Ha nincs a Magyar Narancs tizenegyese, valószínűleg nem olvasom el tavaly ezt a könyvet, mert a borítója limonádét ígért. Tényleg megcéloz érzelmileg, és persze a szerkezetével meg a stílus egyenetlenségével is van bajom, de társadalmi látlelet is egy amerikai kisváros képén keresztül, melyre kitették az eladó táblát, és emellett még empatikusan szürreális is. Női miszticizmus, vudubabák a fejlesztői vacsorán, világító férfi és nyulak, nyulak, nyulak.

A csalekmény szintjén komolyan vehetetlen alkoholgőzös ámokfutás a Krakkót Varsóval összekötő hetes főúton, az útba eső kisvárosok peremén és főterein. Jönnek a lengyel királyok, mint holmi ellenfelek egy videójátékban, Ríviai Geralt, és az oroszok is támadnak. Buszmegálló- és reklámtáblaesztétika, kerékgumiágyás-hitvallás, tökös, balek, tróger, őszinte kelet-európaiság.

Nehéz kihívást választott Szon Vonphjong, főszereplője, Jundzse ugyanis egy ritka rendellenességgel született, aminek következtében nincsenek érzelmei. Nem is sikerült teljesen hitelesen (ez a bajom a Szólíts naptárnak!-kal is) vagy logikai hibák nélkül, de Jundzse szíve minden ellenére a helyén van, és a történetnek is van tétje, (ha) ezt már tényleg ifjúsági regénynek olvasom.

Meseszerűsége és kidolgozatlanul hagyott pontjai miatt A fiú és a kutya leginkább egy ifjúsági regényre hasonlít, viszont az meg nem illik a feloldások nélkül hagyott sötét témáira, a hiányok így csak megmagyarázatlanok maradnak.

Ennek az ifjúsági regénynek a nézőpontja annyira sajátos, hogy a nyelvezete számomra lefordíthatatlan, és emiatt helyenként már a cselekményt sem tudtam követni. Ezzel az életkopron alapuló belépési küszöbbel együtt egy csupaszív, kellően egyedi történet ez az olasz kamaszok világából részvétről, sebekről és persze arról, hogy a szülők mi mindent nem tudnak.

Schachinger debütáló regényében igen eltalált a focista nézőpont, a tavalyi év leghitelesebb szerzői átlényegülése. Alkalmat ad női-férfi viszonyok, a professzionális sport, a siker, a politika és az ausländerség kommentárjára didakszis nélkül.

Mnél többet hallom Káel Csabát erről a filmről beszélni, annál biztosabb, hogy itt nem egy szép eszme tehetségtelenség miatt félrecsúszott, majdnem jó megvalósításáról van szó, hanem szándékosan figyelmen kívül hagyott cselekményen belüli és kívüli hitelességről.

A témaválasztáson, az utolsó élő óriásalka egyed háziasításán (nem történt ilyen, elképzelt esemény) érződik a kortárs hozzáállás, a posztantropocén szándék, aminek a kor (XIX. század eleje) és a nézőpont (ember, tudós) csak sejtések és mellékszereplők formájában enged terepet, és ez egészen különösen frusztráló feszültséget kelt.