#beatriz serrano

Mint minden férfit, engem is könnyű kiszámítani. Az érzékeim döntik el a viselkedésemet. Az algoritmusok bábja vagyok. Egy jól megválasztott szóval bármit el tudsz adni nekem. Először is ott a neve. A „Serrano”-ról a serrano sonka jut eszembe, meg Julieta Serrano, aki annyira jó volt vérszomjas, bolond öregasszonynak az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-ben. A Beatrizzal kapcsolatban nincsenek ilyen asszociációim, az egyszerűen csak tetszik. (De: Beatríz Viterbo.) Aztán a borító. Ahogy a Botticelli-Vénusz arca megraszteresedik. Átmegy óriásplakátba. Vagy az óriásplakát morfolódik vissza a vászonra kent olajfoltokba? Mi a különbség Botticelli meg egy mai grafikus között, aki fél óra alatt összedob egy visualt? (Hamarosan ezt is az AI fogja csinálni.)

A tapintás, a forma. Egy jól megtervezett, rendesen megcsinált könyv majdnem annyi örömöt ad, mintha egy szép férfi testét érinteném. Hogy mi a szép, azt én mondom meg. A jó a zsebkönyv méretű paperback, Pintér József tervezte, Plantin betűből, sűrű, de nem zsúfolt szedéstükörrel, egalizálva.

A cím is zseniális. Elégedetlenség. Kicsit passzív, kicsit agresszív, még nem tör ki, de ott fortyog azért mindnyájunkban. Nem is fog kitörni soha: a technofeudalizmusnak megágyazó pszichopolitika zseniális újítása, hogy a kell önkényuralmát – amely ellen szinte szükségszerű a lázadás – felváltotta a lehet diktatúrájával, amely csúszós, iszamos, nem tudsz rajta fogást találni. Ahogy Byung-Chul Han kifejti, a neoliberalizmus kitermelte az egyszemélyes koncentrációs táborokat, ahol mindenki saját individualizmusának lett egyszerre rabja és börtönőre. A kapuk fölé mindenütt ugyanaz van írva: Produktivität machts frei.

Az Elégedetlenség-nek tulajdonképpen nincs cselekménye, csak az utolsó oldalakon van soványka történés. Marisa 36 éves, egy nemzetközi marketingcég kreatív menedzsere (mondj ennél nagyobb oximoront a huszonegyedik században), akinek minden hónapban szép fizetést folyósít a cég. Egy elegáns madridi kerületben lakik egy teraszos társasházi lakásban; kielégítő szexkapcsolatot tart fent egy szomszédjával; megvan mindene.

De a jóllét csak látszólagos. Marisa minden nappal egyre kiégettebb. A munkájának a világon semmi értelme. A cégnél olyan emberekkel van körülvéve, akiket tiszta szívből gyűlöl. Az egyetlen lány, akihez jelentésteli kapcsolat fűzi, öngyilkos lesz, de nem derül ki, miért. A cég álságos filozófiája eltagadja a mentális betegségeket, a kimerültséget, a hervadást (utóbbi a pozitív pszichológia műszava, az én energiatartalékainak kimerülését, elszigetelődést, a depresszió felé tartó utat foglalja magában). Marisa állandóan szomjas – a könyv legszebb és egyben legriasztóbb szimbóluma a kényszeres vízivás –, és csak a nyelve alá tett lorazepam tablettácskákkal tud létezni. (A lorazepam erős szorongásoldó, a Xanaxban található alprazolámnál lassabb a lebomlása, s mint minden más benzodiazepin, függőséget okoz.) A munkaideje jelentős részében végtelenített Youtube-videókat néz. Az a két hely, ahová a valóság elől menekül, a Prado múzeum Bosch-gyűjteménye és egy hipermarket, ahol lucullusi bevásárlás-orgiákat csap. Amikor egy csapatépítő tréningre viszik őt egy luxusszállodába, besokall. A cselekményt nem akarom elspoilerezni, de annyit talán elmondhatok, hogy a happy ending nem boldog vég. Marisa ugyan egy katasztrofális baleset révén (amelyről a regény első 240 oldalán keresztül visszatérően fantáziál) kiszabadul a végzetéből – de mi lesz veled és velem, és emberek milliárdjaival, akik toxikus környezetben, kizsákmányoló tulajdonosokat gazdagítva, részvétlen főnökök terrorjában, faszfej kollégákkal küszködve fölösleges és értelmetlen munkát végzünk a nyugdíjazásunkig, vagy azon is túl, a halálunk órájáig?

Érdemes összeolvasni az Elégedetlenség-et David Graeber szociológus Bullshit munkák című kiváló művével. Marisa a munkavállalóknak ama 40 százalékába tartozik, akinek a tevékenysége teljességgel értelmetlen. (A többi sincs sokkal jobb helyzetben, csak a bullshit-fok alacsonyabb egy kevéssel.) Érezted már úgy, hogy csak papírokat tologatsz az asztalodon? Csak azért veszel részt egy meetingen, hogy a főnököd szeme előtt legyél? Gödröket kell kiásnod, csak azért, hogy másnap betemesd? Akkor valószínűleg a te munkád is bullshit állás, amit Graeber alapos tudományos vizsgálatnak vet alá. Serrano pedig a corporate állások testet-lelket felemésztő poklát hideg, szociografikus pontossággal, de szépirodalmi igénnyel és minőséggel mutatja be.

A fordítás néhol kicsit ügyetlenkének tűnik (pl. „retwittel”), aztán rájöttem, hogy nem a fordító hibázott. A bullshit természetéhez tartozik, hogy olyan buzzwordöket pufogtat, amik ma tűpontosnak hiszik magukat (mennyire gyűlölöm ezt a szót), de holnapra kiderül, hogy már új korukban szemétdombra való ócskaságok voltak. Nemes Krisztina száraz, a lehetőségekhez képest pontos és aktuális 2025-ös magyar szöveget alkot egy 2023-mas spanyol szövegből, s a magyarban is jól visszaadja a 37 fokos augusztusi Madrid couleur locale-ját. Az avíttasság sem az ő, sem a Serrano bűne, hanem a corporate világnak a nyelvet is kizsákmányoló működésmódjából fakad (lásd még Bret Easton Ellis Amerikai psychó-ját). Twitter már nincs is.

★ ★ ★ ★ ★

Yo no puedo soportar el buffet libre de tópicos, los chascarrillos habituales, las palabras en inglés para intentar dotar de importancia a los procedimientos más simples, la necesidad de involucrar hasta al mismísimo papa para un proyecto menor o el partido de tenis que se desarrolla cuando alguien quiere pasarle el muerto a otro alguien y ese otro alguien se lo devuelve. Las reuniones me agotan.…