#jazzballet

látnod kellene, mikor este, edzés után lefelé futok a lépcsőházban, aztán végig az utcán a metróig. mikor erős vagyok, és boldog, és mindenre képes.

erre a tíz percre gondolok egész nap, amíg olyan dolgokat csinálok, amiket nem szeretnék. és arra a másfél órára, amíg minden úgy történik, ahogy én csinálom. minden pénzt és fájdalmat megér, hogy gábor megtanít átlépni a saját korlátaimon, kontrollálni minden rezdülésemet, és közben csöpögteti belém a tökéletes zenét, és olyan apróságokat mondogat, amikre aztán egy hétig gondolok. a múltkor például azt mondta, hogy egy indián mondás szerint ha nem fáj semmid, akkor már meghaltál.

írtam egy egészen hosszú postot arról, hogy elméletileg most áradozhatnék a táncról, mert lejárt a bérletem, és hogy nem igazán tudok mást, mint örülni, hogy belekezdtem, és megkérdezni saját magamtól, hogy miért kellett ennyi baj, hogy rájöjjek végre, mit kell csinálnom.

nyilván azért nincs itt ez az egészen hosszú post, mert elveszett. mert a tumblr ilyen jó dolog. de a lényeg akkor is megmarad, és fontosnak érzem, hogy leírjam: annak ellenére, hogy két hónapja, rövid kis életem összegzésekor három embernek köszöntem meg, hogy boldog voltam az utóbbi időben, és ez a három ember azóta egész egyszerűen eltűnt az életemből - nos mindennek ellenére meglehetősen stabil vagyok. és igazából meglehetősen elégedett az életemmel.

táncolok, rengeteg zenét hallgatok, olvasok (mikszáth szuperjó), napokat nevetek végig annáékkal (akiknek nagyon hálás vagyok, hogy vannak), tanulok, mert néha azt is kell, és minden a lehető legjobban halad a maga útján.