#valentin-nap

Első rész: Elmondhatatlanul bőszít, ha valaki azt írja, hogy az érzelmeknek nincs helye vagy létjogosultsága a tumblin. Miközben a tumbli 80-90%a érzelmek. Gyűlölködés, kárörvendés a politikán, frusztrálódás a politika miatt a jövőn. Versengés, magamutogatás – ez mind érzelem. Ahogy az átmeneti önsajnálat is meg a felbaszódás azon, hogy valamit nem kap meg valaki, vagy nem úgy ahogy akarta, vagy konfliktusa van a környezetével. – ebbe mindbe bele lehetne kötni. De csak abba kötnek bele, hogy fiatal emberek, akik még csak tanulják a világot, közhelyes, érzelmes okoskodásokat írnak fájdalmukban vagy tehetetlenségükben. Továbbgörgetés, ignorálás, blokkolás – ezek a csodafegyverek bármelyik blogger rendelkezésére állnak.

Második rész: Tegnap jócskán pofánbaszták az önismeretemet. Még mindig szédülök. Nem lennék én, ha nem mesélném el, hogy miben tévedtem és mit csináltam rosszul. Bár az egom nyilván tombolva magyarázza, hogy miért nem kéne, miért kéne kussolnom. Meg persze, azt kiabálja, hogy "de hát Ő is!!!!" Ja, és nem ember volt, egyszerűen csak hallgattam egy videót. Unalmas lenne minden részét leírni a történésnek amivel kapcsolatban meg lettem érintődve. A lényeg, hogy valóban nem viselkedtem jól, valóban nem gondolkodtam megfelelően az adott problémáról, valóban nem kezeltem felnőtt módra a kialakult helyzetet. Ha van is háttérmagyarázat, ami akár fel is menthet, de magát a történést, ha száraz tényként kezeljük, akkor az adott konfliktusban hisztérikusan viselkedtem.

Harmadik rész: A hála. De valójában ez is önismereti dolog. Logan egy kurvára nehéz ember. A felszínen ez nem látszik, a futó ismerősök kedvelik mert okos és vicces, velük szemben többnyire "tartja magát", nem mondja el a valódi véleményét. Valószínűleg ezért is fárasztják a társas események. Nincs fogalma róla, hogy mekkora terhet rak azokra akik közelebb vannak. Az ellentmondásokkal nekünk kell elboldogulnunk. Rá kellett ébrednem, hogy titokban abban reménykedtem, hogy tudja ezt magáról, és ha semmi más nem is, valamiféle hála néha megfogalmazódik benne. Örülök, hogy vagy, hogy kitartasz, hogy "elviselsz". Mert tudom, hogy velem nehéz. Tudom, hogy nem tudok érzelmesen reagálni, hogy nem tudok meghitt hangulatokban résztvenni, hogy közönyös vagyok, ha fáradt vagyok, és dühös, ha bizonytalannak érzem magam. Hálás vagyok, hogy szeretsz, pláne azért mert tudom, hogy nem így képzelted... Nem elvárásként volt ez bennem, csak reményként. Hogy, ha szerelmes lenni nem is tud, meg szeretni sem igazán, akkor legalább ez megvan a lelke méyén.

Negyedik rész: A társkeresés is csak egy önimereti túra. Biztos van/lenne, aki elvisel, bár azon túl, hogy rengetegen jobbra húznak, igazán nem sok sikeres kölcsönös érdeklődés van. Külsőségek alapján ítélünk, minden fotót úgy nézek meg, hogy akarom-e őt látni támaszkodni a konyhapultomnál (vagy az övénél) vagy tudom-e őt úgy bámulni ahogy Logant mint amire vágyom, hogy bámuljam vagy milyen érzés lenne amikor ott ül a barátaimmal. Jó eséllyel egyedül maradok. Nem tombol bennem a szenvedélyes vágy, hogy basszon meg valaki, bárki, mert rövid az élet, kúrni kell. Ez azt hiszem nagyon nagy hiba, mert ez az intellektuális keresgélés, ez halálra van ítélve. Ez senkinek se kell.

Ötödik rész: Semmilyen érzelmem nincs ezzel a nyominger valentin-nappal kapcsolatban. Akárhogy keresgélek magamban, semmi. Gondolatom meg annyi, hogy sajnálok mindenkit, aki nem igazi mély, odaadó szerelemből/szeretetből ajándékoz meg ma valakit, hanem elvárásból, félelemből vagy manipulációból. Hogy napot kellett adni a szerelemnek? Hogy e helyett egész évben kéne szeretni? Anyák napja is van...

Hatodik és egyben befejezőrész: A vadállat, amelyik a kezedből eszik, hamarosan a lábadból is fog. Erre majd mindenki rájön, nem érdemes senkit külön értesíteni róla.

Legyetek felnőttek, vállaljatok felelősséget az érzelmeitekért, uraljátok az érzelmi reakcióitokat, kommunikáljatok nyíltan és tisztán, hallgassátok meg a másik embert is, adjatok teret a véleményének, a megéléseinek. És kedves férfiak! Teljesen érthető, hogy nem értitek a nőket. Egyszerűen másak vagyunk, mint ti. Az egyetlen megoldás/segítség a figyelmes egymásfeléfordulás. És egy nap teljesen világosan elétek terül a női lélek. Semmit nem akarnak a nők, csak boldogan élni, és ehhez a boldogsághoz csak az kell, hogy szeretve érezzék magukat. Ha ez megvan, minden szar probléma eltűnik. Szerintem.

…mert sikerült meglátnom, hogy milyen hiányos vagy. Hogy mennyire nem érted, miről szól a szerelem. Hogy mennyire ki van üresedve a lelked, amely olyan, mint egy lyukas edény: sosem lehet megtölteni.

Örülök, hogy nem volt jó a kapcsolatunk!

Mondja egy kollégám, hogy ő csak akkor venné észre, ha egy nő érdeklődne utána, ha az meztelenül az ölébe ülne. Egyszerűen nem veszi le a jeleket. Egyrészt mert nős és nem különösebben figyel (egyáltalán nem figyel) az ilyesmire másrészt mert valójában a férfiassága hóditó magabiztosságát már felőrölte a házasság. Ez utóbbiba nem akartam belemenni, mivel a feleségét is ismerem és titokgazdának lenni amúgy is szar dolog. A lényeg, hogy mondhatod valakinek, hogy baszod, ez a nő/pasi rád van akadva, érdeklődik irántad, ő csak rázni fogja a fejét. Dehogy, mi csak haverok vagyunk. Dehogy, nem is tudom kicsoda ő. Dehogy, ugyan, stb. Most itt ismételten kijelentem, hogy férfi és nő között nincs barátság. Csak, ha már dugtak és lefutott, kiégett ez a rész. Esetleg akkor. Talán. Tök mindegy mekkora a korkülönbség mennyire tűnik képtelenségnek a dolog, vagy mit hazudnak maguknak vagy egymásnak. Vakság van, esetleg hazugság, kisebb-nagyobb önámítás, nagyritkán őszinte megállapodás arról, hogy nem engednek a vágyaiknak, de közeli, mély barátság, amiben nincs vonzalom és/vagy valamiféle szerelem, az nincs. Vagyis ez attól függ mit nevezünk barátságnak. Mert ugyanaz a szavunk van arra akivel naponta megosztjuk az életünket és az érzéseinket meg gondolatainkat, mint arra, akivel összeröhögünk a tumblin, vagy párhavonta felhívjuk egy hogyvagyra, vagy akivel félévente leülünk egy kávéra vagy évente találkozunk az írótáborban vagy valamikor közelebb álltunk egymáshoz, de már nem is beszélünk. Vagyis az a kérdés, hogy TE mit nevezel barátságnak. Hogy te életed során hányszor léptél át határokat és vált elfogadhatóvá számodra, hogy az is barátság meg az is meg az is meg még az is, és ha “az” történik, még az is és belefér az is... ezt mások nem tudhatják. Lehet, hogy egy köszönés a liftben a másik embernek már kölcsönös érdeklődés, már a vonzalom jele, már bizony szerelmes “üzenet", akkor jön a félreértés, fájdalom, szégyen, zavarodottság. Hogy azt hittem te is... vagy ő azt hitte, hogy én is... Nem arról van szó, hogy ne lenne igényünk a barátságra (kölcsönös megbecsülés, szeretet, tisztelet, egymás segítése), vagy ne lenne erre képes az ember a nélkül, hogy meg akarná dugni a másikat. Egyszerűen a gyakorlat azt mutatja, hogy a baráti érdeklődés megbízhatatlan dolog. A valószínűsége megvan a tisztán barátságnak, csak a gyakorisága kicsi. Ha valaki egyedül van, akkor a lelke mélyén társat keres. Vagyis le fogja adni a megfelelő jeleket. Bip-bip. Én azt gondolom az emberek így működnek. Ösztönös, zsigeri dolog. Ha kiírja valaki fb-n, hogy egyedülálló, az egy bip-bip.  Ha leírja, hogy magányosan tölti a szilvesztert az egy bip-bip. Ha elsírja, hogy nincs aki becsavarja a villanykörtét, megsüsse a kakaós csigát, az egy bip-bip. Barátkozni akarok: bip-bip. Párt/szerelmet keresek: bip-bip!  De hát azt mondta, hogy bip-bip!  Rosszul dekódoltad az üzenetet! Vagyis csak arról van szó, hogy nem neked szól. Ugyanúgy hangzik, de nem neked szól. Neked azt akarta mondani, hogy: bip-bip! Érted? És ez a bip-bip most akkor mit jelent? Fingom sincs, ezt csak ő tudja. Ha tudja. Mert néha nem tudja ő se. De ne légy szomorú, lehet, hogy kölcsönös a dolog és a bip-bip hamarosan bip-bip lesz!

Jut eszembe, ideje lenne már megváltoztatni a kapcsolati státuszomat bip-bipre!