TegnapBudapest

Azt súgják, tedd meg, légy rá büszke férfi jellem, hogy szavaid, mint szívélyes ősi penge, kimetszi a jót, szívedből a női lelket.  

#6 Szomjan halok

Egy gyönyörű álom! Valahogy úgy kezdődött, hogy szeretkeztünk. Ajkad hozzátapadt a végtelenhez, mintha azt suttogná, maradj!... maradj még bennem, mert fázom, mert  hidd el, ezen az éjjen tőled semmit sem várok, csak maradj, ...kérlek maradj, maradj bent az álmaimban, a hajamba fulladt illatodban, az ágyon, a kezeim közti ficakokban, maradj,  hagyd az inged száradni a fotelomban, kérlek!.....

Kérlek, ne hagyd, hogy felébredjünk!...

Ne engedd, hogy elvegyék, ami a miénk....a tegnapunkat!...

#5 Sosemvolt pirkadatom

#3 Mondd a neved!

- Szép a szoknyád! - Már megint te? Mit akarsz tőlem, pénzt? Az nekem is kéne! Mi van a csikkeddel? - Meglett,.. szerencsére. - Örülök! - De mást is találtam. Pont mellette, lent a földön. - Tényleg? Igazán nagyszerű, de tényleg… - Nézd, fénylett mint az istennyila… - A fülbevalóm! Az egyetlen…, hol…, hol találtad? - Mondom, ott volt a földön, a cigim mellett meglapulva. Na, mondom, végre megfogtam az Isten lábát, amikor eszembe jutott, hogy talán a tiéd, vagy ilyesmi, és hát jöttem az illatodat követve.. - Ne kábíts.., de azért köszönöm! Tessék, itt egy ezres a fáradságodért, de ha nem haragszol, én nem követem a szagodat, valahogy nem az esetem. De fogd már, nem tartom örökké!…

Ahogy kezében a papírpénzt szorongatta, szeme sarkából halvány könnycsepp csillant a csípős holdvilágra.  

- Mit gondolsz rólam, azt hiszed pénzért tettem? Mert ilyennek látszom?.. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani, tudod csak,… a fülbevalóm.., egy emlék, egy szerettemtől. - Ó, igen, emlékek. Persze, ismerősek, csak én már nem élek velük. Kibasztam mindet a picsába. - Ez igazán nagyszerű, de erre most nem érek rá, mindjárt itt a buszom. Még egyszer köszönöm, ne haragudj. - Persze, csak nyugodtan! De látlak még, csak egy percre, egy éjszakára? - Nem hiszem, de kössz mindent.. - Csak a neved, mondd a neved! - Éva, de mit számít ez?...

#2 Dombok az én menedékem

- A csikkem, nem látta valahol?

-…

- Csikk, itt a földön, elvesztettem, valahogy segítene megtalálni?

-…

- Bassza meg, hát nem érti? Kiesett a zsebemből az utolsó csikkem. Volt még belőle. Talán félig, vagy több is. Segítsen már, a rohadt életbe…

- Ne… érjen… hozzám! A keze, vegye le a kezét azonnal a kabátomról.

- Szarom le a kabátját, hát nem érti? A rohadt cigim, itt van valahol a megállóban. De, mit is számít magának egy görnyedt dohánytekervény, menjen csak persze,... mehet a picsába! Majdcsak megtalálom! Megtalálom, biztos lehet! Az enyém, egyedül az enyém, mert maga nélkül is meglesz, hogy bassza meg!....

...

Sokat tanakodtam azon, hogyan is kezdjek neki. Hogyan is kezdjem elmesélni büszkeségem jelenését, a vele töltött napjaimat, melyek épp úgy taszítottak kíméletlenül az utca rejtekébe, akár az érzés, amely immár véremmé vált, pumpálva jégvirágos napjaimat. Pedig azzal kéne kezdenem, amikor legelőször meghaltam. Az első igaz haláltusát, a percet kéne kertbe foglalnom, amikor megszűntem Elemérként létezni, mikortól nem hagyta el friss levegő a mellkasomat, és nem tudtam különbséget tenni napok, s órák között. Amikortól nem volt különbség a térben, sem az időben, a vad hajtásban, az emberi szelídségben,  csak egy szó maradt a helyébe, a reménység fásult, tikkadt ridegsége.

Az igazi lecsúszás, ahogy csak mi, büszke magyarok ismerhetjük. Egy napra ébredsz, gondolod minden olyan, mint megszokott, mint régen, de rábasztál! Egyszerre semmid sincs; kitüremkedik a hiány, hogy nincs egy kibaszott órád, egy zokni a lábadon, amihez ragaszkodnál, csak az életed marad, az egyetlen dolog a világon....amibe kapaszkodnál, amiért érdemes a pengét a kabátban hagyni. Egyszerre érzed, hogy lassabban jársz. Hogy szemeid egyre szűkebb teret vájnak a napsütésnek, pedig sugarait csodálnád, melegével takarnád vágytól szikkadt karjaidat, de az sem képes érinteni. E naptól már senki sem teszi.