#sikoltva

Virágzó életem sorsa,

Szenvedő nyomorban torpant.

Hittéves emberi javak,

S galád, átkozott szavak.

Rettegő félelem járja át,

Sötét lelkem szikrázó darabját.

Mi lenne, ha véget vetnék ennek?

Ha nem keresnék kifogást ellene?

Ki jönne s borulna síromra,

Sírva, remegve, félve, sikoltva?

Hoznának-e kiszáradt rózsacsokrot rám,

Bevallván erre számítottak már?

Vajon lenne ki sajnálna?

Ki évekig gyászolna?

Kinek élete haszontalanná érne,

Mert többé nem lennék része?

Remélné-e valaki, hogy újra láthat?

Hogy szorosan karjaiba zárhat?

S mit tennél te,

Ha megtudnád nem élek?

Érdektelen arccal néznél le,

Fekete kövekkel kirakott fekhelyemre?

Vagy kívánnád-e zokogva,

Bárcsak élnél még te ostoba!?

S ti kik kínoztatok kegyetlenül,

Bánnátok-e bűnötöket lelketlenül?

Megemésztene-e titeket,

Csúf szívetek háborgó ligete?

De mindez nem számítana már,

Hisz gyötrődésem véget érne, tán.

Érzem nincs több erőm ehhez,