Ahogy telnek az évek, az ember egyre inkább megérti, hogy az élet legértékesebb ajándékai nem a tárgyak. Nem az marad meg bennünk, hogy ki mennyit költött ránk, hanem az, hogy ki szánt ránk időt. Ki gondolt ránk akkor is, amikor nem volt kötelessége. Ki készült ránk szeretetből, nem pedig elvárásból.
Felnőttként már nem vágyunk nagy csodákra. Nem várunk tökéletességet, sem látványos gesztusokat. Csupán arra vágyunk, hogy azok, akik fontosak számunkra, néha éreztessék velünk, hogy mi is fontosak vagyunk nekik.
Mert a szeretet vĂ©gsĹ‘ soron nem a szavakban mutatkozik meg, hanem a figyelemben. Az idĹ‘ben. A jelenlĂ©tben. Abban, hogy valaki ott van, amikor számĂt.
És talán ez az egyik legnehezebb felismerĂ©s az Ă©letben: nem mindig azok mutatják ki a legjobban a szeretetĂĽket, akiktĹ‘l a leginkább várnánk. De szerencsĂ©re vannak olyan emberek, akik emlĂ©keztetnek rá, hogy a törĹ‘dĂ©s nem kötelessĂ©g kĂ©rdĂ©se, hanem szĂvĂ©.
A végén pedig nem arra emlékszünk, ki mit mondott. Arra emlékszünk, ki volt ott.
