Durva érzés 81 nap után beszélni. Ha egy véletlennek is köszönhetÅ‘ az egész, de akkor is Ãrtál. ElÅ‘ször azt gondoltam, hogy semmilyen komoly érzést nem fogsz tudni már kiváltani belÅ‘lem. Aztán mégis egész nap azon rágódok, hogy mikor válaszolsz már. Teszel emojit? ÉrdeklÅ‘dsz majd még felÅ‘lem? És egy szempillantás alatt újra az életem középpontja lettél, teljesen akaratlanul.
 Úgy érzem semmi hátsó szándék nincsen benned. Megkérdezted az alapdolgokat és magadban le is zártad ennyivel. Szeretném elmondani, hogy mennyire hiányzol. Szeretném elmondani, hogy látni akarlak. Szeretném elmondani, hogy mit jelentesz nekem… de… nem teszem. Nem teszem, mert te ezt tényleg nem akarod már. Mehetnek a matekozások, hogy biztos csak szexelni akarsz. Vagy csak unatkozol. de szerintem csak szimplán érdeklődsz.
 Szomorú és fájdalmas elismernem, de szerintem már semmit sem jelentek neked.
 Azt Ãrtad rosszul döntöttél, hogy ennek nem Ãgy kellet volna lennie. Hogy baromi sokat gondoltál rám az elmúlt idÅ‘szakban és emiatt temetkeztél bele a munkába.
 De azt érzem, nem küzdesz most sem eléggé. Mi a baj? Hogy segÃtsek? Igazából olyan, mintha nem is szakadt volna meg köztünk a beszélgetés, mégis idegenek vagyunk.