Somewhere beyond the rainbow.

egy kedves buszsofőr

Függő vagyok. Függője lettem egy embernek, és amikor nem lehetek vele, úgy érzem hogy nem élek. Feleslegesnek érzem magam, és csak csatangolok a tömegben.

Amikor mellettem van, hatalmas eufóriában lebegek. Ahogy az ő tükrében látom viszont magam, úgy érzem szép vagyok. Ahogy a testünk egymásba fonódik érzem magam fontosnak.

A nélkülözés a legnehezebb. Nélkülözni a csókokat, a mosolyokat, az érintéseket.

És helyette nap, mint nap megélni a könnyeket, a hiányt, az elveszettséget.

Minden nap nélküle felesleges, semmit nem érő idő.

Nem igazán tudtam mi az igazi szeretet és törődés, mielőtt találkoztam volna veled.

Mindig úgy hittem, hogy ezeket tudatosan fejezi ki az ember, szavak, üzenetek és ajándékok mögé bújva.

Aztán rájöttem, hogy mindez annyira erőltetett és hamis, mert ahogy az ajkamra csúszott a pillantásod a vonaton. Ahogy magadhoz húztál, mikor kétségbeesve rohantam fel s alá. Ahogy a derekamra simítottad a tenyered, míg felkentem a rúzsomat. Mikor halkan kopogtattál az ajtón, hogy megbizonyosodj jól vagyok-e. Vagy ahogy a fejemre húztad a sapkád, mert láttad hogy fázom. Vagy mikor a félelemtől beszélni sem tudtam, és te a karjaidba vontál. Mikor szájon, majd homlokon csókoltál a búcsúnk közben jöttem rá hogy szeretsz, és én igazán szeretlek téged.

Szeretném ha tudnád, hogy tisztában vagyok a hibáimmal. Ne hidd, hogy abban a tudatban alszom, hogy nem tudom magamról azt, hogy egy szörnyű barát voltam.

Az iskolára akarom fogni, az iskolán kívüli kötelezettségekre azt, hogy nem kerestelek elégszer. Hogy nem volt időm arra, hogy írjak neked vagy hívjalak. Talán van ebben némi igazság, de mindketten tudjuk, hogy ez nem a teljes ok.

Egy ideje tisztában vagyok azzal, hogy mi ketten más-más életet élünk. Pár évvel ezelőtt olyanok voltunk, mint egy ikerpár. Ugyanúgy öltöztünk, ugyanúgy gondolkodtunk, ugyanazt a zenét hallgattuk. Aztán jött egy hatalmas fordulat. Mintha eltéptem volna a láncokat, amik egykor egybekötöttek minket. Háttal az árnak, szembe fordulva veled távolodtam el tőled. Talán így mentem egy ideig. Dobtam neked egy utolsó puszit, majd az utam felé fordulva sétáltam tovább. Otthagyva téged, egyedül.

Mikor újra meg akartalak látogatni téged jöttem rá, hogy amikor elhagytalak, te is elindultál. Egy másik úton. Te egy olyanon, amin én sosem járnék, én pedig egy olyanon, amin te nem.

Külön változtunk.

Más barátok, más társaság, más élet, más cél.

Mi már nem értjük egymást.

Talán ez így van rendjén.

Köszönöm, hogy a barátod lehettem. Köszönöm, hogy mellettem voltál.

Az összes könnycsepp a szemem sarkában.

Viszont tegnap éjjel kitakarítottam.