2025 világirodalmi kultkönyvei
Végül csak listát állítottam össze, nem írtam elé olyasfajta áttekintést, ami irányokat, trendeket detektálna (pedig azt hiszem, egy ilyen felkérésnek ez lényegi része), legfeljebb a felhozatal minőségét értékeltem bevezetésképpen. Ám én az utolsó pillanatig nem láttam át a 2025-ös világirodalmi megjelenéseket.
Nem is azért, mert csőstül öntik őket a kiadók a boltokba, és reményeik szerint a polcainkra -- tavaly például 150-ig írtam a bejelentett címeket, hogy aztán leszűkítsem az elolvasandókra. Ezt már úgy, hogy eleve segítettem magamnak, meg persze a készülő lista fókuszának azzal, hogy kizárom a zsánereket (spekulatív fikciót, krimit-thrillert, romantikust, ifjúságit), a folytatásokat, az újrafordításokat. Az önéletírásokat tavaly nehezebb volt kizárni, és jól is tettem, hogy nem húztam határozott elválasztó vonalat a fikció köré, mert irodalmi szintre emelte a személyest Annie Ernaux és Neige Sinno is, de amúgy is becsúszik az olvasásaim közé minden évben KOK, és tavaly Linda Boström Knausgård is, bár ők az előbbi kettő szerzővel ellentétben nem jutottak a listára. A versesköteteket általában már csak azért is felesleges lenne kizárni, mert sok időt nem nyernék azon a néhány vékony darabon, és amúgy is, habár a líra értékelésében sokkal eszköztelenebb vagyok, mint a prózáéban, nagyon izgalmasak tudnak lenni. Tavaly ráadásul szerencsére fél tucat lírafordítás jelent meg, amiből a bekerült kettőn kívül akár az Erdő, eke, enciánt és az Egy csepp tengervíz összetétele...-t is beválogathattam volna a legjobb tíz közé. Viszont a legtöbb címet adó kategóriában, a (nagy)prózában rengeteg a töltelék, amik akár lehetnek bevált szerzők jelentéktelen sokadik kötetei, és hasonlóképpen a díjak sem jelentenek biztos iránytűt a japán Akutagava-díjtól a Bookeren át a Nobelig.
A másik oldala ennek a jelenségnek, hogy mivel hiszek abban, hogy fontos és jó könyveknek létezniük kell, ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindig a következő az. Ezért év végére, amikor letelik az idő, mindig kialakul egy hiánylistám vagy reménylistám is. Ezt azzal szokás elengedni és elegánsan elintézni, hogy lehetetlen mindent elolvasni, és (ezért) minden ilyen lista, nemcsak a kész válogatás, de a felkészülés is szubjektív, a kritikusról többet árul el, mint az év könyvtermésének csúcsairól.
Mégis a messzemenőkig meg tud döbbenteni, hogy teljesen másokat olvasunk, azaz teljesen másokra szűkítjük le a felhozatalt. Nem arra gondolok, hogy a tavalyi év egyik legtúlértékeltebb, finn A soha fel nem engedő földje a Könyves listáján csuda helyet kapott, és nem is arra, hogy fel nem foghatom, az újabb és újabb KOK-téglák hogyan kerülhetnek még mindig a dobogóra mindenkinél, hanem hogy olyanok kerültek be ott a topba, amit én nem olvastam, mert kiszűrtem borító, fülszöveg, kritika -- tulajdonképpen megérzés alapján. És így épülnek plurális kánonok.
Hasznos, figyelemfelhívó is lehet ez az elcsúszás, írtam már itt, de Tess Guntyt például az elolvasandók listájának soha el nem érhető végére soroltam a cukorkaszínű borítójával meg a bestseller címkéjével, de a Magyar Narancsba szavazó irodalomkritikusok miatt adtam neki egy esélyt, és aztán hallgattam arra a hangra, hogy bevallhatom, mennyire élveztem és elvarázsolt.
Végezetül ott van az -- és ez az egyik ok, amiért idénre nem vállaltam el a listaírást --, hogy a legjobb tíz bizonyos helyeire inkább válogattam olyan könyveket, amikkel nincs nagy bajom, csak mondjuk kicsit jelentéktelenek, mint amikkel nagyobb bajom van, noha jobb volt a húzásuk vagy az élmény. Más esetekben is nehéznek találom összesimítani az olvasmányélményemet a valamennyire kiművelt értékítéletemmel, és esetleg úgy nyer az utóbbi, hogy legszívesebben a világgá kiáltanám, hogy de nekem amúgy nem tetszett ez a könyv! Ezt nem lehet.
Ezek bejutottak volna egy következő tízbe:
Radmila Petrovic: Erdő, eke, encián Paul Lynch: A próféta éneke Karl Ove Knausgård: A harmadik birodalom Murata Szajaka: Keiko vegyesboltja
