#kubizmus

Ez a cseh verziója egy összegyúrt art deco-kubizmus-szecesszió-népi csehes motívumok és színek (piros feher kek) architektúrájának. Érdekes volt, hogy tényleg a két épület amiben voltunk mindkettö piros-fehér márványból készült, arany díszítésekkel.

Az open house prahán voltunk ma és tegnap is. Ma kicsit tematikusra sikerult Gočár, Palác Archa épületével, régen a Legiobanka épülete volt. (Wiki fotó kívülröl, a többi saját)

Aztán a Dum Diamant kubista épületében voltunk, ahol bent modern lámpa kiállítás van, megörizve néhány régi beépített elemet, a folyosón az eredeti lámpákkal és ablaküvegekkel.

Aztán pedig ismét rondokubizmus a Palác Adria épületében (ennek alsó átjárós részébe be tudtok menni, Jugmannovo namestin van, a Mustek sárgametró megállónál)

Kilátás a tetöröl

Egypár másik épület ebben a stílusban:

Rádiopalác épülete

És a Svehlova kolesz

Ennyi volt a mai prágai séta.

Kádár Béla (1877-1956): Kubista csendélet, 1926k.

Józsa Sándor (1910-1989): Széken ülő férfi, 1945

Miklós Gusztáv ( 1888-1967): Alakok kutyával, 1921

Medve Tetoválás Művészeti Gyűjtemény

🖼 Jean Metzinger: A kék madár (1913)

Végső soron mindannyian a boldogságra vágyunk. Ez a legfőbb hajtóerőnk, ezért küzdünk, ezért viseljük a ránk mért terheket; hogy a végén boldogok legyünk.

A boldogság egy langyos érzés, nem túl intenzív, nem olyan, mint az öröm, ami magával ragad és elfeledteti minden bánatunkat: a boldogság egy olyan állapot, amiben az öröm mellett jut hely a fájdalomnak is. Boldogok lehetünk akkor is, amikor éppen nehéz, amikor éppen megbántottak, mert összességében rendben van az életünk, és tudjuk, hogy ezen a hullámvölgyön is túllendülünk majd, hogy amit most összegyűrtek a hétköznapok, az kisimul majd, hogy amit összekuszálsz nyáron, azt kibogozod télen; és ez a hit, ez a meggyőződés, ez a bizonyosság, hogy a rossz pillanatokat szükségszerűen követik majd a jók, és hogy utólag visszanézve majd azok jutnak elsőként eszünkbe, nem a közéjük ékelt szenvedés – ez maga a boldogság.

A boldogságnak a művészetek hajnala óta visszatérő szimbóluma a madár. Kezdetektől fogva irigyeljük a madarakat szabadságukért, vágyakozva nézzük, ahogy repülnek. Van ebben valami szakrális: mindig is úgy képzeltük, hogy az istenek odafönt laknak valahol, a madarak pedig, akik tetszésük szerint leküzdhetik a magasságot, igazán közel kerülnek hozzájuk – és mi más lenne boldogabb állapot, mint isten közelében létezni?

A madár motívuma a népköltészetben is gyakran megjelenik: közvetít a szerelmesek között, vigasztaló dalt énekel, vagy egyszerűen csak száll az égen, miközben a hétköznapi embert a földhöz köti a keserű sorsa, s így a madárban tovaszálló boldogságát látja.

A szólás úgy tartja, a boldog ember olyan, hogy madarat lehetne fogatni vele. Szinte szárnyal, könnyűvé válik, a madarak pedig közel engedik magukhoz, mert magukénak érzik, azt hiszik, egy közülük, hiszen ő is a fellegekben jár.

Madarat fogni nem egyszerű feladat, minél inkább vadászunk rá, annál óvatosabbá válik, minél jobban lapulunk, hogy rávethessük magunkat, ő annál gyanakvóbban figyeli minden mozdulatunkat, és annál felkészültebben várja, hogy az első baljós jelre elszeleljen. Madarat fogni ezért nem erőszakkal, hanem türelemmel érdemes. Aki rendszeresen eteti télen az énekes madarakat, az hosszú hónapok alatt kiérdemelheti az egyébként rendkívül óvatos teremtmények bizalmát, s mire eljön a tavasz, hajlandóak lesznek a tenyeréből enni.

A boldogság, ha jól bánunk vele, ha nem üldözzük, hanem csalogatjuk, önként a vállunkra ül, de ha túl erősen szorítjuk, akkor megijed, elrepül, és többé vissza se néz.