Én utálok veszekedni és még jobban utálom, ha feszültség van a házban, ahol élnem kell és ahol legalább pihennem kéne tudni, ugyebár. De már pár hete egyéb sincs, csak szombaton reggel azzal kezdjük, hogy a kapcsolat érzékenyebb fele besértődik valamin durván, jön a sírás meg a durci, én próbálok rájönni, hogy én, az oltári nagy geci mit tettem már megint, amivel összetörtem a kis lelkét, de nem megy, eszkalálódik és akkor egész nap a ház különböző pontjain duzzogunk, míg meg nem unom és nem tartok egy órás hegyibeszédet, aminek a végén (függetlenül attól, hogy ki hibája volt), nekem kell elnézést kérnem a létezésemért.
Pedig jobban szeretem mindennél ezt a nőt, de egyszerűen nem tudom kezelni a mindenféle racionalitást mellőző érzelmi tornádókat, amikor csakazértis ellentmondunk mindenféle észérvnek és logikus lépésnek, csak azért hogy bevihessünk egy ütést a másiknak és igazunk lehessen. Nem esik jól. Sőt.
Szeretem, rettenetesen szeretem, vele akarom leélni az életem, de képtelen vagyok felfogni, hogy mit csinálok rosszul. Kimutatom, hogy szeretem, mondom is, éreztetem vele. Megteremtem a légkört, hogy otthonnak érezze az otthont, nem korlátozom a szabadságát, mehet inni, dorbézolni, akár többnapos fesztiválokra is másokkal stb, igyekszem jófej és nyitott lenni, támogatom a karrierjében, meghallgatom, tanácsokkal látom el, ha kéri és akkor mégis én kell magam folyamatosan seggfejnek érezzem, mert megbőgettem valamivel.
Igen, féltékeny vagyok. Talán az első nő, aki kiváltja belőlem ezt az érzést és rettenetesen kellemetlen, hogy nem tudok megbízni senkiben, tudom hogy ez az én problémám, de igyekszem nem kiengedni magamból, hogy ne mérgezze meg a kapcsolatunkat. Olykor mikor rámjön, akkor azt mondom, hogy álmos vagyok és elhúzok szundizni. Közben a fal felé fordulva sírok, mert az agyamban mindenféle szcenárió lejátszódik és ez kín meg szenvedés, akármennyire is lenézendő és megvetendő dolog a féltékenység. Néha csak szeretnék eltűnni az életből, de nincs az a kötél ami a zsenge testem megtartaná. Meg amúgyis az egyetlen elfogadható módja az öngyilkosságnak (szerintem) a golyó a fejbe. Nem segítene valaki? Már nagyon gecin érzem magam ám.
Tanulság ismét zéró, csak muszáj kiírnom magamból ezeket, különben még jobban becsavarodok. Please ignore me, tinitumbli mode : ON!