Azt hittem én naivan, hogy ez csak kórházi legenda. Tévedtem.

Engem is elért és megmérgezi a mindennapjaimat.

Erről nem beszélnek az oktatás során csak kemény 1 db előadás volt róla emlékeim szerint a 4 év egyetem alatt, azon is semmitmondó inkább általános dolgokat említett meg a tanárnő, aki mosolyogva beszélt róla és ennyi.

Amikor elkezdtem egyetem alatt dolgozni, hogy legyen fogalmam mi is az ápolás valójában, nem gondoltam volna, hogy engem is elér ez az “egzotikus” betegség.

Hát utolért... és nem kímél egyáltalán. Segítséget találni nem egyszerű, pláne hogy nem érti meg senki azt amivel szembe kell néznem.

Valóban senki... gondolok itt a családomra, akik természetesen azt vallják, hogy nekik bármit elmondhatok meghallgatnak segítenek. A másik csoport a barátaimnak nevezett emberek... szerintük NEKEM semmi bajom sincs csak nyafogok, hiszen megvan mindenem (pl.: saját lakás, munka, kocsi stb.) és nem is értik mi a bajom.

Hát röviden a “nyafogás tárgya”: Eszméletlenül sokat dolgozom általában havi 220-230 órát (általában 176 óra a kötelező, a többi túlóra amit majd vmikor kifizetnek). Állandó fáradtsággal küzdök, ami inkább lelki, mint fizikai. Minden műszak elején azt várom mikor mehetek már haza, hogy ne kelljen annyi borzalmat elviselni amit látok, tapasztalok. A lakást nincs kedvem elhagyni, mert itt érzem magam úgymond biztonságban. Itt jön az ellentét, hogy szeretnék kimozdulni a barátaimmal lenni, de egész egyszerűen nincs erőm hozzá. Amikor meg összeszedem magam akkor senki sem ér rá és ezt nekem el kellene fogadnom. Persze, ha én nem érek rá vagy nem szerzek soron kívül egészségügyi ellátást bárkinek, akkor én vagyok az utolsó szar, szemét semmirekellő, hálátlan barát, gyermek stb. Azt persze kevesen tudják-ó honnan tudhatnák, mivel nem kérdezik ill. nem beszélhetek róla, mert nem érdekel senkit-, hogy az ő soronkívüliségük miatt nekem plusz 12-24 óra túlóra jut vagy meg kell alázkodnom vkinek, mert ugye ez így működik itt.

Látszólag megfeledkeznek rólad, nem keresnek, nem hívnak el sehova... amikor rákérdezel akkor meg ők vannak felháborodva: “Azt hittük, hogy dolgozol?!” Mondjuk meg kellett volna kérdezni, hogy ráérsz-e? Mellőzötnek érzem magam, mondhatni értéktelen a barátaim szemében.

Megfogalmazódik lassan bennem, ha én mindnekinek segítségére vagyok, leszek (remélem még leszek) és nekem amikor segítségre lenne szükségem akkor kihez forduljak, fordulhatok, ha a fentiekhez nem?

A választ azt hittem megadja maga a munkahely. Történt ugyanis, hogy a munkahelyen kiéleződött a dolgozók lelki egészsége iránti figyelem.

Hát elmenetem a kijelölt osztályra. 30 perc pszichológusi szeánsz ami alatt kiderült, hogy ez már nem az ő hatásköre menjek 2 szobával arrébb ott van az orvos mondjam el neki is a gondjaimat. Jó átmentem kezemben a papírral. 35 perc beszélgetés után kezemben a papírral és egy recepttel kijöttem. A burn out-ot nem írta rá csak az F3200 Enyhe depressziós epizód diagnózist és persze vmi gyógyszernek nevezett vmit és viszont látásra. Nem váltottam ki és nem is fogom. Egy bogyótól nem lesz jobb, ha én tudom hogy csak el kell mondanom vkinek, nem várok megoldást senkitől. Egész életemben mindent egydül oldottam meg, nemigazán volt segítség senki részéről.

Szerencsére azért 1 igazi barátom van, aki meghallgat. És itt a meghallgaton van a hangsúly. Ő is kolléga, tudja mi a probléma gyökere, szerintem ő is hasonlókat élhet át. Rá számíthatok, bár keveset találkozunk személyesen, de mégis számíthatunk egymásra.

És egy örökérvényű mondás a végére, amit minden “okos barátom” mondani szokott amikor, valahogyan beszélhetek a gondjaimról 10 mp-et: Ki kurvának áll, ne csodálkozzon azon, ha megbasszák.