyedül vagy ezen a hatalmas bolygón, vagy csak még nem találtad meg a lelkitársad, biztos nagyon elbújt valahol, de te már kétszer elszámoltál a végtelenig.

az idős úr majdnem velem szemben ült a vonaton, halvány lámpa alatt, az ablak mellett. gyakran hosszasan köhögött, bordái minden egyes erőltetett kilégzésnél fájdalmasan ropogtak. foltozott batyujából komótos, megfontolt mozdulatokkal húzta elő ütött-kopott kulacsát, két nagyot kortyolt, ősz szakállán csorgott le az áttetsző folyadék. utána egy kiflit húzott elő táskája belső zsebéből, fogatlan szájához emelte, majd meglepődött, mikor az túl keménynek bizonyult. lyukas nadrágja zsebéből bicskája került elő, ezzel aztán valamivel könnyebben ette a száraz ételt. két lassú rágás közben nagyot legyintett, csak úgy önmagának, mintha minden mindegy volna már. ezzel a mozdulattal beletörődött a mindennapok nehézségeibe ami az idő előrehaladtával és az ősz hajszálak számával egyenes arányossággal nő. jóllakottan mind a tíz görbe ujját gyermekmód leszopogatta, holmijait elcsomagolta. a hangosbemondón egy unott, rekedt hang csendült fel, a következő állomás közeledtére figyelmeztette a vágány utasait. az úr megkapaszkodva felállt a kopottas ülésről, minden ízülete keservesen megcsikordult. óvatosan szállt le a vonatról, figyelve, hogy pár számmal nagyobb méretű bakancsa cipőfűzőjére ne lépjen. lassan lépkedett a pályaudvar hideg, sötét ködjében, majd eltűnt a végállomást jelző zárlatos led világítású tábla alatt.

mintha egy újságban láttad volna a hirdetést, egyik vasárnap váratlanul bekopogtattál, majd magabiztosan beléptél a küszöbön. körbenéztél nálam és azt mondtad: kellően világos pitvarok, viszonylag jól tájolt kamrák. nem tetted szóvá az omladozó falakat és a mély repedést a gerendán, gondoltad majd helyrehozod. megbízható ügyfélnek tűntél, kezet fogtunk és beköltöztél. már az első pillanattól kezdve elkezdted a felújítást: kitakarítottál, lefestettél, kifényeztél, hoztad a bútoraid, utolsóként a ruháid érkeztek. mikor a legalsó gyűrött ingedet is kivetted a bőrönd aljából, felakasztottad egy vállfával a szekrényedbe, valami megváltozott. kulcsot másoltattál, szabad be- és kijárásod volt. addig használtál, amíg fel nem kutattad a legeldugottabb szögleteimet is. az újdonság izgalmas felfedezése alábbhagyott. végül az unottság keserű illata járta át azt a pár négyzetcentimétert és már a lakbért sem fizetted. nem jöttél haza éjszakára. a pókok új hálókat szőttek a sarokban, a polcok porosodni kezdtek, a festék lepattogzott a falról. nem emlékszem már mikor láttalak utoljára, de a kulcsokat kívülről a zárban hagytad, hogy egy magányos percedben bármikor kinyithasd a zárat.  így lettél a szívem albérlője. 

mikor a szívedből az arcodra csapódik le a fájdalom, a könnycsatornáid csapóajtaján keresztül csillapíthatatlanul csorog, mintha ezzel a szenvedés egy része is távozna. tengernyi pocsolya képződött az ágyad alatt, felszínén porcicák úszkálnak némán. állítólag a por nyolcvan százaléka az emberi test lehámlott szöveteiből áll. szóval még így is, sok hosszú, félelmetesen magányos hét után egy részed itt van velem. áldom a tudatallatimat, ezért nem söpörtem ki soha az ágy alól, hátha szükségem lesz még a jelenlétedre.  az abszolút visszafordíthatatlan megbolondulás küszöbéről visszatekintve tekeregnek a fejemben a rozsdás fogaskerekek: a polcon befőttes üvegben vagy a fagyasztóban bedobozolva mutatnál jobban?

az emlékeim kezdenek kifakulni abban a képkeretben, ami egy szépnek gondolt nap képkockáit tartja egyben, és a közéjük szorult oxigéndarabok a kettőnk illatának egyvelege lehet. amúgy a lepattogzott burkolatú komód harmadik fiókjának mélyén rejtegetem, a páratlan zoknijaim alatt, nem mintha számontartanám. huszonhárom tizennyolc, ilyenkor mindig kicsit jobban hiányzol. az üres ágyamban feléd fordulok. rég kihűlt már a helyed, de a lepedőn éktelenkedő gyűrődések bizonyítják azt, hogy léteztél. marad a novemberi didergős hideg, ami hajnalban lassan bekúszik az ablak peremén, lemászik a függönyön és helyetted is bebújik a takaróm alá. mély álmomban minden porcikámat elönti a libabőr és egyből arról álmodom, mikor te és én mi lettünk. az ágy alatt talált mosatlan ruháiddal együtt a neked szánt kimondatlan szavaimat is bedobozoltam, a szívem ott van valahol a katyvasz alján, így a dobozra végül halványan ráírtam: törékeny. 

hallgatlak. mély levegőt veszel, a bordáid halkan megroppannak, a tüdőd kitágul, a rekeszizmodon nyugodtan pihen. beáramlik a levegő, az eső utáni pára és parfümömből pár atomméretű darabka. az illatom belebújik a hörgőcskéidbe, boldogok, tudják, hogy minden belégzésednél még többet kapnak belőle, mintha nem is az oxigén, hanem az illatszemcsék miatt keletkezne az inger. ha nagyon figyelek, akkor a szívdobogásodat is hallom, ahogyan vénák a jobb pitvarba ömlenek. a vér körbejárja az útját, ez olyan, mint egy nagyon hosszú, kanyargós körforgalom, amiből nem találod a kijáratot. azt mondják szívizom soha nem fárad el. felmerül a kérdés: miért a szív kapta azt a bonyolult feladatot, hogy szeressen? átáramlik rajta az a vér, amely az ajkaidban lüktett egy csók után, annyira várja ezt az dózist, gyorsabban kezd verni, hátha előbb visszaérnek a vérsejtek. az agyadon is keresztülfut ez a vér, mivel sem összehúzódni, sem elernyedni nem tud: elkezd gondolkozni. képeket idéz fel benned, amiket diafilmként a lecsukott belső szemhéjadra vetít. egymást követi a pupillád által lencsevégre kapott emlékek gyors egymásutánja. feldolgozza és értékeli. kell lennie az agyvelőd mélyén képzeletbeli halmazoknak, nevezzük őket dobozoknak: ebből az egyik jó, a másik rossz dolgokkal van tele, nincs keresztmetszet. a jó doboznak ilyenkor kinyílik a teteje. titokban mindig remélem, mikor a füled befogadja azokat a hanghullámokat, amiket a nevetésemmel formázok, a jó dobozod oldala megzörren. kinyílik és elteszi emlékbe, ahonnan bármikor előveheti őket. ezzel párhuzamosan szalad az ingerület a szívbe, ahol a pulzusod megemelkedik, mert szimpatikus ingert kapott. hallgatlak, csöndedre alszom el.

- a blog alapítójától, sok szerettel