Egy rövid időre elkapott az aggodalom, hogy valami baj történt, családi tragédia vagy valami extra, nem várt nehézség és a megszokás már vitt volna, hogy írjak egy gyors sms-t, a találkozót lemondó semmitmondó üzenetre reagálva, de aztán arra gondoltam, hogy ha tudnom kéne, hogy mi történt, akkor tudnám.
Felnőtt ember.
Tisztában van vele, hogy homályt teremt. Ha homályban akar élni, éljen abban.
Ha egy dobozban akar élni, éljen dobozban.
Ha barátok nélkül neki boldogabb az élete, miért ne lehetne ő úgy boldog?
Ha fél, féljen ahogy neki jó.
Úgyhogy végre, rettenetesen sok év után elérkeztem erre a a térre.
A barátaim felnőtt emberek. Tisztában vannak a mondataik, cselekedeteik hatásával. Nekem többet semmit, de tényleg semmit nem kell máshogyan értelmeznem, mint ahogy le van írva, vagy ahogy történik. Nem kell mögé tennem semmilyen extra megértést, magyarázatot, dekódolás, tuningot vagy pszichologizáló bólogatást.
Minden, amit mögé teszek más valaki mondatainak vagy cselekedeteinek, az én vagyok, nem ő.
A többlet is meg a negatívumok is.
Egyszer régen tanultam, hogy azért vagyunk felelősek az érzéseinkért mert a dolgoknak önmagukban nincs semmilyen értéke. Minden attól válik valamivé, hogy mi gondolunk róla, pontosabban milyen érzést társítunk hozzá.
Ezek az érzések aztán végtelen láncolatokat hoznak létre mert az érzéseink problémákat vetnek fel, amiket támadjuk a másik embert, amit aztán megoldunk, amik érzéseket keltenek, amikről aztán azt hisszük... és ezek befolyásolják a cselekedeteinket, és akkor is kaotikus az egész, ha azt gondoljuk, hogy mi stabil, kiegyensúlyozott emberek vagyunk, mert érzelmei mindenkinek vannak, legfeljebb nem túl bonyolultak (a hiba inkább az empátiával szokott lenni), és nem érvek, hanem érzelmek ütköznek mindig, akkor is amikor azt hisszük, hogy annyira tárgyilagosak vagyunk, mint egy szemüvegtok.
A felelősség nem azt jelenti, hogy hibásak vagyunk azért, hogy valamilyen érzelmünk van, hanem azt, hogy rá kell tudni látni, hogy az adott érzelem kizárólag a miénk, bennünk keletkezett.
Attól, hogy keletkezik egy érzelem, attól még az a dolog amihez kapcsolódik, nem válik normálissá vagy nem normálissá, hogy mi annak érezzük vagy nem.
Ezért lenne fontos a kommunikációban azt a vonalat követni, hogy „amit teszel, az bennem ilyen érzést/érzelmet kelt...”
Mi is ez? Egy használati utasítás egymáshoz.
Ha én ezt teszem, ő úgy érzi magát, akarom-e, hogy úgy érezze magát, figyelembe tudom venni vagy nem, fontos-e annyira, akadályoz-e engem valamiben, ha figyelembe veszem.
Néha persze azt kell mondani, hogy sajnálom, hogy így érzed magad ettől, nem állt szándékomban, de ez a dolog ezért meg ezért sajnos ilyen. Vagy elmondani, hogy én mindent megteszek amit tehetek. A másik ember ezt nem tudja.
Ha nem mondunk ki valamit, ami a fejünkben van, a másik ember nem tudja.
„Mindennél jobban szerettelek, ezért minden nap elolvastam a blogodat. Te cafka mégis hozzámentél valaki máshoz! Nem tudtad értékelni amit érted tettem!”
Mindennek, ami kivált valami érzelmet csak attól lesz valami "értéke", hogy akadályozza vagy támogatja a boldogulásunkat vagy a boldogságunkat (definiáljuk a boldogságot elégedett életnek).
Ez dobol a fülemben:
Felnőtt ember.
Tudja mit akar.
Ha akar valamit, megmondja.
Felnőtt ember.
amandla
gummygunk
blakekathryn
andulkaphoto
ellievsbear
origamiaround
areudirty
pixelskylines
gracieabrams
