Tündértapló

Kéne valamit írni a martinparról. Arról, ahogy az intézményes fotográfia-oktatás sokáig se kiköpni se lenyelni nem tudta. Arról, ahogy évtizedekkel a kora előtt talált olyan témákat, mint a tömegturizmus, a dzsentrifikáció vagy az eltűnő identitások.

Arról, ahogy benga, borostás, PTSD-s fotóriporterek kicsit megilletődve, udvariasan hátralépve adnak utat a zokni-szandálos legendának a kanálisparti tömegben 2008-ban a World Press Photo előadása után. Arról, hogy azt hitte kollégája vagyok Gárdi Balázsnak, aki pedig csak meglepődött, hogy magyar köszönést hall, azért állt meg egy szóra. Arról, hogy talán azt sem mertem mondani, hogy fotózást tanulok, amikor kezet nyújtott, pedig úgy néztem ki én is ott, mintha része lennek annak a furcsán specifikus Martin Parr életképnek: oldalzsebes katonai gyarkoló, kinyúlt póló (felette kigombolt ing az igazi sztárokon) és hatalmas övtáska hatalmas kamerával benne.

Martin Parr akkor a diktátoros óra-gyűjteményéről beszélt, arról, hogy hogyan imádkozta le a Saddamos darabot valami taxisofőrről még a háború előtt, arról, hogy hogyan nyit ki ajtókat előtte a látványos kívülállóság és a megállíthatatlan humora.

Arról nem beszélt, hogy milyen hihetetlen szeretettel fordul mindenki felé, meg úgy általában az élet felé. Arról nem beszélt, hogy a színek, a formák, az emberek minden furcsadágukkal együtt neki mind-mind normálisak. Hogy az ő tiszteletét vagy érdeklődését nem kell kivívni, hanem az adott minden és mindenki iránt.

Martin Parr sokat mesélt, de talán soha nem beszélt arról egy az egyben ahogyan élt, ahogyan az életről magáról gondolkodott. Csak megmutatta mindenkinek a fotográfiáján keresztül.

Nato at home:

flex.jpg

Illetve hát U2 appreciation post, mert ez a dolog 68 éve repült először, és ugyan egyszer tükrösre nyalták a 70-es meg a 90-es évek végén is, de a kép alapján nevetve manőverez körbe valamit aminek a repülési magasságát 18 és 20 km közé teszik. 

Az unokaöcsém el akar kezdeni fotózni. Két dologra jöttem rá ezáltal. 

A kedvenc fotós könyveim, amikből én a legtöbbet tanultam 20+ évesek, és a legtöbben érdekességként van szó a digitálisról talán. Nem rosszabbak ettől egy kicsit sem, de elkezdeni csinálni a dolgot pont nem segítenek annak, aki most akarja elkezdeni egy digitális kamerával a kezében. 

Nem tudok olyan könyvet mondani, ami egy tizenévest lekötve egyszerre beszél a fotózás fergeteges sztorijáról, az inspiráló karaktereiről és a technikáról is, párhuzamosan, hasznosan és érthetően. 

De mondjátok, ha ti igen. 

- Ne ülj a dzsointon, Orbán!

- Aszittem már nem szívsz.