Léda, Y U Do this to me?

Felkészült

mely a legtöményebb élet, mert a legjelenvalóbb halál, melynek minden perce magában hordja azt a lehetőséget, hogy ő lesz az utolsó, ezért lesz egyszerre olcsó és drága az időd,

   melynek csak reggele van, és csak a mai reggel a reggele, mert hogy dele, délutánja, estéje, másnapja lesz-e, vagy pláne holnaputánja, azt sose firtasd, mert csak azt a percet vagy azt az öt percet vagy azt a negyedórát akarod túlélni,

  melyben ha szomjadra vizet ihatsz, ha megéhezve jóllakhatsz, ha hidegvette tenyérrel parázs fölé nyúlhatsz, ha elfáradva egy kukoricásban hanyatt fekhetsz, azt hiszed, nincs a föld kerekén tenálad boldogabb,

    mely a végletek állandó egyidejűsége, egyszerre a veszélytől rettegés és a veszély semmibe vevése, egyszerre a számító, hidegfejű önzés és az utolsó cigarettád körbeadagolása, egyszerre társad eltaposása, hogy nyomorult irhádat mentsd,

  melynek nincs se valószínűsége, se valószínűtlensége, mert minden egyformán lehetséges egy szelíd domb hajlatán heverészni a kukoricásban, s hazagondolni a békés, bárányfelhős ég alatt, és egy szempillantás múlva hővé és fénnyé válni, meg ami még abból a hazaküldött gondolatodból megmaradt,

   melynek egyetlen mentsége, értelme, jogosultsága az lehet csak, hogy annyi tömérdek háború után az összes háborúk utolsója legyen,  

   mert nincs, aki túlélje,

   mert a pusztító jobban belepusztul az általa okozott pusztulásnál,

   mert a sebesült elvérzik a kukoricásban, jeltelenül és névtelenül, mert nincs aki kukoricát törni, őt elföldelni, fölötte imát mondani jönne,

   és mert nemcsak a rokkantja rokkan meg holtáig, hanem az épségben túlélő is holtáig viseli a túlélők testet-lelket roncsoló bűntudatát,

   amitől te is, akinek hét horzsoló aknaszilánkon kívül egy hajad szála se görbült, még tíz, húsz, harminc esztendő múlva is arra riadsz föl álmodból, hogy egy jaj, Feri, hol vagyot ordítottál,

    és nézel a sötétbe, s kérded, hogy mit keresek én itt, miért viselem arcomat-nevemet, mikor a tiédre nem emlékszik senki, miért is nem döglöttem meg veled, hogy emlékedet ne kelljen viselnem, s lennék a nemlétben névtelen, bűntelen, akinek a húsa már lefoszlott, szaga is eloszlott, csontjai szétgurultak a kukoricásban.

és akkor ugyanez egy ukrán zenekar dalára.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…

Ady Endre

Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is, Ha rossz voltam. Nem nézhetünk egymás szemébe Majd egykor holtan.

Krúdy: No lám! Csak nem a drága Endrénk? Mi az, az asszony kiengedett a napfényre?

Babits: No lám! Ady! Az asszony végre megmutat másnak is?

Kosztolányi: No lám! A díszmadár csak a kalitkába száll. Borzalmasabban festesz mint máskor, az asszony nem etet?

Karinthy: No lám! Jó újra látni, Endre, habár valóban, sápatabb vagy a szokottnál. Csak nem nikotin kúrán fog az asszony?

*Csinszka a férjéhez fordul*

Léda: Úgy röstellem, Endre, ma nagyon két ball láb vagyok

*A sétát úgy folytatják, hogy Léda nem engedi el Ady-t. Kis időn belül, Ödön bukik orra, akit szintén Ady segít fel*

Ödön: Ezek a párizsi utcák se különebbek, mint a pestiek, mindenhol csak megbotlik az ember!

*Ady jobbjába Léda, balljába pedig Ödön kapaszkodik*