#tesztpad

Oké, kezdjük a legfontosabbakkal: Az Acer Swift 7 rettentő vékony. Konkrétan 8,98mm, ami a világ legvékonyabb laptopjává teszi.

Az Acer Swift 7 nagyon elegáns. Szépségről és ízlésről ugyan nem mindig van értelme vitatkozni és a Swit 7-es dizájnjába is bele lehetne kötni néhány ponton, de az azért talán elismerhető, hogy kevés olyan formális élethelyzet létezik, amin ez a gép ne állná meg a helyét.

Azért is kezdtem a bemutatót ezekkel, mert bár a Swift 7-esnek ezen jellemzőin felül is vannak pozitív vonásai, egyértelműen látszik, hogy a gyártó a legtöbb erőforrást a fenti két tulajdonság kialakítására fordította, viszont számos ponton érződik az ehhez szükséges kompromisszumok nyoma. Ezzel, valamint az árral pedig be is lőtték a célközönséget.

Térjünk is rá a méltatott külsőre: A már említett vastagsághoz (vagyis inkább vékonysághoz) 328 x 237 mm síkbeli kiterjedés és 1,2 kg-os tömeg tartozik, mindezt ráadásul úgy, hogy a fekete festést kapó készülékház nagyrészt alumínium. A felület bár fényes, de csak annyira, hogy még éppen nem gyűjti riasztóan látványosan az ujjlenyomatokat. A fedlapon csak egy Acer logó található, semmi flancolás vagy textúrázott felület, egyedül egy halvány, mart “SWIFT” felirat tűnhet még fel a gép gerincén, mely mellé a töltést és bekapcsolt státuszt jelző két apró LED került.

Az oldalsó éleket körbejárva rögtön fel is tűnik a dizájn oltárán tett áldozatok egyike: Mindösszesen három darab csatlakozót kapunk, amiből kettő USB Type-C, de sajnos nem Thunderbolt 3. Töltésre, adatátvitelre és második képernyő csatlakoztatásra egyébként mindkét bemenet használható. A már említett harmadik csatlakozó szerencsére a jó öreg 3,5mm-es hangkimenet, ami valahogyan annak ellenére belefért a gépházba, hogy a Swift 7 egyébként nem egy okostelefont aláz vékonyságban.

Átellenben találjuk a bekapcsoló gombot, ami annyiban szerencsétlen, hogy minden harmadik alkalommal, amikor a gépet felemeltem valahonnan egyben ki is kapcsoltam, szóval elsők között vezetett az utam az ide vonatkozó beállításokhoz. Itt található még egy SIM foglalat is, amit sajnos hazai kártyákkal sehogy sem sikerült beüzemelni, bár eredendően a tesztpéldány is inkább észak-amerikai régióra készült darab, szemben az idehaza hivatalosan kapható darabokkal.

A fedlap felnyitása kétkezes móka, az egyébként 180 fokot engedő zsanérok nagyon erősen és stabilan tartanak, ami halványan sejtet egy időtálló mechanikát, illetve kifejezett előnye, hogy ölben tartva nem fog nagyon beremegni a képernyő lendületes gépelésnél sem. Apropó gépelés: A billentyűk kifejezetten kellemes nyomásponttal rendelkeznek, a legtöbb esetben pedig még a távolság is megfelelő közöttük, sőt, az elődhöz képest már háttérvilágítás is van. 

Nem egy Thinkpad-féle klasszikus klaviatúra, de kifejezetten használható lenne hosszabb szövegek bevitelére. Már ha megszokjuk a furcsaságait. És itt is érződik a gép kompromisszumos mivolta, a vékonyság eléréshez ugyanis annyira kellett a hely a síkban terjeszkedéshez, hogy a 14 colos és egyébként alul jókora kávát kapott képernyő alá jóval nagyobb billentyűzet is kerülhetett volna és akkor nem kellett volna olyan érdekes kombinációkat összehozni, mint a majdnem egy gombra került Backspace és Del páros, vagy az ennél sokkal bosszantóbb eset, a “0” billentyű elhelyezése. Az angolszász régiókkal ellentétben ugyanis a magyar billentyűzeten a számsor nem 1-essel, hanem a 0-val kezdődik, amit jellemzően az előzőleg említett régiók “~” gombjára helyeznek. Na már most ez itt is így van, csak az említett gomb (tehát gyakorlatilag a nulla billentyűje) két sorral lentebb van, mint a többi számbillentyű. Nagyon-nagyon sok idő ezt megszokni, főleg ha nem csak ezt a gépet használja az ember szövegbevitelre.

A touchpad egy másik sarkalatos pont: Tapintásra sima, jól érzékel, kellően nagy a felület, adott a többujjas gesztusvezérlés is, viszont két dolog hiányzik róla: a gombok és a gombok. A gombok, mint mozgó alkatrészek vagy legalább egy kis motorikus visszajelző úgy teljes egészében hiányoznak, annyi visszajelzést kapunk, mint mondjuk egy tablet böködésénél. Ez sokakat zavart a tesztelők közül és gondolom sok felhasználónál is elég erős negatívum, engem mondjuk kevésbé érintett. Ami már jobban fájt, a gombok hiánya úgy, mint bal és jobb klikk, nincs ugyanis dedikált szegmens ezekre az akciókra, egy ujjal megbökve a padot produkáljuk a bal klikket, a jobb klikkhez ugyanezt két ujjbeggyel kell megtenni. Nem halálos bűn, de szintén megszokásra és odafigyelésre kényszeríti a felhasználót.

Mielőtt a képernyőre térnénk, érdemes szót ejteni a szokatlan módon billentyűzet bal oldalára helyezett ujjlenyomat olvasóról. Az elhelyezés számomra roppant szimpatikus, sokkal kényelmesebb csak kinyújtózni oldalra vagy az egész gép felemelése közben egy hüvelykujjas érintést elvégezni, mint mondjuk síkban billentyűzet alá pakolt felületet kitapogatni. Az első tesztek során néhányan megemlítették, hogy a beolvasás katasztrófálisan gyenge sikeraránnyal történik, az volt a ritkább, amikor sikerült rendeltetésszerűen használni a biometrikus azonosítást. Nos, ez azóta vagy szoftveres reszelgetés alá esett, vagy tényleg csak azokkal a tesztpéldányokkal (esetleg egy konkrét példánnyal) volt probléma, mert a mi tesztgépünkben a beolvasás rendkívül pontos és villámgyors. Sebességben és precizitásban vetekszik az Apple-féle Touch ID második generációjával, vagy mondjuk a Huawei mobiljaiban használt panelek képességeivel.

Utolsó kitérőnk a megjelenítő előtt az alá elhelyezett jókora káva és annak tartalma. Láthatóan ide került a webkamera, vagy ebben a helyzetben nevezhetjük tokakamerának is, az elhelyezés következtében ugyanis az alábbi lehetőségeket kapjuk: Íráshoz és olvasáshoz kényelmes közelségben ülünk, de lemarad a fejünk teteje, benne vagyunk teljesen a képben, de már nyújtózni kell a billentyűzethez, vagy választjuk azt az ideális megoldást, ahol benne is vagyunk a képben és nyújtózkodni sem kell, ilyenkor viszont olyan szinten kell megdönteni a kijelzőt, hogy tökéletes rálátást adunk a tokánkra és az orrlyukainkra. Van ennél rosszabb elhelyezésű kamera ugyan, de mondjuk úgy, hogy ez sem szerencsés. Az optika mellett rögtön van egy állapotjelző LED, tőle kicsit távolabb pedig az átlagos hangminőséget átadó mikrofon nyílások.

Végre rá is térnék a kijelzőre, amiről nagyjából olyan szuperlatívuszkoban tudok nyilatkozni, mint a dizájnról: A 14 colos, érintésérzékeny, 16:9-es arányú, Full HD (1920 x 1080 pixel) felbontású IPS panel győnyőrű, noha a kép nem Ultra HD, de tűéles, a színek kellően teltek, az sRGB skálán 100%-osan színhű, (76%-os az AdobeRGB színhelyesség). A kontraszt és a betekintési szögek kfiejezetten jók és még a fényerő sem lagymatag, az érintéseket pedig kellő pontossággal kezeli a panel. Oh, igen, merthogy egyébként ebben a lehetetlneül vékony házban egy ekkora érintőképernyő is helyet kapott. Ettől függetlenül viszont ez nem egy olyan gép, amit kifordítva is összecsukhatnánk (ezt inkább meg se próbáljuk!), a zsanérok viszont engedik a képernyőt az alsó szegmenssel egy síkba fektetni. Amibe persze bele lehet kötni a panel kapcsán, az a felbontás. Az árkategóriában akár nagyobb pixelmennyiséget is elvárhatnánk - talán, ha ez a gép grafikusoknak és gamereknek készült volna, a hardverrel összevetve viszont a FullHD tökéletes választás. És itt térjünk is ki a hardverre.

A Swift 7 nem való mindenkinek. Nem azért, mert az elegancia nem járna bárkinek, sokkal inkább azért, mert az ár-érték arány itt a hardveres teljesítmény fényében nem nevezhető túl jónak. A 8 gigabájt DDR3-as RAM és a 256 gigabájtos PCIe SSD még talán-talán rendben is van és a gép egy elsőre ígéretesnek hangzó hetedik generációs Core-i7-es processzorra épül, de abból is az Y-szériából. Ennek ugyan az az előnye, hogy nem igényel aktív hűtést, emiatt a gép vékonyabb, könnyebb, abszolút csendes és kevesebbet is fogyaszt, hátránya viszont, hogy a Core-i7 megnevezés könnyedén becsapja az egyszeri vásárlót. EZ a Core-i7 nem AZ a Core-i7, a teljesítmény sokkal visszafogottabb, mint mondjuk egy U-szériás változatnál, illetve a dedikált grafikus gyorsító helyett egy az alaplapba integrált Intel HD 615-össel kell beérnünk, ennek megfelelően a teljesítményt közepesnek lehetne nevezni. Ez persze nem az alapvető működésben nyilvánul meg, a Windows 10 minden tekintetben jól fut, a böngészés és videózás nyilván nem terheli meg a gépet, de a dedikált grafikus gyorsítóval amúgy sem rendelkező notebook sem játékra, sem komolyabb számítási feladatok végzésére nem alkalmas. Másképp mondva egy Overwatch közepes beállításokkal, “szőrős” képpel is be-becsúszik 30 fps alá (közelebb a 20-hoz), illetve 4K videók összevágására sem a Swift 7-et érdemes használni. A processzorra egyébként jellemző, hogy a maximum sebességet a hűtés hiánya miatt viszonylag rövid ideig tartja, a legtöbb hőt pedig a billentyűzet feletti sávban adja le.

A hardver viszont legalább az üzemidőre jó hatással van, ez a lehetetlenül vékony gép ugyanis a kétcellás, 4580 mAh-ás kapacitású akkumulátorból a gyártó állítása szerint 10 órát, de gyakorlati használatban nézve is egy 7-8-at képes ledolgozni közepes fényerő mellett. Nyilván ez attól is függ, hogy konkrétan mit művelünk a gépen, de én nem annyira aggódtam azon, hogy jövet-menetben egyszercsak lemerült laptoppal a hónom alatt kell járkálnom, (ami mondjuk egy 1,2 kg-os tömegnél amúgy sem lenne jelentős holt teher).

Eddig jól látható, hogy egy drága (mindjárt rá is térünk az árra), de kiemelkedően mobilis és elegáns, nyers erőt igénylő feladatokra nem, de akár irodai teendőkre és úgy egyébként tartalomfogyasztásra is alkalmas laptopról van szó. És itt el is érkeztünk az egyetlen olyan ponthoz, amin hőbörögni nevetségesen hathat a többi kontra érv mellett, de nekem talán a legjobban ez fájt.

A gép aljáról nem ejtettem még szót, pedig az egyébként nagyon stabilan fogó gumilábak mellett itt található egy nagyon fontos elem, azaz kettő: a Dolby Audio prémium címkével illetett hangszóró páros. A két darab, egyenként 1,5 cm hosszú és 0,5 cm széles zajkeltő nem annyira prémium. Valóban az áltag laptopokban zörgő szőrnyűségek felett teljesítenek minőségben, de az kissé szomorú, hogy ez a hangkimenet egyszerűen halk. Kicsit zajosabb környezetben olyan film megnézése, amiben konkrétan normál hangerejű párbeszéd zajlik, már szinte élvezhetetlen. Talán az segített volna, ha a hangszórók a felhasználó felé fordulnak, mert valahogy egy az asztallapot célzó irány nem segít sokat a hangzáson, legalábbis nem eleget, a sík felületeken történő hangvisszaverődést valahogy nem sikerült előidézni. Ha filmezni akarunk szerezzünk vagy egy headsetet, vagy egy Bluetooth hangszórót, esetleg üljünk be egy hangoktól izolált szobába és talán kapunk egy közepes élményt.

Verdiktként kezdeném azzal, hogy minden bosszantó hibája ellenére én eléggé megkedveltem ezt a gépet. Nem vagyok nagy játékos természet, ha pedig néha elkap a hév, még akkor is tudok néhány egyszerűbb / régebbi nagy névvel szórakozni egy kicsit akár a Swift 7-esen is. Viszont a gép alapvető gyorsasága a mindennapos használatban kifejezetten kellemes, a hordozhatóság pedig abszolút csúcskategória, ahogy az összeszerelési minőség és a kijelző is. Ehhez az egészhez egy jó üzemidő társul néhány bosszantó komprumisszummal, na meg egy olyan árcímkével, ami felülről nyaldossa a félmillió forintot. Igen, az idei Swift 7-es akciósan 549.900 forintért vásárolható meg (az eredeti ára 582.000 forint), ami brutális mindaddig, amíg csak a windowsos körökben nézelődünk - a 12 colos Macbook kicsivel ez alatt de Core M3-assal lehet a miénk, erősebb vas már jóval a Swift 7 ára felett jár. Ugyanakkor ha tényleg maradunk a Windows szegmensben, akkor ilyen áron, sőt akár jóval ez alatt azért találni néhány ultrabookot sokkal erősebb vassal. Nem ennyire szépet, nem ennyire vékonyat, de majdnem.

Őszintén szólva nagyon kevés embernek tudnám elsődleges választásként ajánlani a Swift 7-est, bár magam is irracionálisan vonzónak tartom ezt az eszközt és valahogy nem is tűnik annyira soknak az ára a többiekkel összevetve (de, az, nagyon sok). Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon kevés olyan ember ismerek, aki kiadna ennyit egy nem gamer és nem grafikus munkákra ajánlott notebookért, de annak a szűk rétegnek, akinek az átlagosnál valamivel jobb teljesítmény és üzemidő mellett megjelenés kritikus fontosságú, nekik bizony bátran ajánlható.

Kicsit arra a megállapításra jutottam, hogy ez inkább egy erődemonstráció volt az Acer részéről, mintsem nagy számban eladni kívánt készülék, mert már eleve házon belül kapni bőven jobb ár-érték arányú ultrabookokat. Viszont erődemonstrációnak pazar.