where esther reads

"(...) ez az egész ország kénytelen kispolgári szinten élni, örökké megalkudni, mert még a pénz se vált meg senkit, csak éppen könnyíti a mozgást, a lélegzetvételt: felületi kezelés a jobb közérzethez..."

Második Szilvási könyv, második élmény. Tudtam, hogy mire számítsak, és mégis meglepett, és mégis más volt, mint a Születésnap júniusban.

Szilvási ebben a kötetben egy házasság 72 óráját írja le, pontosabban boncolgatja és fejtegeti a már amúgy is bomlásnak indult család életét. Szintén a 60-as években járunk, szintén kapunk korképet a kádári társadalomról és annak a működéséről - mind politikailag, mind társaságilag, hiszen a kettő szorosan összefolyt. A történet Móra Sándorra és feleségére, Gittára összpontosít, a fejezetekben a nézőpont is kettejük közt ugrál. Láthatjuk így mindkettejük vívódását, gondolatait és érzelmeit, tetteit. Különösen tetszett, hogy a fejezetek egyébként erre a három napra (péntek-szombat-vasárnap) lettek bontva, ami idő alatt Mórának egy igen fontos és befolyásos döntést kell meghoznia karrierjével (és családjával) kapcsolatban.

Maga a történet és a cselekmény megint magával ragadt, akárcsak az előző könyvnél. Tetszik Szilvási stílusa, ábrázolásmódja és az, hogy nem tár minden részletet vagy információt egyből az olvasó elé. Ilyen például a tény, hogy Móráék házassága egyszer már majdnem véget ért, és a férj el is költözött Gittától bizonyos időre. A mikor vagy meddig az pontosan nem volt tiszta, ez pedig inkább a hátránya ennek a részletközléseknek. Nem volt mindig érthető, mikor történtek, nem volt mindig követhető inkább csak kikövetkeztethető, hogy miről is lehet szó.

Magáról a kádári időszakról is szó van. Talán itt élesebben és mintha kritikát (lásd fenti idézet) is szúrna a szerző a korszellemnek, vagy mikor Móra és Gitta családi és anyagi hátterét vizsgálja vagy akár Gitta barátnőinek az életszínvonalát, amit kicsit sem rejtve erőltetnék barátnőjükre. Ilyen felfogásoknál, mint mikor Gitta köre megkérdőjelezi Sándor képességeit, mondván, hogy egy férjnek illene annyit keresnije, hogy gondtalan anyagi életet biztosítson a feleségének is, és még csak fel sem merül, hogy a feleség is saját magának ezt megszerezhetné, érződik, hogy ez egy nem mai regény. Azonban az egzisztenciális kérdések, az örökös mérlegelés, hogy mi ér többet: a szakmai szabadság, vagy a hivatalnak való behódolás anyagi előnyökkel szerintem már örökérvényűek.

Ménes Attiláról valahol az interneten hallottam először - talán egy booktubernél -, hogy őt érdemes olvasni, fontos író. Rá nem sokkal, nyáron a Könyvudvarban szembejött velem ez a kötete nevetségesen olcsón. Kérdés sem volt, hogy viszem magammal.

Már hazafelé belelestem és az első pár oldalt elolvastam. Aztán félreraktam. Egészen őszig húztam és akkor is kicsit nehezen, nyögdelve olvastam ki. Pedig nem volt rossz, sőt!

Gyorsan leszögezem, hogy nekem a kortárs magyar irodalom néha, alkalomadtán, olykor-olykor nehezen bevehető tud lenni. Még nem jöttem rá ennek az okára, lehet maradi vagyok, de ennek ellenére is szeretem és próbálom szoktatni magam a kortársakhoz is. Ráadásul szerintem kortársakat olvasni és megérteni elég menő.

Szóval ősszel újra nekiláttam, és kicsit szünetelve, húzni magam, de elolvastam, aminek utólag nagyon örülük, hogy megtettem, de többet szerintem nem kerítek rá sort. Hogy miért?

Ja, mert ez egy kedves kis depresszió-járat, ami egy disztópia/ negatív utópia köntösbe van tekerve és észrevétlenül kúszik be a fejed elrejtett kis zugaiba, ahol még napokig adagolja neked a képeket, hogy mi is fog várni rád akár 10-20-50 év múlva. Vagy csak 5. Nem lehet tudni, mert amit Ménes ezeken az oldalakon leírt, az annyira igazi és valós, hogy elhiszed, hogy a jövőt írta le. És ki mondja, hogy nem így lesz (van) ?

A történet három szálon fut, három szereplő szemszögéből látjuk, akik egyébként rokonok. Az első Zuzmó, aki egy elég súlyos baleset után elveszíti a józan eszét, ezért bolondok otthonában tartják, ahonnan azért időnként ki tud szökni. Mint például most is, mikor igyekszik haza húgához, Lénácskához, hogy a nagy vásárban, ami közeleg, vezesse őt. Ez hamarosan kiderül, hogy valójában prostitúciót jelent, de ez is valahogyan annyira berögződött és természetes a könyvben végig, hogy az ember fenn sem akad rajta, hogy ez is egy - hacsak nem az egyetlen - megélhetési forma marad a nőknek. Zuzmó perspektívája után Léna és neki fia, Kenyér következik, ahol már eljutunk a nagy vásárig, népünnepélyig is időben.

Több helyen is azt olvastam, hogy a könyv az elején még erősen indult, de a végére elmaradt a katarzis. Kicsit egyetértek ezzel a gondolattal, mert az elején valóban beszippant, ahogy Zuzmó, egy hivatalosan is "hülyének" minősített karakter elmélkedik és mutatja be a jelenlegi helyzeteket. Ezzel szemben a másik két karakternél kapunk ugyan még képeket a zajló eseményekről és környezetről, de nincsenek igazán mélyen és húsba vágó gondolatok. Ott már inkább csak az agresszió jelenik meg - hol velük szemben, hol körülöttük.

Léna történetében például csak egy nagyon hosszú úton kísérhetjük végig, ahogy az anya túrót próbál találni a fiának kedvenc ételéhez, ami aztán egy több napos túrának kerekedik ki. Így kapunk végül képeket a többi területről és, hogy mi történt velük, majd aztán Kenyér történetében is megismerünk párat, amik igazi banda rejtekhelyek.

A végére csak kérdések maradtak bennem. Hogy mi történt később? Persze, a könyv előzményére is kíváncsi lennék, de tekintve, hogy 2016-os, gyanús, hogy a korszelleméből táplálkozott és az aktuális hazai hangulatból és eseményekből. De a későbbi cselekmények, hogy vajon hova lett Zuzmó, mi történt Lénával, vajon megtudta-e valaha mi történt a fiával és mi lett az országgal a terror akció után?

Oh jaj, oh jaj... Szerintem kitalálható, hogy nem sikerült teljesítenem a szeptemberi, de még az októberi olvasmányaimat sem. No fene, micsoda meglepetés!

De komolyra fordítva, nem követtem és tartottam be, mert nem akartam és nem is tudtam betartani. Úgy gondolom, hogy hiába tervezünk vagy szeretünk megtervezni dolgokat, attól még engednünk kell annyi szabadságot magunknak, hogy ha menetközben változik valami ( pl. motiváció ), akkor nem baj, ha elengedjük a terveket. Nekem ezért jól esett, hogy a nyomás nem volt a vállamon és egy kicsit céltalannak éreztem magam inkább. Ez persze, nem jelentette azt, hogy időközben ne szereztem volna be még könyveket. Oh nem, te kis naiv...!

A könyv, amit viszont sikerült elolvasnom, az a Marina volt. Zafónt A szél árnyéka szeretette meg velem, de nagyon. Akkor még eltökélt szándékom volt, hogy folytatom azt a sorozatot, de persze az is háttérbe szorult.

A Marina viszont új volt. És valami csodaszerű. Zafón most is volt valami csodaszerű és zseniális a történeteiben és mesélésében. Végig sodort a sztori magával és szinte Óscar, a főhős vállán éreztem magam, ahogy belevont az eseményekbe. A szerelmi szál és címadó, Marina viszont maga volt a rejtély. Ő adta ennek a könyvnek a misztikumát, a játékát és kalandját. Viszont bármennyire is tetszett, nem tudtam eldönteni, vajon kedvelem-e ezt a karaktert?

Valójában azt sem tudom, viszonszerette-e Óscart, vagy csak magától fosztotta meg a szerelmet - mindkettejüket védve a végkimenet tudatában. Az is lehet, ahogy a könyvben említi, egy legjobb barátra lelt csupán.

Egyébként egy újabb gyönyörű és letaglózó meséről van szó, ahol a fantázia új szintre lép. Végigjárta a könyvet a misztikum, rejtély. A könyv végén pedig már a felnőtt Óscar elmélkedik Marináról és a vele töltött időről, ami miatt már semmi sem volt ugyanaz. Kíváncsi lettem volna, hogy mi történhetett Óscar 30 éves koráig, de szinte érezni, hogy minden pillanat vagy akár év, amit Marina nélkül töltött, talán említésre se méltó.

Igaz, hogy már benne vagyunk a hónapban, de mivel jobb később, mint soha, így összehoztam egy listát, amit ebben a hónapban szeretnék elolvasni.

Ennek nem igazán vagyok a híve, hogy előre eltervezem, miket olvasok majd ki, ráadásul a határidőkkel is mindig hadilábon álltam. Nem beszélve a döntésképtelenségemről vagy a túl gyorsan változó kedvemről...

Rendszerint tehát nem szoktam előre kitervelni az olvasmányaim, de úgy döntöttem, megér még egy próbát, ezzel is arra buzdítva magam, hogy még többet olvassak. Nem mellesleg vannak azért befejezetlen olvasásaim is, mint például A kaméliás hölgy. Viszont, a nyári tervből (nesze, határidők és tervek) átcsúszott az őszibe az Üvegfal, ezért felkerült a szeptemberi listára a könyv. A teljes lista pedig:

Dobray Sarolta: Üvegfal Ménes Attila: Folyosó a holdra Amy Harmon: Csak a szél tudja Max Porter: Lanny Ifj. Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy Carlos Ruíz Zafón: Marina

Tudjátok, vannak azok a könyvek, amiket így elsőre kiszúrsz és érzed, hogy nem feltétlenül lesz az, amire számítasz (a műfaján kívül), de tudod, hogy be kell szerezned. Na, ezzel a könyvvel pont így jártam.

Az Álomgyár Kiadó számomra mindig egy zsákbamacska, de őszinte leszek, lehet csak az erotikus-romantikus könyveik miatt vagyok velük szkeptikus. Azt a témát vagy műfajt én inkább kerülöm. De Tyce thrillerje nem bizonyult végül rossz választásnak.

Zseniális és izgalmas olvasmány volt, viszont alig volt köze a vérnarancshoz. Zseniális, mert nagyon jól belevitte az írónő a jogi világot a könyvébe, és izgalmas, mert a főszereplő karaktere tényleges fejlődésen megy keresztül. Ilyen pszichothrillert pedig ritkán találok.

Bár kételyeim akadtak az elején, végül magával rántott és amikor már újból azt vártam, hogy mikor folytathatom a történetet, mi fog MÉG kiderülni, akkor tudtam, hogy ez egy jó könyv. A történetben ugyanis egy ügyvéd, Alison kettős életét és komoly alkoholproblémáit követhetjük illetve azt, ahogy ezek és következményei felemésztik őt. Ráadásul a karrierjében is fordulópont következik - megkapja élete első gyilkossági ügyét. Elég érdekes az ügy is, de tulajdonképpen itt nem ez lesz a lényeg. Alison szépen lassan szembenéz mindennel, ami eddig tönkretette a családját és életét, legfőképp a saját hibái. Mikor megvilágosul és elkezd dolgozni a saját életén is a gyilkossági ügy mellett, egyre jobban felgyorsulnak az események. Ahogy főszereplőnk józanodik, lassan a képek is tisztábbak lesznek.

Habár a könyv még napokig velem maradt és lebegett körülöttem, nem ez lesz életem könyve. De így is ajánlom a krimi rajongóinak és a pszichológia iránt is érdeklődöknek. Azonban erős és kényes témát is feszeget ( nemi erőszak ), így ha valaki erre a témára érzékeny, lehet jobb, ha elkerüli. Nem mellesleg, az írónő szereti nyersen tálalni az erotikus részeket.

Szóval, végre elolvastam életem első Szilvási kötetét. És milyen jól tettem! Már korábban szemeztem az író munkásságával és kaptam is róla tippeket, úgyhogy egy-két könyv már a polcomon csücsült. Végül a Születésnap júniusbanra esett a választás. Először kicsit kételkedtem, de végül, amikor elkezdtek kibontakozni a szálak, kezdtem élvezni és sodródni az árral.

Érdekes volt belelátni a hatvanas évekbeli társadalomba és annak megoszlására, na meg az aktuális politikai helyzetbe. Itt mindenki valaki és van valakije, akinek fű alatt, de segít, és aki ismeri vagy hallott valakinek a valakijéről. De senki se igazán boldog. A történetünk ennek ellenére inkább egy szerelmi - vagy mondhatni viszonyi - szál köré épül.

Adott egy vezérigazgatónk, akinek szépséges és még mindig fiatal felesége korántsem szűkölködhet férfiak rajongásában, ő mégis a fiatal autószerelővel bonyolódik szeretői viszonyba. Szélsőséges egy eset, de az érzelmek és vonzalmak mindkettejüket a hatalmukba kerítik és egyedül titkos légyottjaik azok, amik képesek kirepíteni őket silány hétköznapjaikból.

A történet közepén már olyannyira magával ragadott a sztori, hogy én is szívszorítónak éltem meg az érzelmeket és az előre várható szerencsétlenséget. Maga a könyv egy hetet ölel körül és Béla, az autószerelőnk születésnapjáig tart. A szerencsétlenség, ami megmutatja végül mindenki valódi arcát, egyben véget is vet a szerelmi kapcsolatnak és visszarepít mindenkit a saját világába - a saját "osztályába".

Szilvási megnyerő módon ír és fest képet a polgári életekről, és ezt teszi úgy, hogy az olvasót is berántja közéjük, mintha ő is odatartozna. Éppen ezért tetszett meg annyira ez az író, és amikor a múltkor egy olyan csodás lehetőség csöppent az ölembe, hogy majdnem egy egész életművet megkaparinthatok, azonnal mentem.

Ezekkel a csodákkal hihetetlen mennyiségben megnőtt a Szilvási gyűjteményem, ami még mindig nem teljes. Bár most könyvstoppot kellene tartanom, azért a szemem nyitva fogom tartani a hiányzó darabokért.

Még májusban Pécsett jártunk és természetesen az ottani antikváriumokat nem hagyhattam ki, főleg, ha már egy egyetemvárosról van szó. Utólag mint megtudtam, júniusban Retro könyvvásár is volt, amire azért jó lett volna elmenni, de így is sikerült találni kincseket.

Az első négy könyv (A görög tolmács, Az ABC-gyilkosságok, Tortúra, Christine) a Jókai téri antikváriumból származik, a maradék kettő (Megmaradt Szobotkának, Üvegfal) pedig a Bagolyfészek Könyvesboltból. Mindkettő lenyűgőző készlettel áll rendelkezésre egy olyan éhes könyvmolynak, amivé néha át tudok alakulni, szóval erős önfegyelmezésbe került, hogy csak ennyi könyvet hoztam haza.

Mivel jelenleg egy Szilvási könyvet kezdtem el, így egyelőre ezekbe nem kezdtem bele, azonban beleolvastam az Üvegfalba - amit bár nem sokkal, de kedvezménnyel kaptam meg - és úgy hiszem, azt még a nyáron el szeretném olvasni. Régóta érdekel a téma, a nárcisztikus személyiséggel való együttélés és ráadásul a megjelenés óta fájt erre a fogam, szóval éltem a lehetőséggel. Szabó Magda könyve pedig az egyik NIOK-kibeszélő után keltette fel a figyelmem, így mikor azt is megláttam a polcon, rögtön tudtam, hogy jönni fog velem.

Valamiért ritkán olvasok háborús vagy történelmi regényeket, pedig maga a téma eléggé érdekel. Mind a történelem, mind a háborúk és az, hogy milyen lehet ezeket átélni. Nem tagadom, az aktuális események, a szomszédban dúló harcok is szerepet játszottak abban, hogy elolvassam Remarque könyvét.

Az igazság az, hogy egyszer már elkezdtem. Talán tavaly, nem igen emlékszem, de most nemcsak aktuálitását adta a témája a könyvnek, hanem szerettem volna egy 20. századi és/vagy klasszikus szerzőtől olvasni. Remarque pedig pontosan jó választás volt, hiszen ő maga is részt vett az első világháborúban.

Ebből kifolyólag rendkívül hiteles és közeli élménynek hat, ahogy leírja a fiatal katona, Ernst Graeber szemszögéből a második világháború eseményeit, frontvonalon való harcolást és a hátországban zajló ugyanolyan küzdelmet. Máris az első oldalakon szembesülünk a fronton való élettel és kiszolgáltatottsággal. Főhősünk itt tudja meg, hogy végre megkapja régóta esedékes szabadságát, ráadásul hosszabbat a vártnál. Sajnos mikor hazaér szülővárosába, ekkor szembesül a hátország pusztulásával és szülei eltűnésével. A borzalmak mellett viszont még így is talál apró kapaszkodókat, szépséget és reménysugarakat - egyikük lesz gyermekkori ismerőse, Elizabeth. Tulajdonképpen a több hetes szabadság végéig a városban való túlélés és Graeber bolyongását követhetjük miközben közvetve értesülhetünk a harcok és a politika állásáról.

Nehéz olvasmány volt bizony, mert nemcsak kötődni kezdünk a szereplőkhöz, de két fiatal háborúban fogant szerelme mellett az elválás is közeledik. Ennek az elválásnak pedig a bizonytalan kérdése - vajon meddig? Azonban a tragédia nem elkerülhető. Emellett maga Remarque írása itt egy kicsit nekem merev és tárgyilagos volt - bár lehet, hogy ezzel a hangulatot akarta kifejezni vagy átadni az érzést, hogy itt minden perc egy kincs, ajándék. Ez a gondolat például az egész kötetet végiglengi, bárki szemszögéből.

"Egy fotó leírása következik. Egy családregény következik."

A bőség zavara - mindenki érezte már ezt, mikor újult erőre kapott egy 'reading slump' vagy a hideg, hosszú téli esték után. Én is így jártam Szaniszló könyvével, ami már egy éve legalább a polcomon figyelt, és most megszólított. De milyen jól tette!

Ezelőtt szerintem még nem olvastam családregényt, sem Szaniszlót. Pedig ez már a második kötete. Emellett folyamatosan blogol, amit szerintem érdemes lenne mindenkinek megnéznie. A könyv külsője lehetetlenül egyszerű, minimalizált, mint ahogy az is, amit a szerző megírt benne. Egyszerű volt olvasni, befogadni mert úgy tárta elénk Leli és családtagjai életét, mintha csak a saját családunk történeteit hallanánk - akár egy fotóalbumot pörgetve. De pont ezért az egyszerűségért hatnak jobban és erősebben a történetek. Nem mindig egybefüggőek és néhol meg is szakítják Leli jelen pillanatai, viszont így is érződnek a karakterek személyes történetei és csatái.