#rendszer

Néhány alkalommal már megtapasztaltam, hogy dolgok ellen azok lázadoznak leginkább, akik képtelenek más léptékkel nézni valamire vagy képtelenek elvonatkoztatni konkrét (ellentétes) helyzetektől. Ha azt mondják, mindig dönthetsz úgy, hogy valamit nem csinálsz tovább, akkor nem arra a döntésre gondolnak, hogy kiléphetsz a munkahelyedről vagy egy toxikus kapcsolatból vagy a szerepedből ami rossz neked valamiért, hanem felháborodnak, hogy ha úgy döntesz, hogy nem fizeted be a gázszámlát, akkor meg fogsz fagyni, ergo, faszság, hogy bármiről dönthetsz úgy... Amúgy, a gázszámla jó példa. Bármiről eldöntheti az embre, hogy nem csinálja tovább, csak azért nem tesszük, mert félünk a következményektől. Attól, amit elképzelünk, hogy majd a döntésünk után lesz. A racionalitásban hívő ember úgy gondolja, hogy pontosan ki tudja számolni, hogy mi lesz, és igyekszik a legrosszabb forgatókönyvet elkerülni. Az mennyire a racionalitás? A racionalitás az, ha nem a személyek, hanem a dolgok ésszerű alakulását tartjuk szem előtt. Pl eladnék mindent itthon és ott vennék egy vagy két lakást ahol az elmúlt 100 év tapasztalata szerint a legnagyobbat ment fel/ a legstabilabban tartotta magát az ingatlan ára, függetlenül attól, hogy akarok-e ott élni. Ez a racionalitás. Ha figyelembe veszem, hogy érzelmileg nekem vagy bárkinek mi a jó, abban már akárhogy csavarom, semmi ráció nincs. Hogy épp megértőnek kell lenni vagy épp lázadni valami ellen arra olyan dolgokban van a válasz ami jó mélyen el van ásva. Nem igazán vagyunk őszinték magunkkal, így aztán a körülöttünk levők is csak azt érzik, hogy fake, fake, nem fedi egymást a szó meg a tett. Hát ki bírja ezt a bizonytalanságot hosszú időn keresztül? Normális ember nem. Homokra semmitsem lehet építeni.

Amikor valaki azt mondja, hogy "te csak magaddal törődsz", akkor az több témát is felvet. Egyrészt mégis ki a faszommal törődjek? Talán veled? Az a probléma, hogy nem te vagy az életem közepe? Másrészt, mégis ki fog törődni velem, ha én sem? Mi vagyok én, mókuseledel? Csak úgy szórjam magam oda, majd elfogyok? Az ember egy ilyen mondásra hajlamos (már aki hajlamos), hogy azonnal feladja a saját érdekeit és a másik vagy a többiek felé forduljon, hogy ne tűnjön önzőnek vagy mert elhiszi, hogy valóban önző. Csúnya manipulációs technika. Érzelmi kapcsolatokban meg nagyot tud menni az ilyen. De mi van akkor, ha a másik tényleg csak magával törődik? Hát, attól függ, hogy kellene-e általában vagy éppen adott pillanatban velünk törődnie. "Kellene" vagy csak szeretnénk, ha velünk is törődne. Nyilván azokhoz ragaszkodunk, akik törődnek velünk.

Ha értenék hozzá, csinálnék egy virtuális kavicsrakosgatásos programot. Nem is kéne kavicsozni. Lehetnének konkrét karakterek. Beállsz a virtuális térbe, itt van Logan mondjuk, itt vannak akik hozzá tartoznak, itt vannak akiket ismerek, és mint a bolygók keringenek egymás körül. nem baj, ha ez csak egy feltételezés, a lényeg, hogy megtalálod-e a helyed valamelyik körön. És akkor most egy másik tánc, hogy te vagy a közepe a rendszernek, azok az emberek ebben a rendszerben hol vannak. Látod, semmi közöd hozzájuk. És akkor a harmadik, ami egy idővonalon mutatja meg, hogy adott kulcspontokban hogyan közelít és távolodik két ember. Minek ez az egész? Mert komoly tévedéseket vagyunk képesek a hiedelmeinkre építeni. Kivetítjük a tapasztalatainkat és a vágyainkat más emberekre miközben azt gondoljuk, hogy ezt csak mások teszik, mi nem. Egész más élmény kívülről nézni a rendszerekre amiben élünk. A legmagányosabb ember is egy mikrorendszer része valójában. Olyan nincs, hogy valakinek semmilyen interakciója nincs másokkal. Érezheti úgy, de nem igaz. Amit szeretnénk, arra fókuszálunk. Akkor is ha faszság. Akkor is ha káros, akkor is, ha csakazértis. A virtuális rendszerben sétálva viszont szembetalálkozhatunk magunkkal és megláthatjuk magunkat ahogy éppen feltesszük a szemellenzőnket. És a végére behoznám szegény anyám örökbecsű mondását: „A legtöbb ember megérdemli egymást.” Mély pszichológia van ebben, amúgymeg übergeciség.

Kosárlabda, alkohol és az utcán heverő ember

Most hajnali három óra van. Nemrég értem haza, kissé részeg vagyok, de a valóság egy csöppet kijózanított. Jelenleg az ágyamban fekszem és egy olyan napot tudok magam mögött, ami egyszerre volt kellemetlen, izgalmas, örömmel teli, tanulságos és szomorú. Izgi nem? A legtöbb napom általában mindig ugyan olyan, ma viszont mindenből kijutott egy kicsi.

Nem szeretném, ha ez a poszt is a csalódottságomról árulkodna. Igazából annyira nem is vagyok az, mindazonáltal történt pár olyan esemény is, ami megint ezt az érzést váltotta ki bennem. Ettől függetlenül ki kell jelentenem, hogy nem volt rossz ez a mai és jól éreztem magam.

Délelőtt magamtól ébredtem. Tegnapelőtt elterveztem, hogy addig alszom, amíg csak tudok, viszont a teknősöm zörgése és eszement lubickolása már kilenc körül felébresztett. Reggeliztem, zenét hallgattam és zuhanyoztam. Olvastam egy kicsit és írtam kb. kétezer szót a készülő történetem első vázlatához, ami hamarosan tényleg elkészül.

// Baromi melós ez a ,,könyvírás’’, ez még csak az első vázlat lesz, amit majd pihentetek hetekig, majd újra nekiugrom, átolvasom és javítgatom. Így készül el a második vázlat, amit majd újra pihentetek miközben átgondolom, hogyan lehetne még javítani rajta. Ha azzal is végzek, azt már megmutatom majd az ,,ideális olvasómnak’’ kritikára. Persze ő még nem létezik, de nem baj. Ez a tervem, megcsinálom. //

Visszatérve a napomra; a szokásos, délutáni magányos sétám helyett más program várt rám. Elhívott az egyik barátom kosárlabdázni. Örültem neki, legalább társaságba mehettem és sportolhattam. Mindig is szerettem kosarazni, a fociban sosem voltam tehetséges, viszont a dobáshoz mindig volt érzékem. Nagy társaság várt a pályán. Eleinte hatan voltunk, de később csatlakoztak még ketten. Egy ,,harminchárom’’ nevezetű játékot játszottunk aminek a lényege, hogy az nyer, aki büntető dobásokból a leghamarabb eléri harminchárom pontot. Sokáig elhúzódott, közben hülyéskedtünk, beszélgettünk, volt pár cigi szünet is, de végül sikerült megnyernem a játszmát. Ekkor érkezett a másik két ember, akik egy párt alkottak. A fiú hozott focilabdát és a hímneműek elkezdtek focizni. Én a lányokkal maradtam.

Eleinte csak ültünk és beszélgettünk, majd dobáltunk egy kicsit és elmentünk a közeli bárba. Ittunk egy vodkanarancsot, közben rám terelődött a szó és kaptam hideget-meleget. Szóba került az exem, akit mindkét lány szerint illene már véglegesen elengednem. Ha kell, magamat ,,megerőszakolva’’ kellene befejeznem az utána kajtatást. Igazat adtam nekik, valóban semmi értelme az egésznek. Én sem és ők sem értették, miért váltam a megszálltjává, holott csak négy hónapig voltam vele. A végén az lett a legvalószínűbb magyarázat, hogy mivel őelőtte jó ideig nem volt senkim, nyilván a törődés és a valakihez tartozás hiányzik és (talán) nem is ő. Egyikük szerint sem illettem a lányhoz az elbeszélésem alapján. Továbbá megkaptam, hogy én egy ,,hősszerelmes’’ típus lehetek, szedjem össze magam és keressek mást magam mellé, mert szükségem lenne valakire. Ezzel nem is vitatkoztam, viszont a - teljesen jogos - kijózanító pofont megkaptam, így volt min merengenem a következő percekben.

Ezután a fiúk is csatlakoztak hozzánk. Három pár és én. Volt amikor úgy éreztem kilógok a sorból, egyedül voltam a párok között szingli, aki nem foghatta senki kezét, nem súghatott semmit sem a másik fülébe és nem ölelhetett senkit, mégis jó érzés volt társaságban lenni. Az antiszociális és mizantróp személyiségemhez képest mindenkit kedvesnek és kellemes társaságnak tartottam, a közös hangot is megtaláltam velük és már én sem üldögéltem csendben, jókat beszélgettem mindenkivel.

Két vodka-alma, két gold tequila és két unikum, valamint egy fél magyaros pizza után indultam haza. Maradtam volna még szívesen, de a bár zárni készült és a többiek is haza akartak térni.

Miközben hazafelé baktattam elégedettség töltött el. Sikerült olyan emberek közé verődnöm, akik normálisak voltak és akik - mégha erre a kis időre is - befogadtak magukhoz.

Már csak két utcányira voltam az otthonomtól, amikor megpillantottam a járda szélén egy - mozdulatlanul - hason fekvő embert. Elmentem mellette, megnéztem az időjárást a telefonomon és egészen hazáig azon gondolkodtam, hogy nyolc fokban meg tud e fagyni/ ki tud-e hűlni egy ember. A kapuban viszont nagy levegőt vettem, majd magamba ,,kurvaéletezve’’ visszafordultam és elindultam a betonon heverő férfi irányába. Reméltem, hogy mire visszaérek már nem lesz ott, végül mellé érve ugyan az a látvány fogadott; egy nike cipős, rendes, igényes ruházatú, békésen, azonban mozdulatlanul heverő megtermett ember. Megböködtem a vádliját, elkezdtem keltegetni. Szerencsére felébredt és nem volt agresszív vagy indulatos, azonnal elkezdte a köszönetnyilvánítást, persze meg-meg rázta a fejét és megjegyezte, hogy ,,rendkívül be van baszva’’. Mondtam neki, hogy ezzel egyet értek, megkérdeztem fáj-e valamije illetve, hogy merre lakik. Persze egy másik városrész utcáját ismételgette. Nem szerettem volna otthagyni, mindenféleképpen haza akartam juttatni. Hívtam a taxi társaságot (mentőt nem engedett hívni a férfi), ahol a diszpécser már a cím alapján megmondta, hogy ,,azért az emberért’’ nem fog kiküldeni senkit, más is próbálkozott már, de nincs az az isten. Az sem segített, hogy kifizettem volna előre a fuvart, rám tette a telefont.

Így hát elindultam Lacival, a 130 kilós, részegen dülöngélő férfival. Az út során kiderült, hogy a ,,rendszer’’ miatt rúgott be ennyire, plusz valami Frodó nevű barátját is gyakran emlegette. Spanyolországba készül költözni, ott él a felesége és két gyermeke is, elege van Magyarországból és az emberekből. Többször elesett, kiderült, hogy nagyon fáj a lába. A kórház előtt elhaladva sem szeretett volna bemenni, így mentünk tovább. A fél órás utat egy óra alatt tettük meg, fel akart hívni egy sörre, vagy egy pálinkára, de visszautasítottam, továbbá a lelkére kötöttem; ha ébredés után is fáj a lába, menjen el a kórházba, továbbá, hogy menjen el Spanyolországba.

Tudtam, hogy ha minden így marad, lehet elúszkálok benne, de sosem lehetek teljesen boldog, és sosem találom meg igazán a helyem.

A SZABADSÁG ÉDES A FOGSÁG NYOMASZTÓ

Utána van egy matekunk, ahol kikapjuk a dolgozatot, a tanár velünk cirkuszol mert az egész csoportnak rossz lett, de mindenkinek 1 pont kellett volna a 4 eshez.

Utána van történelem. 6 oldalas vázlatot kellett megtanulnunk + tk. Előző hét óta ezt magoljuk, de még nem tudjuk 4esre, 5ösre. Agyilag már fáradtak vagyunk a töri miatt.

Utána jön a drága, fizika, ahol ha iszunk kiabálnak velünk. De kérdezem én, mikor igyunk? Mikor nincs szünetünk mert elveszik tőlünk? "Csak egy kicsit korábban kezdem, és késöbb fejezem be" hát igen ám, de mikor együnk, igyunk? Mikor nevessünk? Jó, hogy nem viselkedünk órán, gyerekkorunk nem volt ez megy évek óta. Minden 'szabad' percünkben tanulunk, a szülők azt mondják ez a dolgunk... De nem. Az utcán kellene futkosnunk, vihorásznunk, úsznunk. De ehelyett felnőttek vagyunk 14-15 évesen, és csodálkoznak azon, hogy a Klárika a 8b ben már nem szűz.

Angolon szóbeli feleltetés, akinek szerencséje van, az pénteken letudta. Angolból a nyelvtanon nagyobb hangsúly van mint annak a használatán.

Magyar, az édes drága magyar. Ahol szegény tanárnőt kikészítjük, pedig ő szeretettel bánik velünk. Nem feleltet gyakran, sok időt ad verstanulásra. Szegény óráján már nem viselkedünk.

És akkor jön, maga a terror. A német óra. 3 éve tanulom, és a csoportunk órán mindig valamiről beszélget a tanárral. A drága tanárnőt megkérdezzük "mi lesz benne a dogában?" 45 percig beszél az esküvőjéről. De dolgozatot írunk. Tanulni nem tanulunk, csak házit kapunk.

És végre haza esünk 14:20. Még ma nem ettünk max morzsákat. Evésre számoljunk 30 percet. 14:50. Ma volt hét óránk. Holnap is hét lesz. Ha csak a holnapikra készülök -tesi kivételével- az 6 óra. Az 20:50, mivel minden órára minimum egy órát kellene készülnünk. 21:20 vacsora. 21:30 fürdés. És mikor éltünk? Mikor pihentünk?

Egy hely,ahol nap mint nap sztereotípiák áldozataivá válunk. Ahol mindenki azt gondolja ismer minket a reggel 8-tól délután 4-ig tartó viselkedésünk, öltözködésünk alapján.

Egy hely,ahol “nem érdekel mit gondolnak rólunk mások”,mégis minden erőnket belefektetve próbálunk megfelelni a társadalom/korosztályunk elvárásainak.Egy hely, ahol személyiséghiányos emberek próbálnak átvenni valamit személyiségzavaros társaiktól.Egy hely,ahol mindenki különleges, de mégis olyan egyforma.

Szerintem a dolog nem ilyen fekete fehér. Egyrészt sok dologban igazad van. Például azt a személy, aki kitalálta, hogy a készségtárgyakat hasonlóan osztályozni kell, mint a matekot vagy az irodalmat, addig kéne ütni, amíg mozog, azoknak a tanároknak, akik pedig felháborodnak, hogy nem az ének témazáróra tanultál a matek helyett, külön bugyrot kéne nyitni a pokolban… Az egyik legnagyobb probléma abból fakad, hogy a tanárok nagyrésze nem azért jön iskolába tanítani, mert tanár szeretett volna lenni, hanem mert nem volt más lehetősége. Van egy ilyen mondás, hogy „Aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja, aki tanítani sem tud… na az a tesitanár”. Észrevételeim szerint az esetek többségében ez sajnos igaz. És csak azért, mert neki ehhez semmi kedve, de csinálnia kell, mert valamit nagyon elkúrt az életében, utál ja ezt csinálni és semmi kedve hozzá. Az egyetemek többsége fel van osztva BTK-ra és TTK-ra. Szerintem hasonlóan kellene csinálni a középiskolákat is. Általános iskolákat nem, mert egy bizonyos világképnek ki kell alakulnia a gyerekekben. Most egy amerikai ismerősömre gondolok, aki egészen addig, amíg el nem jött ide, úgy gondolta, hogy Európa egy ország… A porosz tekintély alapú oktatási rendszer egyértelműen rossz, de afelől sincs semmi kétségem, hogy nem az angolszász lenne a cél, hanem a kettő közti átmenet. A hasznos tudásról szintén lehetne vitatkozni. A hatás-ellenhatás törvénye véleményem szerint pont egy rossz példa volt. Ezért most azt ide bemásolom. „Két test kölcsönhatása során mindegyik testre azonos nagyságú és hatásvonalú, illetve ellentétes irányú erő hat.” Kicsit vonatkoztass el a fizikai fogalmaktól. Ha mondjuk a Doppler-effektust írtad volna, azt megértem, mert annak kurvára semmi értelme az életben, de ha Newton bácsi harmadik okosságát elolvasod és kicsit elvonatkoztatsz, szerintem nagyon kevés dolog írja le jobban az élet működését. Mire ezt leírtam rájöttem, hogy ennek már semmi köze a témához, meg arra, hogy ez még hosszú lesz, de te voltál kíváncsi a véleményemre, úgyhogy mostmár olvasd el… :D Az irodalom vizsgálata ilyen kontextusban a téma egyik legérdekesebb kérdése. Úgy, ahogy most tanítják egyértelműen semmi értelme. Igazából mások által kitalált nézeteket dogmatizálnak, erőszakolnak ránk és kérnek számon rajtunk. Az irodalomnak pont a képzelet szárnyalásáról kéne szólnia. Egyébként el kellene gondolkozni azon is, hogy az irodalom nem készségtárgy-e. Igazából olyan emberek művein élvezkedünk akik nálunk sokkal tehetségesebbek voltak. Nem ugyanezt csináljuk éneken is? Az már csak a személyes véleményem, hogy 200 éve, mikor a költő mély depresszióba süllyedve segg részegen éppen egy szerelmi csalódás után összeszenvedett pár sort, azt nem a követendő példának kéne beállítani. Itt egy másik probléma. A fél igazságok. Tudtad, hogy a kormány csak az állami tankönyveket engedi megrendelni az iskoláknak? Szerintem ez az egyik legkétszínűbb dolog az egészben. Csak azokat a dolgokat tanulhatjuk meg, amiket Orbán Viktor miniszterelnökúr jóváhagy. Bocsánat a politizálásért… Az iskola reggel 8-kor való elkezdése az egyik legrosszabb dolog. Maradt már el első, esetleg még második órád is? Olyan kialudva bemenni mintha másik helyen járnál. Hallottad azt a statisztikát, hogy elvileg több stresszt kell elviselniük a gimnazistáknak, mint egy elmegyógyintézetbe zárt páciensnek? Na szerintem ez az egyik legnagyobb álhír, nem hiszem, hogy sok alapja van, mindenesetre az tagadhatatlan, hogy mennyire megadja a nap hangulatát, amikor német felelés lesz, és egész nap gyomorgörcsöd van. Ennek egyértelműen nem így kellene lennie. Azzal, hogy kiemelted, hogyha nem teszünk valamit akkor a gyerekeink is ebbe a rendszerbe fognak beleszületni, és ezt a legrosszabb ellenségednek sem kívánnád, megragadtad a lényeget. Valamit tenni kell, de ahogy a dolgok most állnak nem hiszem, hogy sok eredményt tudnánk elérni. Ne érts félre, belenyugodni a dolgokba nem szokásom, csak most úgy látom, hogy nem sok esély van a változásra. Ettől függetlenül reménykedek és ha cselekedni kell hajlandó vagyok rá…

 U.I.: Ha végig olvasol egy ilyen hosszú szöveget, azt értékelem, ha megtetted kérlek reagálj rá valamit, hogy tudjam, nem hiába írtam le… Egy értelmes vitához bármikor van kedvem, és őszintén remélem, hogy sikerrel jár a mozgalom. 18/f