#ostoba

New Hope Club - Crazy

Menekülök. Menekülök, de fogalmam sincs, hogy hova, hogy honnan. Azt sem tudom, hogy kitől és kihez. Hozzád. Előled. Senkihez. Bárkihez. Mindenkitől. Nem tudom. Nem tudom, hogy ki vagyok, hogy mit akarok vagy mit nem és, hogy azt miért akarom vagy épp miért nem. Fogalmam sincs, miért csinálom ezt. Minek írom le azt, ami bennem kavarog, úgyse érti senki, aki meg mégis az úgyis leszarja. De talán igaza is van, mit foglalkozna ezzel bárki is, mit foglalkozna bármivel bárki is. Na meg pont Te, Te mondtad, hogy ez mekkora ostobaság, hogy nem jelent semmit és értelme sincsen, de én mégis csinálom. Írnom kell, ki kell írnom magamból. Felrobbantam. Ez miattad van, de nem hibáztatlak, mert lehet velem van a gond. Én csak egyszerűen nem tudom, oké? Nem értem, senki nem érti és nem is akarják érteni, szerintem még én se akarom. Csak tudod, ha bennem van nem lehet csak úgy megszabadulni tőle. És mindig ez van érted? Érted. Mármint azt érted, hogy mindig “hisztizek”. Te így hívod, én jobban szeretem azt használni, hogy “szétesek” vagy nem bírok többet, ezért “robbanok”. Kinek beszéljek arról, amit senki nem érthet meg? Illetve de, Ő ha akarná meg tudná érteni, de nem akarja. Miért is akarná, hiszen ez csak az én hisztim. Úgy érzem nehéz minden. Nehéz beszélni, nehéz gondolkodni. Már nem bírom játszani, hogy minden rendben, mert semmi sincsen rendben. Vagy nekem ez nem jár? Nálam nem telhet be a pohár? Nem lehet elegem végleg? Nem mondhatom, hogy feladom? Mit rontottam el? Miért fáj minden ennyire, miért gyötör valami olyan, amin senki nem tud segíteni, de aki tudna az se fog, mert ez nem az ő dolga. Szétestem. Vállalom. Egy roncs vagyok. Társaságban is a magányt érzem leghűbb társamnak. Minden mosoly kamu, nem vagyok boldog, nincs okom mosolyogni. Szomorú vagyok. Üres. Szánalmas, mert megint nem tudtam kezelni. Saját magam nem tudom kezelni, nem bírom el a saját problémáimat, gyenge vagyok. És most még idióta is, mert ezt mind leírtam. Amiért leírtam, hogy mennyire fáj. Igaz, hogy nekem ezek érzelmek, de mindenki másnak csak buta szavak. Ostobaság az egész, amivel nem érek el semmit. Ettől nem lesz jobb se nekem, se másnak, és nem fog kevésbé fájni. A helyzet ugyanúgy szar maradt. Ugyanúgy nem érti senki és én továbbra is egyedül vagyok. Talán ez a sorsom, nem? Mármint vannak barátaim, nagyon szeretem őket, annyira jó emberek. De lelkileg. Nem találom azt a megnyugvást, amire mindenkinek szüksége van. És valaki megtalálja, az anyukájában vagy az apukájában, a testvéreiben, rokonaiban, de talán a barátaiban, a szerelmében. Valakiben. De én? Én nem találom senkiben és a lelkem össze-vissza rohangál és keresi a helyét, keresi az okot, a bizonyítékot, hogy én is ugyanannyira érdemes vagyok az életre és a világra, mint bárki más. De nem találja. Egyedül van, akárcsak én. És elfáradt, próbált értem mindent megtenni, de csodát még ő sem tehet, mostmár csak barangol. Keresi a menyugvást, ahol végre pihenhet. Lehet, hogy megtalálja, odaát. Az egy jobb hely, ott már nem fáj semmi, oda megy mindenki, akiről a sors úgy döntött, hogy ott kell lennie. De velem miért szórakozik? Miért nem dönti el végre, hogy hol a helyem? Lehet, hogy csak szeret nevetni rajtam, élvezi, hogy szórakoztatom. Látja az újabb “hisztim”, mert valójában neki se jelent ez többet, és végignézi, ahogy lelki roncsként, a könnyeimmel harcolva, küszködök, hogy leírjam ezt a szöveget, mert néha annyira homályos minden, hogy a billentyűzetet se látom. Lenéz. Szánalmasként tekint rám, amiért megint leírtam. Ezt a rengeteg sor butaságot, ami nem jelent senkinek semmit. És most, hogy lesz tovább? Fogalmam sincs. Gondolom abbahagyom végre ezt a hülyeséget. Mert úgysem jelent semmit, és meggyőzöm magam, hogy ez valóban így van. Minden, amit érzek hülyeség, szánalmas. Nem jelentenek semmit. Én sem jelentek semmit, ezzel együtt megszűnik minden gondolatom, érzésem és megszűnök én is. Egy senki vagyok, aki egy percre megint többnek hitte magát. Már bánom is. És szégyellem, hogy a butaságommal pazaroltam bárkinek is az értékes idejét, aki eljutott eddig. Mert mindez csak hülyeség.

Az eleje csak pár szó volt, lassan rímek lettek, aztán nem találtuk a szavakat, végül egyszerűen nem született meg a vers. Te és én sosem volt, mégis létezett.

“Nem, te nem vagy kivétel, hanem tipikus eset. Úgyhogy jól jegyezd meg a szabályt: egy pasi akkor nem hív fel, ha nem akar felhívni. Ha úgy érzed, hogy a fickót teljesen hidegen hagyod, akkor jól érzed, mert úgy is van. Nincs kivétel.” -Nem kellesz eléggé c. film

Lesz aki majd így szeretni fog engem?